Dávid Gyula: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben. Kismonográfia. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
A mindenkori irodalmi tudatnak, valamely irodalom és közönsége viszonyának alakulására messzemenően jellemző a legolvasottabb művek és írók névsora, mely nem – vagy nem elsőrendűen – az illető irodalom fejlettségét, esztétikai és szociológiai szintjét tükrözi, hanem mintegy méri a befogadási lehetőségeket, s ezzel távlatot nyit a fejlődés egyik fontos összetevőjének vizsgálatára. Tartós, állandósult népszerűség általában a „klasszikus” értékjelző fogalommal kifejezett időtálló mivoltnak, az állandó értéknek szól, ez pedig egyszerre jelez belső, strukturális értékeket és a befogadó közösség tudatvilágának, ízlésének bizonyos változatlan elemeit. Emellett nyilván jelentős szerepük van a történelmi tudat rendszeralkotó gócpontjainak, s az antropológiai felfogás stabil tényezőinek is abban, hogy korukban gyökerező művek évszázadok múlva sem vesztik el hatásukat, sőt új színeket nyerve biztosan őrzik helyüket az olvasók tudatában.
A magyar irodalomban kétségkívül Jókai életműve a legizgalmasabb ebből a szempontból. Még életében, Gyulai részéről, nem elhanyagolható esztétikai kifogásokkal került szembe, ám ennek ellenére – statisztikák szerint is – a legolvasottabb magyar író! Innen a Jókai-kérdés örök időszerűsége, de a viták létjogosultsága is, hiszen az epika múlt századi európai fejlődése felől nézve regényei túlhaladott modellt képviselnek. A Jókai-irodalom kezdettől fogva lényegében azzal a kettősséggel kellett hogy megbirkózzék, mely a fenti, kétségbevonhatatlan igazság a népszerűség mögött álló tényezők (a történet érdekessége, színpompás világ, felemelő távlatok és emberkép) kölcsönhatásából tevődik össze.
A romantikus álmodozó, korától hamar elszakadó és felszínes íróról szóló merev tétel szembesül ilyenformán a közönség nem csappanó érdeklődésével, valamint azokkal az elemzési kísérletekkel, melyek túl akarnak lépni az esztétikai dogmákon, s amelyek a valósággal való önkényes szembeállítás helyébe a művek öntörvényű világának vizsgálatát állítják.
Dávid Gyula Jókaija ez utóbbiak közé tartozik, s bár tudatosan lemond a teljes kép kialakításáról, jelentős előzmények után rendkívül higgadt, mértéktartó érveléssel tud új összefüggéseket felvillantani, elsietett véleményeket helyreigazítani. Persze, a téma leszűkítése az erdélyi tárgyú művekre szükségszerűen hozza magával, hogy a legnagyobb regényekről pusztán összefoglaló fejezetben, valamely gondolatmenetnek alárendelten olvashatunk néhány mondatot; ám a szerző érdeme éppen abban mutatható föl leginkább (s ez feledteti velünk az első látásra megtévesztő főcím okozta csalódást), hogy a témaszűkítés ellenére, az anyag kiváló csoportosítása nyomán, részleteiben is meggyőző és helyes összkép tárul elénk Jókai világának, politikai-társadalmi meggyőződéseinek egészéről.
Az ellentét, amely Gyulai óta jellemzi a Jókai-életművet övező vitákat – Dávid Gyula eléggé nem dicsérhető következetességének eredményeként – reális irodalomtörténeti és szociológiai környezetbe kerül; mivel a könyvben a romantika kategóriáinak szellemében bontakozik ki a regények és novellák valóságlátása, illetve képzeleti-mitológiai szférákba ívelése, nem a valóság empirikus úton feltárt képéhez viszonyulnak elsőrendűen a művek, ami szükségképpen szigorú és igazságtalan ítéletet eredményezne. Dávid Gyula a forradalom és szabadságharc idejéből, de későbbről is gondosan összegyűjti és elénk tárja a mitológiát hirdető, a képzelet szerepét előtérbe állító dokumentumokat, így a laikus olvasó számára is világossá tudja tenni az életművet szervező szemléleti elemeket, amelyek nem a valóság elfedésére, lényegi összefüggéseinek elhomályosítására, ellenkezőleg; magának a jelenségnek a mélyén munkáló erők kivetítésére, példázatot, jövő-megtartó pillért állításra irányulnak.
Ebben az összefüggésben a legfrissebb szakirodalommal megegyezően (és egy részével teljesen egyidőben) az 50-es évek közelmúltat idéző alkotásairól kibontakozó képben a fő hangsúly nem az egyoldalú dicsőítés elmarasztalására esik, hanem a megtartó erőt sugárzó mű, s a mitikus arányokat teremtő szándék összefüggésének kiemelésére. Ugyancsak a romantikus szemlélet oldaláról, annak sajátosságait figyelembe véve elemzi Jókai erdélyi utazásainak élményvilágát, a művé-formálódás egyedi jellegzetességeit, kitűnően villantva fel képzelőereje működésének módját, a valóságos, tapasztalt jelenségvilág kiszínezésének változó típusait; e téren a legjellemzőbb kétségkívül az Úti levelek elemzése, ebből ugyanis az szűrhető le, hogy egyenesen fékezte alkotóerejét, ha túlságosan sok tárgyi adatot tudott meg valamiről!
