A Magyar Királyság gyarmati területeket is szerzett volna, éspedig Észak-Afrikában a líbiai Barka tartományt (Cyrenaica), Kelet-Afrikában Szomáliát és „esetleg” Nyugat-Afrikában Francia Kongó északi részét.
I. világháborús víziók
A magyar miniszterelnökség 1915. augusztus 24-i postájában egy viszonylag terjedelmes, 20 gépelt oldalas, különös emlékirat lapult. A memorandum címzettje gróf Tisza István miniszterelnök, szerzője és feladója pedig seprősi Paikert Alajos jogász és közgazdász, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára és a Magyar Gazdaságtörténeti Szemle szerkesztője volt. Az elaborátum Magyarország hadicéljaival, illetve a háború utáni új világrenddel és ebben az új világrendben Magyarország helyével foglalkozott. Az irat fedlapján a „Germán–Turán Államszövetség” cím díszelgett.
A központi hatalmak háborús győzelmét feltételezve a szerző egy olyan német-osztrák-magyar központú hatalmi blokk kialakulásával számolt, amely az egész eurázsiai kontinenst dominálta volna, s amelyen belül a Habsburg Birodalomhoz tartozó Magyar Királyság is nagyhatalmi szerepet tölthetett volna be. A szerepnövekedés elsődleges forrásai azok az új területek lettek volna, amelyeket a győzelem után Magyarország annektált, vagy gyámság alá helyezett volna. A megszerzendő és Magyarország integráns részévé váló területek között szerepelt az addig Bécsből adminisztrált Dalmácia nagyobb – a Zárai-csatornától a Neretva torkolatáig terjedő – része, a Fiumével szembeni Kvarner-öböl szigetei, Bosznia-Hercegovina északi és nyugati fele, valamint Észak-Szerbia a Duna folyásától délre mintegy 50 kilométeres szélességben. Ugyanebből a régióból Észak-Dalmácia, vagyis Zára és környéke a horvát tengerparttal, valamint a boszniai Biháccsal és környékével együtt Horvát–Szlavónia részeként kapcsolódott volna a Magyar Királysághoz. A memorandum születésekor Románia még őrizte semlegességét. Vele kapcsolatban a szerző ezért két lehetőséggel számolt. Arra az esetre, ha a központi hatalmak oldalán kapcsolódna be a háborúba, tagállami státust kínált Románia számára az elképzelt eurázsiai államszövetségben. „Ha azonban ellenünk fordul – írta –, legyőzzük és egész terjedelmében, Bessarábiával együtt Magyarországhoz csatoljuk.” A Germán–Turáni Államszövetség tagállama lett volna még a Balkán-félszigetről Montenegró, Görögország, Bulgária és Albánia – az utóbbi egy „magyar főúr” fejedelemsége alatt –; Kis- és Közép-Ázsiából a Török Birodalom, Perzsia és Afganisztán, a Távol-Keletről pedig Kína, Sziám és Japán. Északnyugat- és Északkelet-Európa az Atlanti-óceántól Szentpétervárig az államszövetség német feléhez tartozott volna, kivéve Lengyelországot, amely egy Habsburg királlyal a trónján az osztrák-magyar maghoz kapcsolódott volna. És végül – ahogy ez az imperializmusok korában egy nagyhatalom esetében szinte természetes is volt – a Magyar Királyság gyarmati területeket is szerzett volna, éspedig Észak-Afrikában a líbiai Barka tartományt (Cyrenaica), Kelet-Afrikában Szomáliát és „esetleg” Nyugat-Afrikában Francia Kongó északi részét.
