Amióta nemzetközi kereskedelemről beszélhetünk, az azt alátámasztó pénzügyi rendszer rendre megoldhatatlan gondok, komoly válságok forrásának bizonyul. Mi az a mértékegység, ami mindig mindenütt egyforma marad, és amivel az árakat és a béreket, a versenyképességet mérhetjük, valamint összehasonlíthatjuk az inflációt? Sajnos ilyen nincs.
Amikor 1944-ben Bretton Woodsban az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White és Nagy Britannia képviselője, John Maynard Keynes a világháború utáni pénzügyi rendszert rakták össze, Keynes egy új tartalékpénz létrehozatalát pártolta, abban bízva, hogy az megoldaná a problémát; White viszont ragaszkodott a dollár tartalékvaluta szerepéhez, aminek alappillére az arany dollárban rögzített ára volt. Az aranyra épített rendszer azonban kétszer is megbukott, először 1933-ban, majd 1971-ben; az arany ára a Bretton Woodsban kijelölt 35 dollár/unciáról mára annak közel százszorosára emelkedett, miközben az árak, a bérek és az infláció a világgazdaságban szerteágazóan alakultak, de semmiképp sem növekedtek az arany árához mérhetően.
A rendszert – úgy ahogy – a dollár tartotta és tartja össze. A dollár máig a nemzetközi kereskedelem messze legfontosabb fizetőeszköze, a világ jegybankjainál, hivatalos pénzintézeteinél fenntartott devizatartalékok több mint 60 százalékát teszi ki. Mivel a tartalékok szintje nagyjából követi a világgazdaság növekedését, a dollár iránti kereslet felülírja az amerikai külkereskedelmi mérleg alakulását, állandóan nagyobb, mint azt a kereskedelmi mérleg indokolná. Ez a többletkereslet pedig a dollár rendszerszerű túlértékelt árfolyamát eredményezi.
A dollár sajátos szerepe komoly előnyökkel jár mindaddig, amíg a mögötte álló gazdaság teljesítménye nem szakad le a dollár árfolyamáról; de talán még komolyabb hátrányokkal, ha ez bekövetkezik. Előny, ha a dollár iránti folyamatos kereslet lehetővé teszi számukra a nemzetközi kereskedelemben cirkuláló dollárhalmaz növelését, újabb és újabb dollárkötvények kibocsátását, amelynek az éves mennyisége most már meghaladja a 800 milliárd dollárt.
Ez igazi ingyenpénz, ami az előállítási költségeken túlmenően nem kerül az USA-nak semmibe, de amivel az USA világszerte bevásárolhat. Ezt az ingyenpénzgyártást nevezte Valéry Giscard d’Estaing, Franciaország egykori pénzügyminisztere „elképesztő kiváltságnak” (privilege exorbitant) már a hatvanas években. De veszéyes hátrány is, ha a teljesítmény elmarad, és az USA-ba vetett bizalom megrendül.
Márpedig most itt tartunk. 1929 óta minden válság valamilyen közgazdaságilag értelmezhető fejlemény kimenete, mint pl. a háború (Ukrajna), a járvány (Covid), a pénzügyi piacok félrecsúszása (Dotcom buborék), stb. Most egy bizalmi válságról van szó, arról, hogy az USA-ba és az általa működtetett gazdasági, politikai és biztonsági rendszerbe vetett hit meginogni látszik, egyszerűen azért, mert az USA úgy döntött, hogy azt felrúgja, és nem azért, mert valami fejlemény miatt gubanc keletkezett volna a világgazdaságban.
Kezdenek is felsejleni a bizalmi válság legijesztőbb jelei. Úgy tűnik. hogy a szokásos lépéstől eltérően, a részvények eladásából fakadó pénzek nem az államkötvényekbe mennek, a piac likviditása csökken, és félő, hogy elkezd akadozni. Ha pedig az USA államkötvény piaca befagy, a világgazdaság összeomlik.
