Az ember XX. századi tudati fejlődése eleddig elérhetetlennek látszó távlatok befogását eredményezte, olyan területek nyíltak meg a kutató elme előtt, melyeknek akár feltételezése is merőben tudománytalannak tetszett még a múlt század végén. Az emberlét tehát a végtelen lehetőségek állandó ostromának a jegyében alakul, ám a tudat világának szüntelen differenciálódásával egyidőben nő, egyre fenyegetőbbé válik egyes területek végleges elszigetelődésének, a tudomány elembertelenedésének a veszélye is.
Nemcsak arról van szó, hogy a tudomány legkimagaslóbb eredményei az ember ellen fordíthatók, hanem – társadalmi méretei miatt talán már aggasztóbban – az egyén áttekintési lehetőségeit illető kétely is felmerül; a folyamat egészének megvilágítása, társadalmi szintű tudatosítása ezért válik társadalmi fejlődésünk egyik fő jellemzőjévé. E sajátos jelenségeket felszínre hozó korszakunkat kívánjuk megérteni, s ezen a ponton válhat nem csak a történész, hanem általában az egyén számára roppant izgalmassá az emberiség, nép, nemzet avagy a kultúra fejlődésének egy-egy letűnt korszaka, mely a tudat fejlődése egyszeri állomásának tekinthető, s így jelentős tanulságokkal szolgálhat.
Természetesen alapvetően hibás volna mindössze utilitáris célokból foglalkozni a kultúrtörténet régebbi szakaszaival, ám az is igaz, hogy burkoltan, sokszor önkéntelenül ott munkál ez a szempont legtöbb kutatásainkban. Az emberi tudat reflektálási módjának vizsgálata – de akár puszta érdeklődésünk nyilvánítása is – elsősorban éppen a fentebb említett dehumanizáció ellenében hat, s a figyelmet a mindenkori ember és valósága viszonyára irányítja – történeti tudatot is fejlesztve-gazdagítva ezzel. Persze az egész korszak – minden vonatkozásával – aligha tárul föl az egyén előtt az effajta megközelítésben, a lényeg azonban kétségkívül kibontakozik, ha az uralkodó tudatformák körére irányítjuk figyelmünket, s a jelenségek sokféleségéből be tudunk hatolni a törvényszerű szintjéig.
Az ember s az őt környező természeti-társadalmi viszonylatok iránti érdeklődés – megőrizve persze az arányokat – a reneszánsz, majd a felvilágosodás korában mutatkozott oly izgatottnak, mint századunkban. Éppen ezért ma, a felvilágosodás kétszázadik évfordulóján, miközben újra meg újra számot kell vetnünk az emberi faj lehetőségeivel, igazságos társadalmi harcainak pedig mintegy részesei vagyunk – nem árt kissé visszalépnünk az időben, e nagy korszak értékeit felidézve.
Művelődéstörténeti korszakok kezdetét egyetlen, szilárd dátumhoz kötni – ma már egyre illuzórikusabbnak tűnik: mind jobban felülkerekedik az az álláspont, hogy a korszakokat nem éles történelmi választóvonalak, hanem széles határsávok választják el, melyekben valósággal kavarognak a különböző (régire és újra utaló) jegyek. A magyar felvilágosodás kezdetével kapcsolatban is az utóbbi évek kutatásai meggyőzően igazolták a racionalista gondolkodás, egyes felvilágosult tételek jelenlétét már a XVIII. század negyedik évtizedétől – érdekes, de nem ellentmondó módon – a latin nyelvű teológiai irodalomban, másrészt pedig letagadhatatlan a barokkos elemek látványos továbbélése egészen a kilencvenes évekig. Lehet-e tehát Bessenyei 1772-es felléptét korszaknyitónak tekinteni? Mellette szól a hagyomány s az a vitathatatlan tény, hogy magyarul először nála jelentkeznek rendszerszerűen a felvilágosító gondolatok, s hogy őutána megszakítatlan a hasonló gondolatiságú művek sora.