Az I. világháború éveiben tucatjával készültek, sőt jelentek is meg különböző orgánumokban az ilyen és ehhez hasonló, a történészek mellett minden bizonnyal a pszichiátereket is elgondolkodtató, a realitás ás ábránd kóros mértékű diszkrepanciájáról tanúskodó paranoid víziók. Ezek szerzőinek többsége mára kiesett a magyar történelmi emlékezetből. Ez lett az osztályrésze Cséry Lajosnak, aki 1915-ös, Az új honfoglalás című füzetében Szerbia, Macedónia, Bulgária, Románia és Besszarábia annektálásával számolt, és úgy gondolta, hogy „Magyar közigazgatással, iskolázással és bíráskodással egy-két évtized alatt el lehet érni, hogy más, mint magyar, az elfoglalt területeken nem lesz”. Vagy Hegedűs Gyula és Faragó Jenő drámaíróknak, akik Mindnyájunknak el kell menni című, a Vígszínházban be is mutatott színművük egy olyan, 1964-ben játszódó jelenettel fejeződik be, amelyben a Magyar Nemzeti Múzeum tárlói előtt magyarázzák el egymásnak a látogatók, hogy hogyan is került oda a szerb és az orosz korona; hogyan verték meg a magyar seregek az orosz, a szerb és a japán hadakat egyaránt, majd pedig hogyan szabadítottak fel „mindenkit: lengyelt, zsidót, besszarábiait, románt”.
Másokra – persze nem kifejezetten idevágó gondolataik miatt – jobban emlékezünk. Például Bethlen Istvánra, aki 1917. március 3-i parlamenti beszédében hirdette meg a visszatérést „… az Anjou- és Árpádkori hagyományokhoz, Mátyás király tradícióihoz, amelyek ismerték az önálló végek intézményét, amelyek a kisebb népeket a magyar erőhöz csatolva, Szent István koronájának védelme alatt liberálisan gondoskodtak boldogulásukról és egyesítették az ő erejüket a magyar nemzet erőivel, a közös veszéllyel szemben”. Vagy Jászi Oszkárra, aki a német Mitteleuropa-gondolat igézetébe kerülve 1915-ös és 1916-os cikkeiben hirdette, hogy „Középeurópa német hegemónia alatt, s a Balkán magyar vezetés alatt: ez a derengő új idők perspektívája”.
A háború alatti magyar imperialista megnyilvánulások külön csoportjaként vehetők számba azok az írások, amelyek a balkáni hódítást és a közel-keleti terjeszkedést összekapcsolva Paikert Alajos ábrándos látomásának a szellemében fogantak.
Legjellegzetesebb darabjait két geográfus: Cholnoky Jenő és Fodor Ferenc jegyezte. A földrajzi tényezők szerepét abszolutizálva és a „turáni rokonság” hatóerejét mértéktelenül eltúlozva írásaikból egy olyan háború utáni Magyar Birodalom képe körvonalazódott, amelyhez a bulgáriai Duna-határig az egész Észak-Balkán hozzátartozott volna, s amely Bulgáriával és Törökországgal együtt alkotta volna azt a „turáni államkomplexumot”, amely mintegy hídként vezetett volna „Közép-Európa szívéből” a „kihasználatlan Keletre”.
Trianon után: turanizmus és Szálasi
Azt hihetnénk, hogy az 1918–19-es összeomlás és Trianon minden iskolázott magyarra kijózanítóan hatott, s a magyar birodalmi gondolat alól egyszer és mindenkorra kihúzta a talajt. Ám nem ez történt, pontosabban csak részben és némileg késlekedve. A katasztrófával nem mindenki tudott vagy akart szembenézni; sokan behunyták a szemüket és tovább álmodtak – ébren és olykor felelős posztokon. A kor kezdetén közéjük tartozott Horthy Miklós és a körülötte lévő tisztek közül is többen. Kozma Miklós, e csoport íródeákja egyik 1920. augusztusi naplóbejegyzésében – kissé csikorgó magyarsággal – így vallott a nagy ábránd továbbéléséről: „… az, hogy én az MTI vezető helyére kerültem, egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja – akármilyen furcsán hangzik is – egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása. A szegedi események – a fővezér – s ennek kormányzóvá történt megválasztása ideája, s a megválasztandó új király eszméje, mindez előre kijelölt etapja a nagy tervnek, mely Magyarországot a Fekete-tengertől az Adriáig tervezi.” Az egész stratégiát – tette hozzá – 14 Szegeden egymásra talált katonatiszt és politikus tartja kézben, „s az irányítója Gömbös Gyula”. Az azóta előkerült dokumentumokból tudjuk, hogy a „nagy terv” kivitelezésére Ludendorff tábornaggyal és különböző német, osztrák, bolgár és fehérorosz katonatiszti csoportokkal együttműködve került volna sor. A győzelem után Magyarország nemcsak minden korábbi területét kapta volna vissza, hanem – a háború alatti elképzelések szellemében – megillette volna Szerbia és Románia egy része is egészen a bolgár határig, valamint a Duklai-hágón túl egy hídfőállás Galíciában.