Ezt a veszélyt a jelek szerint az amerikai nagytőke szinte egyöntetűen felfogta, és Trumpot – legalábbis részleges – meghátrálásra kényszerítette. Bár ismét megemelte a kínai termékekre kivetett vámot, de a 10 százalékon felüli rátát 90 napra felfüggesztette, minden érintett országot „testreszabott” tárgyalásokra hívott. A kimenet bizonytalan.
A dollár domináns szerepe komoly nyomásgyakorlási eszköz az amerikaiak kezében. Akit az amerikaiak kizártak a dollár alapú világkereskedelemből és az azt lebonyolító fizetési rendszerből, a SWIFT-ből, az komoly versenyhátrányba került. Amerika gondja most abból fakad, hogy Kína, Japán, Tajvan, India, Dél-Korea és Európa megerősödésével nem kell mindig dollárban elszámolni a nemzetközi kereskedelemben, így a kizárás egyre nehezebbé válik. Épp a napokban jelentette be a kínai jegybank az alternatív, renminbi alapú fizetési rendszer életbe léptetését, ami véget vethet a dollár egyeduralmának a nemzetközi kereskedelemben.
De az előnynek látszó ingyenpénz sem igazán ingyenpénz, mert az elkerülhetetlenül túlértékelt dollár az amerikai versenyképesség csorbulását, esetenként teljes elvesztését is jelenti. Másképp fogalmazva, az USA produktivitása ma már nem képes lépést tartani a dollár túlértékeltségével. Ideig-óráig az offshore stratégia – a gyártás kihelyezése az alacsonyabb bérekkel és egyéb termelési költségekkel dolgozó országokba – megoldásnak tűnt, de ezek az országok felépítettek egy jelentős ipari kapacitást; Kína ma már a világ ipari termelésének 20 százalékát uralja, miközben az amerikai 28-30 százalékról 18 százalékra csökkent.
Szemben az USA egyre zsugorodó szerepével, az amerikai államkötvények halmaza csak nő. Más szóval a növekvő adósság mögött egy lassabban növekvő nemzetgazdaság áll, ami a kötvények minőségi romlását eredményezi, hiszen az adósság mértéke és az azok visszafizetését fedező gazdasági teljesítmény közötti arány romlik, előbb-utóbb aláásva az egész pénzügyi rendszert.
Amerika tehát egy veszélyes kecske/káposzta dilemmával küzd. Hogyan tudja visszahizlalni a kecske versenyképességét, miközben megtartja a káposztát, tehát a dollár világuralmát? Ha nem nyeri vissza versenyképességét, kötvényei veszítenek az értékükből. Ha pedig nem tartja meg a dollár „elképesztő kiváltságát”, elveszíti gazdasági és politikai vezető szerepét. (Ferguson törvénye szerint amikor az államadósság kamatterhe meghaladja a honvédelemre szánt költség mértékét, a birodalom a hanyatlás fázisába lép. Már egy ideje itt tartunk.) Az USA tehát vagy utat enged a több pólusú világ kialakulásának, vagy pedig szétveri a létező rendszert, abban bízva, hogy erőből és erőszakkal létre tud hozni egy újat, aminek ő lesz az ura.
Trump persze ahelyett, hogy a nyavalyát a dollár „elképesztő kiváltságából” származtatná, azt a külföldiek „gyalázatos viselkedésének” tulajdonítja, amivel Kína, Japán, Európa és a többiek évtizedeken át „kifosztották és megerőszakolták” az USA-t. A vámok – reményei szerint – rontani fogják a világ többi országának versenyképességét, segítve ezzel az amerikai exportőröket, és kényszeríteni fogják az ipari nagyhatalmakat (Kína, Japán, Németország, Franciaország Dél-Korea.) arra, hogy Amerikában gyártsanak az amerikai piac számára. Akik pedig nem költöznek Amerikába, a vámból fakadó jelentős bevételekkel – ami persze nem őket, hanem az amerikai fogyasztókat fogja terhelni – hozzájárulnak a krónikus amerikai költségvetési hiány enyhítéséhez.
Mennyire reális Trumpék elképzelése? Tényleg az USA számára kedvezőtlen külkereskedelmi feltételek rendbetételéről, vagy valami egészen másról van szó? A bejelentett tarifák áttekintése világossá teszi, hogy a Fehér Ház állításával szöges ellentétben a programnak semmi köze sincs a vélt vagy valós, a szabad kereskedelmet hátráltató korlátok lebontásához.
