Az első terjedelmes elemzések után is – jóllehet ez a megfelelő időpont az e könyvben tárgyalt anyaghoz egyelőre csak távolról közelítő számára – meg-megbicsaklik a toll, meg-megáll, majd újra a papírnak feszül; kivételes igényű szellemi teljesítmény mérlegelésekor nem is lehet ez másként. Irodalomtörténeti előmunkálatok, rokon- és határtudományok e korszakot részleteiben alaposan feltáró szakmunkáinak csaknem teljes hiányában erre a feladatra – az utóbbi huszonöt év hazai magyar irodalmának feldolgozására – vállalkozni olyan intellektuális erőtudatot tételez fel, amely magában is tiszteletet parancsol. Nem csak arról van ugyanis szó, hogy az elmúlt negyedszázad irodalmát történetében – tehát evolutív mozgásában, meg-megtorpanásaiban és kiugró eredményeiben – megragadni egyúttal a rokontudományok eredményeinek bizonyos anticipálását jelenti, hanem, az irodalmon belül maradva, pusztán viszonylagos történelmi távlat birtokában kell a belső mozgást úgy kibontakoztatni, hogy a bonyolult feltételezettségben ne szenvedjen csorbát a jelenség különössége.
Ez irodalomtörténeti feladat – mondhatnám: e tudomány sine qua non-ja (nélküle beolvadna a művelődéstörténetbe) – nehéz teher a régebbi korok szakemberének is, jóllehet ott a viszonylagos önmozgás sok konvencionális elemének ismeretére épül a kutatás (pl. áramlatok, stílusváltozatok egymáshoz való viszonya, fejlődésük, elerőtlenedésük; új tendenciák kialakulása és megszilárdulása stb.), természetes hát, hogy élő irodalomtörténeti tárgyalásában fokozott élességgel merül föl. Éppen az említett konvenció-rendszer kialakulatlansága, pontosabban az irodalom belső erővonalainak elrendeződési folyamata (nyitottsága következtében szükségszerűen) teszi próbára az értékelőt, hiszen akarva-akaratlanul arra kényszerül, hogy kritikai szempontjait visszavetítve mutassa fel az adott korszelet lényegi vonásait.
Ez az eljárás csak látszólag azonos a mindenkori irodalomtörténet újraértékelő módszerével, ugyanis az utóbbi esetben lezárt életművek kínálta sajátosságrendszer lényegi összetevőinek elvonatkoztatásából (példák és ellenpéldák dialektikáján át) származnak a korszak irodalmának belső fejlődési irányát feltárni hivatott alapelvek, míg az élő irodalom kutatója nyitott (tehát további fejlődésre képes) írói pályák elemzésében ragadhatja meg csupán – s vetíti azután vissza – a fejlődés valódi alkotóelemeit. Nem vitás, hogy mennyire kényes helyzetet teremt ez a kritikus számára, hiszen az irodalmi jelenség oly törvényszerűségeiről van szó, melyeknek következetes végiggondolása az értékítélet legfontosabb előkészítő mozzanata! Az élő irodalom történészének tehát sokkal inkább kell kritikusnak lennie, mint más korokkal foglalkozó céhbelijeinek, s műve rangját is az határozza meg elsőrendűen, hogy mennyire fogékony ízlésű, ítélőereje lépést tart-e minden esetben intuitív képességével, végül: értékítéleteit milyen mértékben tudja a jelenség feltárásával alátámasztani. S bármennyire is berzenkedik az ember a beskatulyázás ellen, irodalomtörténet aligha képzelhető el a jelenségek totális – a művek minden rétegét felölelő – elemzését szükségképpen követő elvonatkoztatási művelet nélkül; ilyenformán a fentiekhez hozzá kell adnunk azt a képességet is – jobb híján rendezőerőnek nevezném –, amellyel a jelenség lényegi (többszintű) elemeit a történeti folyamatban következetesen, alapelvként végigviszi.
Kivételes igényű szellemi teljesítménnyé e művet éppen a feladat sokrétűsége avatja, a teljesítmény értékét, szellemi rangját azonban nyilván az határozza meg, milyen szinten sikerült e bonyolultságból rendszeralkotó erővel szintézist teremteni.
