„Nincs előrehaladás, nincs fejlődés, nincs művészettörténet, csak írók, intézmények és módszerek története van. Ez pedig, legalábbis számomra, egy illúzió végét jelenti, az irodalomtörténet bukását.” Ezzel a többszörös tagadás révén teljessé váló, lemondó megállapítással zárta Az irodalomtörténet bukása? című előadását a bordeaux-i összehasonlító irodalomtörténeti konferencián René Wellek, az utóbbi negyedszázad talán legmarkánsabb egyénisége az irodalomelmélet és -történet területén.
Az a Wellek, aki kitűnő elméleti műveken kívül nagyszabású kritikatörténettel ajándékozta meg tudományát (A History of Modem Criticism, 1750-1950), tehát maga is történeti vizsgálódásokat folytatott. Megdöbbentő erőt éppen ez kölcsönöz szavainak, különösen, ha arról a paradoxális tényről se feledkezünk meg, hogy a hazai olvasóhoz alig tavaly jutott el románul a Conceptele criticii című kötet egyik szilárd logikájú írásaként Az evolúció fogalma az irodalomtörténetben című tanulmánya, melyben – nagyarányú történeti összefoglalás mellett – a kritikai látásmód, a szilárd értékekre alapozott tárgyalás, egyáltalán az irodalomtörténet modern elméleti bázisra helyezése, s ekként megújitása foglalkoztatja. Milyen változások következtek be azóta Wellek szemléletében, hogyan magyarázható e végsőnek és megfellebbezhetetlennek látszó lemondás? Végül pedig, mivel e téren a historizmus elvét valló társadalomtudományok egyaránt érdekeltek: elméletileg helytállók-e ítéletének indokai?
Wellek bordeaux-i előadásának (I. Helikon, 1971/1.) gondolatmenete meglehetős pontossággal követi a fentebb említett tanulmányét: akárcsak ott, ez alkalommal is olimpuszi nyugalommal (Sorin Alexandrescu szavaival élve) veszi számba az irodalomtörténetnek azokat a jelenségeit, melyek viszonylagos válságához vezettek.
Szerinte a két háború közötti hanyatlás jelei nagyjából három csoportba vonhatók. Először is ellenszenv ébredt az „atomizált adatszerűséggel”, a „lényegtelen régiségbúvárlattal” szemben (azaz nagyjából a pozitivizmus ellenhatásáról volt szó). Egyre növekvő elégedetlenséget szült ama kritikátlan tudományosság, mely „okozati összefüggések megalapozását igényli” a párhuzamok felsorolásával, vagy a költő életének eseményei és művének hősei közötti korrelációk keresésével. Végül, ami a leglényegesebbnek látszik: az irodalomtörténetben hiányzik a „fókusz” – lemondott „lényegét alkotó tárgyáról” az általános történelem javára, s ezzel együtt a nemzeti korlátozások torzító hatást fejtettek ki. E hármas okságból – korántsem meglepetésként – hármas megoldási kísérlet vázlata következett. Legegyszerűbbnek látszott eltörölni az irodalomtörténetet, vagy pedig beolvasztani az egyetemes történelembe, illetve a társadalomtudományokba. Wellek álláspontját a harmadik – egyedüli – megoldás képviseli: meg kell kísérelni meghatározni e tudomány specifikus módszereit. Benedetto Croce és Allen Tate képviselik a leghatározottabban az első változatot azzal, hogy tagadják az irodalom múltidejűségét, a költői (Croce roppantul tág értelmezésében: értékhordozó – szemben a non-poesiaval) alkotások végtelen jelenlétét állítva, de nagyjából hasonló (elutasító) álláspont váltotta ki az „interpretálás” svájci iskoláját is, mely Staiger révén (fenomenológiai alapokon) mély és árnyalt elemzésekkel gazdagította egyes írókra vonatkozó tudásunkat.