Dél-Korea, Mexikó vagy Kanada nulla vagy minimális vámot vet ki az amerikai termékekre. Svájcot Trump 32 százalékos vámmal sújtja, annak ellenére, hogy Svájc nem vet ki vámot semmilyen ipari termékre. Brazília többet vesz Amerikától, mint amennyit oda exportál, az Egyesült Királyság mérlege Amerikával közel nullszaldós, de Trump 10 százalékos vámja rájuk is vonatkozik.
Az intézkedések azonban nem érintik Fehéroroszországot, Oroszországot, Kubát, de Észak-Koreát sem, míg Ukrajnát igen. Értelmezhetetlen a Vietnamra, Thaiföldre, Mianmarra és Tajvanra kivetett 30-54 százalékos vám, ami miatt ezek az országok kénytelenek lesznek nagyobb kínai befolyás alá kerülni. A legnagyobb csapást Trump Afrikára méri, jellemzően 35-50 százalékos vámjával, miközben Afrika külkereskedelme az USA-val elenyésző, és az afrikai országok semmiképp sem lesznek képesek belátható időn belül gyárakat működtetni az USA-ban.
Ha pedig figyelembe vesszük, hogy mi mindent szeretne eltöröltetni Trump például Európában, állítólag a szabad kereskedelem visszaállítása érdekében, programja nevetségessé, de világosabbá válik. Törölnünk kellene Európa-szerte az áfát, az élelmiszer biztonságot szolgáló szabályozást, a digitális adókat, magát az egész adórendszert, annak ellenére, hogy ezek a törvények és szabályok nem a külkereskedelemre, hanem a kereskedelem egészére vonatkoznak.
A program tehát nem a külkereskedelmi anomáliák kijavításáról, hanem zsarolásról szól. Trump ugyanis a vámok csökkentéséért cserébe követeli a felhőszolgáltatások átengedését fő támogatóinak, Musknak, Zuckerbergnek és társaiknak, az amerikai médiaszolgáltatások, a mesterséges intelligencia és a robottechnológia kiváltságainak biztosítását, egyeduralmuk megteremtését.
Egyszóval azok az országok értékesíthetik a termékeiket az amerikai piacon, amelyek elfogadják az USA szabályait, az Amerikától való gazdasági és pénzügyi függőséget. (Az Orbán-kormány úttörő, de ostoba behódolása itt figyelemre méltó.)
Trump tehát hallgatólagosan beismeri, hogy a fentiekben leírt kecske/káposzta dilemmát nem tudja feloldani, azt csak az önkényes erőszak, illetve a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság szándékos alkalmazásával, a nemzetközi megállapodások és szabályok felrúgásával tudja ideig-óráig kezelni. Megbízhatatlanságával (lásd pl. a NATO iránti elkötelezettség megkérdőjelezését, Ukrajna cserbenhagyását) átmenetileg csökkentheti a dollár árfolyamát, de ha a vámok hozzák az általa várt eredményt, az amerikai külkereskedelmi mérleg hiánya csökken, a dollár visszaerősödik, célja, a versenyképesség visszanyerése pedig meghiúsul.
A világ keresi és meg is fogja találni a módot a dollár szerepének csökkentésére. (Lásd a kínai jegybank feljebb leírt kezdeményezését.) Ha ráadásul Kína, Japán,az Egyesült Királyság és az Európai Központi Bank nem venne több amerikai államkötvényt – aminek következtében azok hozama emelkedne, miközben más államkötvények hozama az odairányított új kereslet következményeként csökkenne –, az USA gazdasága a magasabb kamathozamok hatására lassulna, másoké pedig, élve az alacsonyabb kamatokkal, lendületet kapna.
Mindenesetre Trumpnak köszönhetően az USA egy vámokkal körbebástyázott, egyre inkább politikailag és gazdaságilag magára maradt szigetté válik, miközben a világ halad a maga útján. Így jár az, aki a szuverenitás bűvöletében él.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. április 11-én.