Trianon-előadás 1935-ben. Az 1918–19-es összeomlás nem mindenkire hatott kijózanítóan – csak részben és késlekedve húzta ki a talajt a magyar birodalmi gondolat alól | Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény | Forrás: Fortepan
Kozma Miklós és a kormányzó viszonylag gyorsan, már 1921–22-re rájöttek, hogy a magyar birodalom megteremtése helyett a trianoni békeszerződés ratifikálása jelenti a realitást. Ezt hangoztatta Bethlen István és Teleki Pál is, akik az elsők között számoltak le háború alatti illúzióikkal. Gömbös Gyulának ugyan valamivel több időre volt szüksége, de az 1930-as évek elején már ő sem álmodott magyar birodalomról, sőt integrális revízióról, a háború előtti határok visszaállításáról sem. Az 1920-as években és az 1930-as évek első felében a magyar birodalmi gondolat a két ágra szakadt turanisták: a mérsékeltebb elemeket tömörítő Turáni Társaság, valamint a dilettantizmus és fantazmagória legmagasabb csúcsait ostromló személyeknek is fórumot biztosító Turán Szövetség soraiban élt tovább. Az előbbi, amelynek elnöke sokáig Pekár Gyula, védnöke pedig József Ferenc főherceg volt, többnyire megelégedett az ún. turáni népek, vagyis a magyarok, bolgárok, törökök, finnek és észtek mellett a mongolok, mandzsuk, tibetiek, kínaiak, koreaiak és japánok kulturális összetartozásának a hangoztatásával, valamint politikai és gazdasági együttműködésük lehetőségeinek a keresésével. A szervezet alelnöke, Paikert Alajos 1925-ös programadó előadásában „a turáni államok gazdasági, kulturális és politikai szövetségét” tűzte ki végcélként, s példaként az Al-Duna szabályozásával „Ázsia felé” tekintő Széchenyi szellemét idézte. Az 1930-as években kissé ugyan radikalizálódott a szervezet, ám ekkor is megmaradt a közelebbről sohasem körvonalazott „feltámadás” perspektívájának, valamint az Európa és Ázsia közötti közvetítői szerepkörnek a hangoztatásánál. A Magyarországi Turán Szövetség viszont, amelyet az 1920-as években „nagyvezérként” Cholnoky Jenő irányított, arra törekedett, hogy „a magyar népet (…) megint olyan hatalmassá tegye, mint Mátyás király idejében volt”, illetve, hogy „Szent István és Mátyás király birodalmát” helyreállítsa.