Számomra a minőség megállapításában Rácz Győző véleménye (Korunk, 1971. 12. sz.) tűnik a legmegalapozottabbnak, elsősorban az ideológiai, történeti, etikai és nemzezetiség-szociológiai beágyazás miatt, s mivel valóban csak közelítek az anyaghoz, hasznosabbnak vélem a lehetséges mérlegelési szempontok közül a már fentebb jelzettet kissé elmélyíteni. Annál is inkább, mert e műnek, mint intellektuális teljesítménynek, a feladatok sokrétűségét sokoldalúsággal ellensúlyozni kívánó kritikai állásfoglalásnak belső szakmércéje éppen az elindított gondolatmenet nyomán alapozható meg. E történeti szintézist alapvetően meghatározó irodalomszemléletről első lépésként fogadjuk el, amit maguk a szerzők mondanak nemzedékükről: „…ők vívták meg (nemzedékük csatáit – R. Z.) egy világszerte térhódító, új, korszerűbb irodalomeszményért, amely nem tagadja a társadalmi elkötelezettséget, de nem hajlandó művészi értékként elfogadni a puszta tematikai időszerűséget; formai igényeik is túlmutatnak a klasszikus realizmuson, felfedezik a maguk számára a század eleji izmusok nálunk már elfeledett vívmányait.” (48. I.).Ehhez az „ifjonti énjüket” jellemző, vallomásértékű közléshez hozzászámítva a műből kibontakozó részletelemeket, irodalomszemléletük lényege így foglalható össze: strukturális szempontból értéknek minősülhet bármilyen változat (lírában a népdalszerűségtől a szabadversig, prózában az anekdotázó típusú elbeszélésmódtól az abszurdig, drámában pedig az abszurd és parabolisztikus változat is), amennyiben az jelentésében etikai tartást, humánumot, külsőségek helyett az intellektusban lezajló folyamatokat, tudati drámát hordoz.
Alapvetően jellemző tehát a személyiség-központúság a jelentés-érték meghatározásában; e fogalom roppant tág körében a modern civilizáció kiváltotta intellektualitás és a szocialista humánum számít gócnak, ez vetül azután vissza rendezőelvként és kritikai megítélés alapjaként az adott korszakra.
Ez értékek kibontakozásának folyamata, elkülönböződésének műfajtól, személyiségtől, történeti feltételektől meghatározott fokozatossága szabja meg nemcsak a tárgyalás menetét, felépítését, hanem – a strukturális érték-kritériumokkal szoros egységben – a minőségek (írói teljesítmények) hierarchiáját is. Ilyenformán biztosított az egységes tárgyalásmód, főleg a jelentés vonatkozásában, s ennek nyilván nem mond ellent az, hogy bírálnak olyan műveket, melyek az adott periódus dogmatikus szemléletét egyébként értékes belső maggal társítják. Ezúton maga a belső érték fogyatkozott meg, ugyanis leszűkítő-egyoldalú beállítása autonómiáját gyengítette. Innen származik az a periodizáció is, mely műfajtól függetlenül az irodalom fejlődésében két lényeges periódust s egy átmeneti szakaszt különít el: ezek nemcsak a társadalmi fejlődés adott állomásainak felelnek meg nagyvonalakban, hanem egyúttal az értékek kibontakozási fokát is jelzik. Éppen e folyamat feltárása indokolja a műfajonkénti tárgyalást: kizárólag portrékba tördelve bizonnyal veszített volna koherenciájából e könyv. Nem hagyható figyelmen kívül azonban a mű ama belső sajátossága, mely éppen az „esztétikai-etikai értékek felmutatásának” vágyából, illetve az ezeket az értékeket általánosságban hagyó, futó jellemzésekből adódik. Korismérvek esetében mindig kísért az a veszély, hogy a nem konkretizált vonás az egyedi jelenség minősítésére is kiterjed – ilyen jelentés-ismérv a mi esetünkben a gondolatiság, az intellektualitás, mely maga is roppantul tág körű fogalom lévén, aligha alkalmas mondjuk Márki és Farkas Árpád lírájának megkülönböztetésére. Persze számolnunk kell a „helyszűke” ördögével is, de talán mégis megkockáztatható az az észrevétel, hogy a portrékat összekötő, illetve a műfajokat bevezető összefoglaló részek csak általánosságban, a folyamat leírásában pontosak, az említett (külön portrét nem kapott) szerzők egyéni jegyei azonban összemosódnak. Ez arra utal, hogy a korjellemző jelentésismérveket tipológiailag tovább kellene árnyalni – ez azonban természetesen általában is feladata az irodalomtudománynak. Hasonlóan vitatható – elsősorban ugyanezekben a részekben tűnik ez is fel – a „nemzedéktudat” vagy „a hatalom és erkölcs viszonyát foglalja példázatba” típusú általános érvényű észrevételek egyediesítő szerepe: mindkettő végső fokon írónként más-más sajátossággal rendelkezhet.
Az értékítéletek alapjául szolgáló kritikai szempontok következetes érvényesítése jellemzi a jelentésréteggel szoros kapcsolatban tárgyalt írásművészet fejlődését feltáró részeket. Valójában nem is a hagyományos tartalom és forma dichotomia, hanem pusztán időrendi szükségszerűség okozza ezeknek a vonatkozásoknak az elkülönült tárgyalását, hiszen a szerzők egyik alapvető érdemének éppen azt látom, hogy a könyv túlnyomó részében valódi egységként, totális struktúraként fogják fel az irodalmi alkotást. Periódus-jellemző általános vonások feltárásában itt is érvényesnek bizonyult a fentemlített két alapvető szakasz elkülönülése, ugyanis a „normatív irodalomszemlélet” a művek minden rétegére egységesítő hatást gyakorolt, s az újbóli differenciálódás – jórészt az azonos eszmények hatására is – több esetben hasonló pászmákban kezdődött, így válik általános jellemzővé a „publicisztikai” jelleg vagy a külső, gyakran erőszakolt konfliktus – bár itt is észre kell vennünk az általánosnak az egyedibe való átcsapását. Éppen ezért tartom lényegesnek, hogy a portrék többségében erre a szakaszra vonatkozóan is tudtak minőségi eltéréseket felmutatni: a konkretizálás eredményeképpen valóban elkülönül egymástól például Létay és Majtényi Erik publicisztikai hangvétele, egyediségében is megmutatkozik Szemlér és Méliusz korabeli lírai alkotásmódja.