Bessenyeivel, Báróczival, Barcsayval kezdődik, majd Kazinczyval, Batsányival, Csokonaival, Kármánnal folytatódik az a felvilágosító irodalom, amely az előítéletek lerombolását, a babonák felszámolását, a középkori sötétség szétoszlatását – a szellem felszabadítását tűzte ki célul, s legjobbjai végül is Martinovics már emberi és nemzeti felszabadulást célozó mozgalmához sodródtak. Jelentős értékek rejlenek ebben a felsorolásban, s nyugodtan mondhatjuk: nagyjából ez az, amit a felvilágosodásról ma már illik tudni. Talán még annyit, hogy a sajátos kelet-európai időeltolódás következtében programszerűen a felvilágosodás korában merül fel a nyelv és stílus megújításának kérdése. Ám ezzel csak felületen mozgunk: a felvilágosodás kora sokkal több ennél – bonyolult tudati konfliktusok, megrázkódtató filozófiai élmények kora ez, a küzdelmet elszántan vállaló emberé, aki mer kérdést feltenni, kételkedni hatalomban s teológiai igazságban, képes – ha sokszor botladozva is – újat teremteni, modern kultúrának vetni meg az alapját.
A testőrírók – Bessenyeiék – nemzedéke érzékeli talán a legfelfokozottabban az új világkép kiépítésének súlyos nehézségeit: a haladó európai kultúrával kapcsolatba kerülve egyszerre döbbennek rá az elmaradottságra, a hagyományos nemesi felfogás meg a teológiai világmagyarázat tarthatatlanságára, ők élik át elsőként a tudat megrendülésének élményét, s azt a gyötrően nehéz, de egyúttal erőt adó feladatot is nekik kell teljesíteniük, hogy a kortárs filozófia nagy eredményeit a nemzeti kultúrába integrálják. A kezdet persze felemás: fordítások és esztétikailag gyenge – magyar vagy idegen tárgyú – drámák tartalmaznak „felforgató” gondolatokat; e művek révén már magyarul is terjed a természeti jog, az ember születési egyenlőségének elve, a türelmesség felvilágosult humanista gondolata. A konzervatív „vitam et sanguinem” elvrendszerrel merőben új kerül szembe – tudatosodik a fennálló társadalmi igazságtalanságok tűrhetetlensége, s az a sürgető igény, hogy a polgári fejlődés útjára lépjen Európának ez a része is.
A fejlődés gyakorlati módozatai természetesen nem állnak oly világosan előttük, mint amilyen lángoló a hatni és javítani akarás: e korszak alapvető jellegzetessége az egyoldalú racionalizmus, a világot ismerni gondoló ember tévhite, hogy a tudat megváltoztatásával maga az adott valóság is radikális változáson fog átmenni. Mennyi lendület, micsoda törhetetlen bizonyosság van azonban ebben a tévhitben. A jelenségek dialektikájából érthető, hogy az ember, aki előtt feltárul az anyagi valóság sokfélesége, úgy érzi, hogy tisztában van törvényszerűségeivel, s ezért vakon hisz a tudat lehetőségeiben; ez a hit azonban egyoldalúvá teszi a megfelelő társadalmi alapot nélkülöző magyar felvilágosodást: Bessenyei, majd Kazinczy, Batsányi és Kármán programjai túlnyomórészt a szellem területére korlátozódnak. E programok kidolgozásához viszont széles áttekintésre, szilárd eszmei alapra volt szükség, s az írók elévülhetetlen érdeme, hogy koruk társadalmi valóságához tudták igazítani elveik gazdag világát.
Az áttörés dicsősége Bessenyeié: röpirataiban a művelődés egészét átfogja, s ezzel meghatározó szerepet játszik. Volt ereje és bátorsága rámutatni a hátramaradásra, a fogalomvilág szegényességére, hogy ebből a fejlődés szükségszerűségét vezesse le. Dolgokat a nevükkel együtt kell meghonosítanunk – hirdette, a tárgyi valóság és a nyelv együttes gazdagításának igényét vetve fel. Ehhez intézmények konkrét tervét javasolta, tudván azt, hogy szervezett keret nélkül lehetetlenség valóban eredményesen hatni.