A turanisták által életben tartott birodalmi gondolatot a Horthy-kor politikai pártjai közül Szálasi Ferenc nyilaskeresztes, majd hungarista mozgalma karolta fel. A Nemzeti Akarat Pártjának programjaként elfogadott 1935-ös Cél és követelésekben szereplő Hungária Egyesült (Ős)Földek nemcsak az 1918 előtti Magyarországot foglalta volna magába, hanem – „átnyúlva az Adriai-tenger partvidékéig” – Boszniát és Dalmáciát is. Később, amikor 1943-ban Szálasi „életterekre” osztotta Európát, már egész Délkelet-Európa „népi törmelékhalmazát” a hungarista, vagyis a „Kárpát-Duna” élettérbe sorolta. Ezt úgy fogta fel, mint az „európai nagytér” „legteljesebb központi térségét”, amely „kapu Kelet felé” és „küszöb (…) annak, aki keletről nyugat felé tart”. A „Kárpát-Duna élettér” vezetőnépe természetesen a magyar lett volna, amely a térség minden más nációját a „Hungarista politikai nemzetbe” fogta volna össze. Még később, 1944 tavaszán egy ún. „Kelet-ázsiai Nagytér Minisztérium” felállításáról fantáziált, hogy a kapcsolattartás, illetve a Kelet és Nyugat közötti közvetítés megfelelő szinten legyen koordinálva. Ez a megalomán képzelgésekben kicsúcsosodó, súlyosan sérült valóságérzékelés volt az egyik oka annak, hogy pszichoanalitikus elemzői kivégzése előtt Szálasi Ferencet skizoid pszichopataként jellemezték.
A II. világháborús elgondolások
A nyilas vagy hungarista mozgalom ideológusának általában Málnási Ödön történészt tartják A magyar nemzet őszinte története című történeti összegzése alapján. Az irányzat külpolitikai céljaihoz szorosan kötődő birodalmi gondolat részletes kifejtését, indoklását és történeti keretekbe ágyazását azonban nem ő, hanem egy másik történész, Baráth Tibor, az 1940 után újjászervezett kolozsvári magyar egyetem professzora végezte el.
Az országépítés filozófiája a Kárpátmedencében című, és bizarr nyelvezetű 1943-as munkájában a Kárpát-medence rendszerint Kárpáttérként, a hódítás térdinamikaként, a hódítási potenciál pedig térenergiaként jelent meg. A vízrajzi és a hegyrajzi viszonyok következtében – hangsúlyozta Baráth – „a Kárpáttér önálló állam alkotására hivatott”, és „ebben az önálló államban a Magyar Alföldet illeti meg a vezérszerep”, mivel központi elhelyezkedésénél és kiterjedésénél fogva a Magyar Alföld a „Kárpáttér legnagyobb dinamikai erejű tája”. Ezzel szemben „minden olyan állam, amely a Kárpátmedencének csak egyes darabjait foglalja magában, vagy valamelyik melléktáj vezérletére épül fel, tehát ’peremállam’, eleve a bukás csíráit rejti magában”. Nincsen „nagy energiájú térség” a „Kárpáttértől” délre, a Balkánon sem, mivel a félsziget „a szélrózsa minden irányában centrifugális” és „nem alkot egységes földrajzi teret”. Ezért – jut el a lényeghez Baráth – „mindazok az északbalkáni peremmedencék, amelyeket a magyar határfolyók mellékfolyói: Kulpa, Una, Verbász, Boszna, Drina és Morava nyitnak a Dinári Alpok hegyvonulatai között, és amelyeknek a hidrográfiai és orográfiai viszonyok kényszerítő erővel írják elő az északi tájékozódást, természetszerűen veszik át a fölényes erőben lévő Kárpáttér kisugárzó energiáit”. S mivel a „téridegen imperializmusokat” csak egy ilyen erős állam képes távol tartani a Morava és a Vardar völgyétől, a „Kárpátmedence északbalkáni vezetőszerepe” nemcsak magyar, hanem általános európai érdek is. A földrajzi determinizmus Baráth-féle verziója szerint a magyar birodalom nyugati határainak valahol Belső-Stájerországban, a Keleti-Alpok csúcsai között kellett volna húzódni, hiszen a Lajta, a Rába és a Mura egyaránt onnan eredtek. Ez esetben azonban nem érvényesültek a hegy- és vízrajzi szükségszerűségek, mivel – mint Baráth eufemisztikusan megállapította – az alpesi peremvidék mögött „egy igen nagy energiájú összetett térség” helyezkedett el, amely – megváltoztatva a természetes „térdinamikát” – még a „a kárpáti térség felé is bőséges energiákat sugároz ki”.