Dávid Gyula elemző módszerének szintetikus jellege, a mindenkori elsődlegesen jellemző, fölérendelt elemek kiemelése kiváló rendezőelveket nyújt a roppant gazdag életmű megismerésére. Témája maga is sugallt effajta sűrítési lehetőségeket: a forradalom és szabadságharc eseményeinek felidézése (elsősorban az erdélyi tárgyú elbeszélések alapján), múlthoz folyamodó példázat, hallatlanul időszerű belpolitikai eszményeinek alárendelt tematikai változások, végül pedig az öregedő, pártpolitikától befolyásolt Jókai korábban határok közé szorított képzeleti világának önállósulása – megannyi egységteremtő mozzanat az életműben, s ezek éppen a fő elemek szellemében kapnak megfelelő helyet a könyvben. Ebből következik a kismonográfia lényeges vonása – erős integráltsága, tömörsége, bármennyire is szerteágazzék a feldolgozott anyag, s bármekkora szakaszokat íveljen is át időben. Szigorú következetességgel felépített gondolatmenete eredményeképpen szépen összegeződik Jókai írói-emberi tartásának lényege a ’48-as hagyományok szellemének, a legendás Bemek és Gábor Áronok jellemerejének, leleményességének hirdetésétől a román-magyar megbékélés és közeledés szolgálatán át az utópiákig, fanatikus békevágyig és elvont emberség-eszményig (Adorján Manassé). Teljesen indokolt, nemcsak világképi, hanem esztétikai szempontból is, hogy ebből az egymásutániságból nagyobb hangsúlyt a két első síkot kibontó művek kapnak, különösképpen pedig az időszerűséget mesekeretbe foglaló törökregények (Erdély aranykora. Török világ Magyarországon), a nagyhatalmak szorításában vergődő kis országnak és vezetőinek példázatot sugalló exponálásával, valamint a román tárgyú novellák és a Szegény gazdagok.
Ezekben a művekben – a szakirodalmat példásan hasznosító elemzések nyomán világosodik ez meg – haladó politikai, társadalmi eszmeiség kap hangot, az utóbbi témakörben egyenesen úttörőként munkálkodik Jókai, a tragikus szembenállás és következményeinek felszámolásán, a nemzetiségi helyzet megjavításán. Dávid Gyula Jókai-képe ilyenformán valójában az értékek, a lét megőrzéséért aggódva munkálkodó humánus tartást, s a jövőt szolgáló nemzetiségi „politikust” állítja előtérbe, ám nem rejti el a fokozatos visszafejlődés, a különösségbe vonulás ellentmondásos jelenségeit sem. Természetesen – aligha kaphatott volna egyébként helyet a kismonográfia-sorozatban – a könyv mindezt a művek esztétikai elemzéséből bontja ki, e téren is a romantika elveinek fényében keresve Jókai művészetének sajátosságait.
Műelemzésének kiindulópontja az adott valóságelemek hierarchiája, s az ebben megnyilvánuló választás jelentése, illetve a központi mag felépítésének, kibontakozásának módja. Erről a szintről a konfliktus kiképzéséhez, a cselekményszálak egymáshoz való viszonyához (tehát szerkezeti elemekhez), majd a jellemrajz típusaihoz, a leírások funkciójához érkezik. E sorozatosság következtében részletesen ki tud térni a mesei jelleg, a mesenovella (A tenger tündére), az anekdota szerkezeti szerepe vagy a zsánerkép jellegzetességeinek elemzésére, illetve az egzotikum, a különösség varázsos érzékeltetésének módozataira. Túl nagy teret nem szánhat már csak terjedelmi okokból sem a strukturális boncolgatásoknak, amit mond azonban, az helytálló, érzékeny észrevételek eredménye, és szoros összhangban áll az eszmei rétegek megvilágításával.
Föltétlenül el kell azonban mondanunk, hogy hiányérzetet kelt az epikára döntően jellemző időbeniség feltárásának mellőzése, az időszerkezet és fázisképzés módozatainak tipológiai szempontú leírása ugyanis valóban egységes rendezőelvként működhetett volna. Ennek alárendelten más hangsúlyt kaphattak volna a cselekményszerkezetre vonatkozó észrevételek, általában a történés felépítésének jellege; ezúton sor kerülhetett volna a szerzői nézőpont, a narrátor idődimenziójának e meghatározó komponense elemzésére is, ami viszont az időbeniség hullámzó változásait is megvilágította volna. Úgy látszik, a monografikus igény helyett érvényesülő rész-szempont ez alkalommal is (éppúgy mint a sorozat egyéb köteteiben) az elemzés teljességét veszélyeztette.
Ehhez csak annyit kell föltétlenül hozzátennünk, hogy Dávid Gyula érdeklődése a mű alcíme szerint nem magára az alkotásra mint önálló egységre vonatkozik. Hiányérzeteink ilyen összefüggésben csak azokra a részletekre vonatkoznak, amelyekben extenzív formában tárgyalt egy-egy regényt, egyúttal pedig arra utalnak, hogy a kitűnően megírt kismonográfia egyetlen negativitásának ezt tartjuk.
Egyébként Dávid Gyula igényessége és céltudatossága a sorozat egyik legkiemelkedőbb darabját adta az olvasók kezébe, melynek irodalomtudományi hasznosságán túl félreismerhetetlen nevelő hatása is van.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában, 1972. április 28-án.