Sajnálatosan makacsul tartja magát nálunk az a szokás, hogy a különböző kiadványok elő- vagy utószavaként napvilágot látó tanulmányok alig-alig keltenek figyelmet; úgy siklik át fölöttük a recenzens, mintha a szerző csak valamiféle penzumot róna le. Ennek természetesen nem lehet más következménye, mint az amúgy sem túl gazdag irodalomtörténetírásunk iránti további közömbösség, mely végső soron magára az irodalomtörténet-írásra is visszahathat, hiszen éppen ez az a műfaj, mely viszonylag állandó publikációs lehetőséget nyújt valamely korszak alapos ismerőjének. Korántsem valamiféle elvont észrevétel ez, különösen azok számára nem, akik ismerik Láng Gusztáv előszavát Babits A gólyakalifa című regényéhez, s hozzájuthattak Farkas Ferenc azonos tárgyú tanulmányához is (A kettős viszonyulás kérdése Babits Mihály életművében. Irodalomtörténet, 1972. 1. sz.). Arról van szó, hogy jóformán visszhangtalanul fogyott ki A gólyakalifa a könyvüzletekből, s e visszhangtalanság közömbösített egy kiváló elemzést, melynél vitathatóbbat nem átallott fő helyen közölni egy rangos folyóirat…
Utólagos fanyalgások általában nemigen szokták megváltoztatni a történtek eredményeit, ám hazai irodalomtudományunk szempontjából fölöttébb elgondolkoztató ez a jelenség. S az sem mellékes, hogy ha Láng Gusztáv írásához így viszonylik a sajtó, mi a sorsa a nála kisebb tehetségűeknek? Természetesen mindez jóval nagyobb horderejű, semmint hogy egy jegyzet keretében tárgyalható lenne, s jelen esetben nyilván érdekesebb az azonos tárgyú két tanulmány összevetése, egymást kiegészítő avagy cáfoló eredményeik számbavétele.
Már a kezdet kezdetén meg kell jegyeznünk: a megjelenési hely különbözősége s következőleg az önálló olvasóközönség feltételezése elvi szempontból nem igazolhatja azonos tárgyú írások megjelenését, ha azok valóban egyéni mondanivalóval és elemzési módszerrel nem rendelkeznek. Láng és Farkas Ferenc elemzései e szempont szigorú alkalmazásával is „megállnak a lábukon”, pontosabban az utóbbi tud az előbbi után is nyújtani valamit a tájékozott olvasónak. A két tanulmány kiindulási pontja azonos annyiban, hogy mindkét szerző a század eleji viszonyok alapos ismeretét kamatoztatja: Láng elsősorban a szimbolizmus viszonyrendszeréből, uralkodó filozófiai áramlataiból tud A gólyakalifa problémáiba bevilágítani, Farkas viszont a már Reviczkynél jelentkező sajátos „művészdogma” (az élet álom) tanulságait aknázza ki.
Első lényeges meg állapításuk is azonos: Tábory Elemér „betegsége” orvosi szempontból ismeretlen jelenség, a freudizmus hatása éppen ezért mindössze felületesnek, fogalmi szinten hatónak nevezhető. mindketten meggyőzően – bár eltérő érvekkel – állítják, hogy az életálomkettősség villódzó játéka mögött a lét kétarcúságát, a szépség és kiábrándító valóság együttes létezését gyötrődve felismerő babitsi látásmód áll.
E kezdeti – s a lényeget meghatározó – azonosság a tárgyalás s a feltáruló kép viszonylatában már lényeges különbségbe vált át. Láng széles filozófiai alapvetésére, a Nietzsche-élményre alapozott lírai párhuzamok elemzésére Farkas kissé erőszakolt ismeretelméleti okfejtéssel „válaszol”, s mikor tárgyának az általános rangját kívánja megadni, sajnálatosan túlbonyolítja a dolgokat, s fogalmi szinten is – a megoldás ürügyén – már-már feltörhetetlen zárakkal védi felismeréseit. Ezek után várható, hogy a két szerző gondolatmenete a továbbiakban lényeges eltéréseket fog mutatni, hiszen a kétféle megközelítési mód eleve megszabja a követendő utat.
Láng A gólyakalifát Babits pályája első szakaszának zárókövéül fogja fel, s miközben igen alaposan és meggyőzően kimutatta élményazonosságát a fiatalkori versek világával, leszögezi: e kettősségélmény a regényben már kiegészül az értékelés mozzanatával, maga a mű pedig jellegzetesen szimbolista alkotás, s így megkülönböztetett figyelmet érdemel az Európa-szerte kevés hasonló regény között. Ez utóbbi észrevételét, az alapélményen túl, szépen igazolja a légkörteremtés, jellemzés néhány jól kiválasztott példájával. Farkas ezzel szemben a jelzett kettősség – Tábory E. s a díjnok együttes léte – mélyére akar hatolni, s néhány passzus valóban figyelemre méltó egyezésére alapozva kimondja: itt a művészet-élet ellentétéről van szó, ezt szimbolizálja a regény két síkja, s a megsemmisülést hozó vég magyarázata éppen az volna, hogy a művészet fellázadt a valóság ellen. Ebben, Farkas szerint, az elefántcsonttorony-művészet elvét kikezdő igen lényeges fejlődési mozzanatról van szó.
A túlzottan általánosító, fogalmi vértezetű dedukciós eljárás buktatóit, úgy érzem, Farkas nem tudta elkerülni: a felismerés erejével ható néhány egyezésből talán túlzott a regény egész problematikáját meghatározni. Szigorú hierarchiát követő gondolatrendszer jegyeit viszi így be a műbe, miközben figyelmen kívül hagyja (tévedése részben éppen ebből ered) a regénystruktúrát, mely oly meggyőző következtetéseket sugallt Lángnak. Kétségtelen azonban, hogy az eltérő szemléletű, azonos tárgyú írások ilyen konfrontációlehetősége csiszolja az elemzőkészséget, közelebb visz a valóban bonyolult problémák megértéséhez.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.