Szálasitól eltérően, aki a Szent István-i állameszméhez kapcsolódva területi autonómiák föderatív egységeként képzelte el az új Magyarországot, Baráth úgy gondolta, hogy a „kárpáti állam berendezkedésének térviszonyokból adódó elve” csakis „centralisztikus” és „tekintélyi alapon felépülő” alkotmány lehet. A nemzetiségi kérdés kezelésében sem Szálasi „konnacionális” birodalmi megközelítését ajánlotta, hanem a nemzeti homogenizáció legagresszívebb formáit. „… voltaképpen – írta – csak két lehetőség van: nemzetiségeinket vagy ki kell rekesztenünk az országból, hogy önálló nemzeti létre törekvésüknek eleve gátját vessük; vagy pedig – és sokkal inkább – olyan állapotot kell teremtenünk, hogy önként [?!] beolvadjanak. Minden más elgondolás (…) alapvetően hibás.”
A két világháború közötti és a II. világháború alatti magyar politikusok túlnyomó többségét a szélsőséges turanistákéhoz, Szálasiéhoz vagy Baráth Tiboréhoz hasonló birodalmi elképzelések nem jellemezték. Bár a Szent István-i Magyarország újjászületésében – Horvátországgal vagy nélküle – sokan reménykedtek, és erről sokat írtak és beszéltek is, az 1918-as határokon túlmutató revíziós követelésekkel egyetlen komoly politikus sem állt elő. A szellemi életben ugyancsak minimális volt a támogatottsága. Nemcsak a baloldal és a népi mozgalom etnikai elvű revízióban gondolkodó ideológusai határolódtak el tőle, ami magától értetődött, hanem a Szent István-i állameszme és az integrális vagy optimális revízió olyan nagy tekintélyű történész-ideológusa is, mint amilyen Szekfű Gyula, vagy az ugyancsak a pesti egyetemen oktató történetfilozófus, Dékány István volt. Előbbi szinte hivatásának tekintette a nemzeti illúziókkal való leszámolást, és ismételten figyelmeztette Keletre tekintő honfitársait, hogy „A magyarság útja nem lehet egyéb, mint amire végzete ezer év óta rákényszeríti: Közép-Európa és Nyugat példáját követni”. 1941-es könyvében (A magyarság lelki arca) Dékány még egyértelműbben és határozottabban fogalmazott:
„Nálunk a történet menete meglehetősen világos összképet ad ki, melyből kiszökkent egy tanulság: nem vagyunk világhatalom és nem is lehetünk azzá. Az idő eljárt, már Mátyás alatt sem sikerült állandósítható középeurópai nagyhatalommá lenni. Ebből többféle rokon magatartás szűrődik le. Ilyen az, hogy mérsékelt ambíciójúnak kell lenni annak a népnek, amely itt élni, fennmaradni akar. Továbbá van a történeti életnek egy lehetősége, ahol kisebb nép is nagy lehet s ez a befelé élés, az introvertálódás: a lelki élet, a szellemi kultúra ápolása. A nagyvonalú hetvenkedés kora már a kalandozásokkal lejárt.”
***
A II. világháború csatazajában Szekfű és Dékány hangja nem hallatszott messzire. Az újabb háborús vereség, Trianon megismétlése és a közel félévszázados szovjet uralom azonban sokak szemében igazolta őket. A kül- és belpolitikailag új helyzetben nemcsak a birodalmi eszme és annak rokon gondolatai – nagyhatalmiság, regionális vezető szerep, kultúrfölény, turanizmus stb. – váltak a múlt teljességgel hasznavehetetlen rekvizitumaivá, hanem az irredentizmus és a revizionizmus szelleme is visszaszorult.
Bár a rendszerváltást követő három és fél évtizedben több 1945 után eltemetett avítt és ábrándos, sőt ordas eszméről kiderült, hogy valójában csak tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét itt kísértenek közöttünk, a birodalmi gondolat redivivusa explicit formában napjainkig nem következett be. Valamennyiünk felelőssége, hogy ne is következzék!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. október 6-án.