Sokkal nehezebb elvonatkoztatási problémákat kínál azonban a megújulási-differenciálódási folyamat, már csak azért is, mert a jelenhez közeledve inkább kísért az értékelést esetlegesen felváltó leírás veszélye, valamint a fejlődés fő elemeinek következetes feltárása helyett a leltározás gyakran elkerülhetetlennek látszó kényszere. A rendezőerő szerepe éppen ezért itt különösképpen előtérbe kerül, mint ahogy fokozottan érvényes az egységes alapelvek alkalmazásának szükségessége. Nem vitás, hogy ezek a műalkotás totális szemléletéből származhatnak csupán, az általánosan érvényes és az egyedi viszonyát pedig az egységes elvek differenciált alkalmazása tárhatja fel. A könyv legkiemelkedőbb részeinek éppen ezért azt a néhány portrét tartom, amelyekben a teljesség-igény maradéktalanul megvalósult, s a költői világkép kibontakoztatása és árnyalt elemzése együtt |ár a művek sorozatának struktúra-feltárásával is: Kányádi, Páskándi, Szemlér, Szabó Gyula, Székely János, Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Sütő András portréiban nemcsak a szuggesztív-látványos beleérző képesség ragad magával, hanem a kép- és versszerkezetek, novella- és regénystruktúrák felfejtése s annak eredménye: az egyéni vonások éles kirajzolódása, s ezzel együtt az irásművészet, az irodalom fejlődési lehetőségeinek sejtetése.
Erősen kifogásolhatónak látom azonban ez esetben is bizonyos rendezőelvként kezelt fogalmak egyediesítő értékét; ezek közül talán a „tárgyközelség” a legpolivalensebb, de nem konkretizált a „kép-áttűnés” érték és egyediség jelző mivolta vagy a „fegyelmezett tartás” pillanatnyi jelentése sem. Tárgyközelség jellemzi például Bartalist, de Majtényi Erik is tárgyközelségbe váltja át publicisztikai hangvételét – következésképpen a fogalom túlságosan tág, polivalenciája okán csak tipológiai szempontból használható. Jórészt adós marad a könyv a próza fejlődésének oly érzékeltetésével is, mely az egyéni teljesítményekből felfejthető tendenciák lényeges vonásaira alapozna; ennek oka kétségtelenül prózaelméletünk viszonylagos szegénységében rejlik, ez azonban nem lehet mentség. A novella- és regényszerkezetek idővonatkozásainak feltárása ezért a legtöbbször felületesnek látszik; „a proust-i indíték” jellegű minősítés maga is túlságosan tág, így Méliusz és Veress Zoltán regényeire vonatkozóan csak típus-jellemzésként jó. Indokoltan óvatos az elemzés a technikai újítások esetében, bár itt is meg kell jegyeznünk, hogy a jelentés-értékek számbavétele nem helyettesítheti az újszerű megoldások értékelésének legalább a kísérletét. Ez utóbbi jellegzetesség elsősorban a Forrás-sorozat utolsó 4-5 évében kötethez jutott költők minősítésénél szembetűnő.
A fentiek alapján talán nem megalapozatlan az a vélemény, hogy az egységes rendezőelvek érvényesítésének ellenére, a mondott koherencia mellett, az elméleti szint bizonyos heterogeneitása következtében sajnálatos egyenetlenségek mutathatók ki. Ez egyenetlenségek végső elemzésben mindkét síkon az általános-egyedi fogalompár felcserélődésére vezethetők vissza, s ez arra mutat, hogy az értékkritériumok kellőképpen nem differenciált hierarchiája alaposan kihat – sokszor a legapróbb részletig – a mű egészére. E differenciálódás természetesen a jelenségek árnyalt elemzésén alapulna – fogyatékossága viszont a (maguktól a szerzőktől elvetett) deklaratív módszer egy változatát juttatja érvényre. Vitán felül áll azonban, hogy könyvük szellemi rangját – gondolatmenetük keretein belül maradva – nem e negativitások, hanem a fentebb elemzett döntő eredmények, az irodalomtudomány valóban korszerű, de ugyanokkor helyzethez és hagyományhoz szabott, egyénített alkalmazási módjai határozzák meg.
Megjelent A Hét III. évfolyama 5. számában, 1972. február 4-én.