A társadalomtudományokba való beolvasztás Taine-nel kezdődött és a marxizmussal folytatódik – mondja Wellek –, jellemzője pedig az, hogy a művészetet a társadalmi átalakulás tükrévé teszi. Alig két-három példát említ – főleg Lukács Györgyöt és Luden Goldmannt –, észrevételei azonban erősen torzítóak, a komplex elemzések részelemeit kiragadva elszigetelő-felnagyító módszerrel él, így vulgarizálja nézeteiket.
Pedig – Welleknél aligha láthatja tisztábban ezt valaki – a felmerülő probléma („az emberi történet integrációja és az emberi tevékenység kölcsönhatása, az egyén szerepe a történelemben és egyik tevékenységmásik által történő magyarázatának jellege-természete”) szükségszerűen a történelem dialektikus szemléletére kényszeríti a kutatót, annál is inkább, mivel a történelem–irodalomtörténet kapcsolatot ő sem tagadja. Tagadása, a társadalmi szemlélet elutasítása elsődlegesen az oksággal áll összefüggésben. Mintegy végkövetkeztetésként leszögezi: a „társadalmi magyarázatokkal való próbálkozásoknak nem sikerül okszerű magyarázatot adni egy kérdéses irodalmi alkotásról, annak egyediségéről, sémájáról és értékéről”, az okság tehát alkalmazhatatlan az irodalomtörténetre. Ebből származik azután az az állítása, hogy törvényszerűségei „meghatározhatatlan általánosítások”, a nagy műalkotás léte végső fokon megmagyarázhatatlan, a géniusz pedig kivételezett.
A harmadik megoldás – a specifikus módszerek meghatározása – állt közel évtizedeken át Wellekhez: e téren jól ismertek felfogásának csak árnyalatokban változó elemei. Norman Foersterrel vallja: „az irodalomtörténet-írásnak kritikusnak kell lennie ahhoz, hogy történeti lehessen”, ami számára egyet jelent a szövegek elsőbbségének és integritásának állításával, a szigorú értékrendre való alapozás követelésével. A műalkotást (akárcsak a románul nálunk is kiadott Theory of Literature-ben) rétegekből álló struktúrának tartja, mely egyúttal értékek összessége; korábbi nézetéhez képest itt észlelni némi változást, ugyanis most ez értékeket „a képzelet szabad játékából” származtatja, s tagadja bármire való visszavezethetőségük lehetőségét. Ez az axiológiai felfogás magyarázza azután valószínűleg Eliot tételének elfogadását; eszerint evolúciós irodalomtörténet helyett „az egész múlt jelenvalóságának érzetét”, „az újjászületések történetét” kell írni. Wellek számára – utolsó érvként – fentebb említett monumentális kritikatörténete is e koncepciót támogatja azáltal, hogy empirikusan bizonyítja (evolutív mozgás helyett) bizonyos nézetek ciklikus visszatérését.
Választ próbálva adni a bevezetőben felvetett kérdésre – ez pedig Wellek óriási tekintélye miatt is kötelességünk –, célszerűnek látszik összefoglalni álláspontjának lényeges jellemzőit. Nem vitás, hogy ezek között kulcsszerepet az oksággal kapcsolatos nézete, a társadalmi meghatározottság elutasítása tölt be, nemcsak mert számunkra ez a legszembetűnőbb, hanem azért is, mert szemléletének e téren jelentkező torzulása kihat műfelfogására is.
Érveit összegezve az a benyomásunk alakul ki, hogy azok csupán a pozitivizmussal szemben állják meg helyüket, s mindaz, amit a dialektikus materialista szemlélettel kapcsolatban állít, lényegében meghaladott tényekre vonatkozik. A dialektikus művészetfelfogás ugyanis egyáltalában nem akar okszerű magyarázatot adni valamely műalkotás egyediségéről, ellenkezőleg: történelmi és művészettörténeti folyamatok lényegi összefüggését célozza, azaz egyszerűtől a bonyolultabb formákig, valamely jelenség csírájának felbukkanásától annak elkülönböződéséig emelkedik, tehát a fejlődés általános jegyeit világítja meg. Ez általános szerkezeten belül, a törvényszerű és véletlen dialektikuson felfogott viszonyának megfelelően, valóban a géniusz kivételes alkotóereje magyaráz egyes nagy műveket, ami azonban nem egyértelmű a mű megmagyarázhatatlanságával!