Kazinczy és Batsányi részben továbbfejlesztik ezeket a gondolatokat, részletesen azonban az irodalom fejlődését tárgyalják: radikális felvilágosító elképzeléseik elsősorban a fordításirodalom gazdagítására irányulnak. E tétel részben következménye Bessenyei elveinek, sőt magának a racionális fejlődéselvnek – a fordítások révén ugyanis a kortárs Európa nagy eredményeit kívánták közvetíteni –, részben pedig az irodalom polgárosításának a szolgálatát jelenti. Fordítások révén gazdagodik a nyelv, fejlődik, differenciálódik a stílus, alkalmassá válik mindenfajta tematika hordozására – ez Kazinczy fő gondolata, Batsányi pedig a nemzeti történelem emlékének fontosságát is hangsúlyozza. A betetőzés, Kármán műve: A nemzet csinosodása, Bessenyei széles perspektívájához mérhető, hiszen a művelődési gondok mellett figyelme kiterjed a polgárosodás olyan lényeges kérdésére is, mint a népességnek a mesterségek tanulására való irányítása! Korszakalkotó fontosságú tétele – eredeti művekkel fejlődik, csinosodik a nemzet – a felvilágosodás eszmeiségének sokoldalúságát jelzi, mintegy arra figyelmeztet, hogy a későbbi fejlődés nem egy útjának lehetőségét már itt kell keresnünk. Részben éppen ez átfogó művelődési programok eredménye az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megalakulása (Aranka György lankadatlan szervező munkájáé a főérdem), de a magyar nyelvű állandó színház létrejötte is: létük a tudományok és az irodalom jelentős fejlődési tényezőjévé vált.
Bessenyeinek és követőinek a programjai félremagyarázhatatlanul jelzik e korszak emberének, a felvilágosító írónak fő vonásait: a társadalmi lét tőle független, de döntőnek érzett területeihez határozottan, az ember iránti bizalomtól áthatva szól hozzá, tétovázás nélkül hirdeti felismert igazságait. Döntően jellemző erre az írótípusra, s ezért erre a korszakra is, éppen az új elvek hangoztatásának állandó kényszere, mely végső fokon a remélt változások túlzottan optimista, tehát türelmetlen várásán alapszik. Az mára magyar felvilágosodás sajátossága, hogy e változtatási-alakítási szándék nehezen találja meg a megfelelő műfajt. Bessenyeinél a röpirat kínálkozik a gondolatok legmegfelelőbb hordozójául, Kazinczy és Batsányi folyóirataik „beköszöntő beszédében” tárják fel elképzeléseiket, Kármán pedig a mozgósító erejű, dinamikus stílusú esszét választja. Ha csak a programok műfajisága érdekelne bennünket, le is zárhatnánk ennyivel, ám a megfelelő műfaj hiánya ezen a szűk területen túl, a felvilágosodás – egyébként európai szintű gondolatokat hordozó – egészére jellemző.
Sok a fordítás, „magyarítás” – kevés az eredeti mű; ami van, az műfajilag heterogén, gyakran kiforratlan. Igazi felvilágosító műfajnak a röpiraton kívül Batsányi rövid, mozgósító erejű verseit, Csokonai erősen valósághű, finom iróniájú „leíró” darabjait (Konstantinápoly, Estve), valamint Bessenyei szatirikus államregényét (Tariménes utazása) tekinthetjük. Ezek a művek döntő jegyként valósággal hivalkodnak a felvilágosító szándékkal, közvetlen hatni akarással, s ez oly módon alakítja felépítésüket, hogy eltérővé válnak a kor ismert stílusmintáitól; tökéletes áttekinthetőség, világosság, a mitologizálás hiánya jellemzi őket.
*
A felvilágosodás eszmerendszere az 1810-es évek közepéig bír meghatározó szereppel, ám az is tény, hogy a korszak nem minden írója felvilágosító. A paradoxon azonbancsak látszólagos, hiszen az eszmék széles elterjedtsége (az 1790-es nemesi ellenállás szólamai között is szerepel egyik-másik) még nem jelenti, hogy mindenki hívévé válik az új világfelfogásnak és magatartásnormának. Nyílt ellenfelek mellett nagyszámú az alig érintett, vagy csak egy-egy ponton befolyásolt író. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van annak is, hogy a felvilágosodás ugyan művelődéstörténeti kategória, de csak az eszmék világára kiterjedő érvényességű, s így a stílus szintjén nem diktál mintákat. Európa-szerte a klasszicizmus készen kapott stílusmintáit telíti új eszmékkel, csak enyhe változtatásokat idéz elő a műformákban, később pedig a szentimentalizmus formáiban is jelentkezik.
Az új eszmék küzdelmes előretörése ilyenformán nemcsak a tudat meggyökerezett és idejétmúlt beidegződései ellenében, hanem az adekvát stílus megválasztásában sem konfliktusmentes. Különösen akkor nem, ha a stílus megválasztása maga is állásfoglalást hordoz, sajátos tartalmai szembenállást fejeznek ki a bevett-elfogadott nemesi ízléssel, ahogyan ez a magyar felvilágosodás idején mutatkozott. A nemesség köréből kikerülő, szűk körű, latinos műveltségű olvasóréteg a klasszika egy sajátos válfaját érezte magához közelállónak, mely antik célzásokba burkolta általános tartalmait, s gyakran alkalmi jellegű darabjaival a nemesi világnak hódolt. A felvilágosító tartalmak ezzel szemben, ha klasszikus formában jelentkeztek, már nem a nemesi erényeket, hanem az embervolt értékeit emelték ki, mint Virág Benedek számos ódája, a szentimentalizmus pedig már kezdeteiben elfordult a nemesi eszményektől.
E korszak érdekességét csak fokozza az a tény, hogy a két uralkodó stílus nem független egymástól: tartalmaik annyiban közösek, amennyiben mindkettőben a nemesi világtól, a merev hierarchiától és az igazságtalanságok tobzódásától elidegenült ember szólal meg, jelentkezésük pedig eleve összefonódásra predesztinálja őket. Bessenyei fellépésével egy időben fordítják le az első szentimentális regényt magyar nyelvre, s a felvilágosodás egészére jellemző, ahogy egy-egy író pályáján felváltva jelentkeznek a klasszicista és szentimentális művek. Az adott valósággal szembeni reakciónak, a tudat elemzésének kétféle útjáról van itt szó: a felvilágosult ember éles szatírával bírál, tántoríthatatlanul hirdeti eszméit, ám a társadalmi igazságtalanságok, az emberi érintkezés nehézségei szentimentális kitörésekre is késztetik, a vele egy sorsú emberekhez s a természethez érzékenyen viszonyult. Az ész és a szív kettősségét szokták itt emlegetni, ami annyiban igaz, hogya szentimentalizmus felszabadítóan hat az érzelmekre, s ezzel megnyitja a modern vallomásosság útját. Egészen természetes, hogy a kifejezési lehetőségek e kettőssége jelentős színező erőt jelent. Szociológiai, egyéni adottságok egyik-másik írót fokozottabban tolhatták a lehetőségek valamelyike felé: Dayka és Ányos, a szerzetesköltők például – érezhetően neveltetésük ellenére – inkább szentimentálisak, hiszen magányba kényszerítve lelki életük fokozott feltárásával reagáltak a megmerevítő szokásokra. Érdekes ugyanakkor, hogy a stílusreform alapját képező klasszikus verselés meghonosítói – a klasszikus triász: Baróti Szabó, Rájnis, Révai – bár szintén papi költők, mégse szentimentálisak. Bessenyei fiatalkori lírája is tele érzékenységgel, Kazinczy pedig érintkezési formáit, ízlése bizonyos vonásait tekintve az 1820-as évekig vonzódik a szentimentalizmushoz.