Az is nyilvánvaló, hogy az okság evolucionista jellegű tételezése az irodalomtörténetben kudarcra ítélt vállalkozás – tudnunk kell viszont a dialektikus fejlődés-elv és e biologizáló, darwini képzet lényegi különbségéről. Valójában tehát, amikor determinizmusáért bírálja Lukácsot és Goldmannt, Wellek is abba a hibába esik, mely annyira jellemzi az „immanens” műfelfogás híveit: a vulgáris szociológia merev okságelvét véli felfedezni náluk is, noha Az esztétikum sajátossága fölötte áll e vádnak, Lucien Goldmannt pedig elkerülte a marxista esztétika e gyermekbetegsége.
Továbbmenve, ha a fentiekkel vetjük össze Eliot megejtő véleményét az irodalmi múlt „jelenvalóságáról”, mintha nem is zárnák ki oly mereven egymást, ahogy az Welleknek tűnik. Talán nem tévedünk azt állítva, hogy az irodalomtörténet valamely egység – nemzetiség, nemzet, világrész – irodalmát tárgyalja, időben folytonosságot, értékrendben pedig nem kizárólagosan esztétikait követve, ezzel szemben amiről Eliot szól, a „jelenvalóság”, erősen szubjektív, valamely személy, csoport, olvasóréteg ízlésétől, esztétikai-etikai értéktudatától meghatározott választás eredménye, s e minőségében maga is irodalomtörténeti kutatás tárgya lehet.
Az irodalom e jelenidejűsége egyébként nem ellentétes fogalom a történetiséggel akkor sem, ha eltekintünk a fenti indoklástól. Éppen az irodalmi jelenség lényegi sajátossága – emberközpontúsága – magyarázza különös időtudatát, azt a tudományokkal szembeni jellegzetességét, hogy évszázadok se tudták egyik-másik művet értékében csökkenteni. Ez azonban nem jelenti a fejlődés tagadását: a tárgy fő szerkezetelemeiben azonos maradt, de éppenséggel a társadalomtudományok szüntelen fejlődése következtében a fejlődő tudat új, de a régit meg nem semmisítő képet alkothat róla.
Végül azt is meg kell jegyeznünk, hogy Wellek műfelfogása, axiológiai tétele (az értékek a „képzelet szabad játékából” származnak) éppen a társadalmi meghatározottság e félremagyarázása következtében kissé légüres térben mozog. Kétségbevonhatatlan a képzelet asszociatív működésének szerepe a műalkotás létrehozásában, értékek azonban éppúgy nem jönnek csak ebből létre – anélkül, hogy ne tudnák visszavezetni ezeket (legalábbis általános szerkezetükben) történelmileg az adott korszak erkölcsi, esztétikai, ideológiai tudatában gyökerező tendenciákra –, mint ahogy a művek megszületésénél is „bábáskodik” e tényezők egész serege. Mélységesen igaza van Welleknek, amikor a kritikai látásmódot szorgalmazza, szigorú értékrendet követel az adathalmozó régiségbúvárlattal szemben, mindez történetileg úgy valósítható azonban meg, ha a „nagy egész” – Goldmann szavával élve: a makrostruktúra – mozgástörvényeinek hatókörében maradunk. Ellenkező esetben valóban az irodalomtörténet bukása, s ezzel együtt az irodalomtudomány teljes belterjessége fenyeget.
Megjelent A Hét II. évfolyama 44. számában, 1971. október 29-én.