A példák tovább sorakoztathatók, a lényeg azonban ennyiből is elénk tárult: a felvilágosodás kora csakis komplex dialektikával közelíthető meg, azaz sem az eszmék, sem pedig a stílus felőli, egyoldalú vizsgálódás nem vezet eredményre. Eszmei és stiláris vonatkozások teljes összefonódásának s egymásba-átcsapásának kora ez, s ha ideszámítjuk a továbbélő barokkot, az azzal együttesen jelentkező patriarchális népiességet és áltörténetiséget (Gvadányi, Orczy, Dugonics), a Csokonai-féle plebejusi népiességet és rokokót – előttünk áll a magyar irodalomtörténetének egyik legösszetettebb periódusa. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy ez csak a szakembert foglalkoztató sokszínűség! Ellenkezőleg, éppen a lehetőségek e sokfélesége, felvilágosult eszmékkel való feltöltődése lesz az alapja az 1810-es években induló romantikának (fejlődéstörténeti tényezőként is számba kell hát vennünk), másrészt az egyes tendenciák rendkívül érdekes – eszmeiségtől független – búvópatakszerű felbukkanása a romantikán túl is befolyással bírhat: e téren elég a Barta Jánostól is említett Gvadányi–Garai János–Arany János féle fejlődésvonalra gondolni, hogy a probléma valódi jelentőségét felmérjük. 1795 – a vezető jakobinusok kivégzésének vagy bebörtönzésének éve – az a dátum a magyar felvilágosodás történetében, mely valóban fordulatot jelez, ha a korszak nem is ér véget Martinovicsék tragédiájával. Kétségkívül megváltoznak azonban a külső körülmények, s így módosulniuk kell az emberi állásfoglalásoknak is: a mozgalom vérbefojtását általános reakció követi a szellem minden területén. Ez az újfajta, szorító külső világ bizonyítja azután a legjobban az előző szabadabb szakasz sokféleségének nagy előnyeit: a felvilágosító tevékenység harcos folytatásának helyét a nyelvújítás veszi át, azaz a korábban alárendelt probléma magába olvasztja mindazt, ami átmenthetőnek bizonyult.
A felvilágosodás gondolatainak nyílt terjesztéséről szó sem lehet már, ám az eszmények egy része megmaradt: Goethe és Schiller kultusza helyettesíti a Voltaire-ét, s mellettük ott áll Rousseau is. Harcos eszmék helyett most már inkább magatartás-modellt kölcsönöznek tőlük az írók, erőt merítve mintegy a ferenci reakció átvészelésére. Ilyen körülmények között felerősödik a klasszicizmus, nem csak Kazinczy tollán, hanem Virág Benedek és elsősorban Berzsenyi révén. Az általános emberi erények, nemzeti megmaradás és fejlődés súlyos kérdései kerülnek általuk előtérbe, s ha ehhez hozzászámítjuk a Kisfaludy Sándor-féle nemesi szentimentalizmust – eléggé szemléltettük a kornak különbözőségét.
Modern értelemben vett klasszicizmus időszaka ez, bár, elsősorban Fazekas Mihály révén, akad folytatója a plebejusi népiességnek, a – gyakran utilitarista – felvilágosodás tiszta formájának is. A gyökeresen megváltozott történelmi helyzet közepette – a francia forradalom bukása, császárságba-váltása mély élménye volt Európa e részének is – mutatkoznak meg a felvilágosodás nagy erőtartalékai. A racionális megismerés, az emberi fejlődésbe vetett hit, az emberiesség és tolerancia gondolatai a módosult világkép szerves részeivé válnak azoknál az íróknál is, akiknek pályája csak az 1800-as években indul, sőt Berzsenyi egyenesen 1809 után válik igazi hirdetőjévé a lejárt kor nagy eszméinek. Katona, Kisfaludy Károly és Kölcsey – azaz Vörösmarty fölléptéig a legnagyobb írók – ezeket az eszméket már alárendelik egy új művészi törekvésnek, mely az általános emberi helyébe a gyötrődő ismeretlen egyént, az általános fejlődés helyébe pedig a nemzeti fejlődést, a nemzeti kultúra gondját állítja. A felvilágosodással, modern kultúránk e valóságos bölcsőjével azonban nem fordulnak szembe; példájuk maga is kedvenc történelemmagyarázó elvük – az evolúció-elv – bizonyítékának tetszik. Eszmék konfrontációjában, a fejlődés reális tényezőinek tudatos munkálásában e kor kimagasló emberei az aktív élet, a szüntelen önmeghaladás szükségszerűségét bizonyították. Emberi példájuk, küzdelemvállalásuk a reformok nagy egyéniségeinek szolgáltatott követésre méltó mintát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 35. számában, 1972. szeptember 1-jén.