Roger Martin du Gard és André Gide levelezéséből I.

A való élet látszatát kelteni

Gide már hírneves író, amikor 1913-ban elolvassa az Egy lélek története kéziratát – s azonnal táviratozik Gaston Gallimard-nak, aki akkoriban alapította meg kiadóvállalatát: „Kiváló kézirat, habozás nélkül megjelentetni.” A regény szerzője a harminckét éves, egyelőre ismeretlen Roger Martin du Gard, aki a polgári család és társadalom elleni lázadást, az erkölcsi és világnézeti vivódásokat részben már a Gide-művek szellemében élte át – később nagy regényciklusa, A Thibault család is ezt a szellemi élményanyagot dolgozza fel epikus bőséggel, szélesebb történelmi és társadalmi keretben.
A két író levelezése 1913-tól Gide haláláig, 1951-ig terjed. Egy mély barátság története bontakozik ki a több száz levélből – ez a vérmérséklet, művészi ízlés és világnézeti meggyőződés tekintetében oly eltérő két ember kölcsönös felelősséggel vállalt részt egymás munkájában, szellemi, világnézeti tájékozódásában. (Gide Pénzhamisítók című regénye például részben annak az 1920-ban kelt levélnek köszönheti megszületését, amelyben Martin du Gard kertelés nélkül kimondja: a végletek közötti csapongás, a művészi tökély hajszolása gúzsba köti, lefojtja Gide tehetségét – a hozzáméltó teljesítmény legfőbb feltétele az életesebb, átfogóbb, elfogulatlanabb művészi megformálás.)
Vallomás és vita, műhelynapló és műbírálat kettejük több évtizedes párbeszéde, de irodalomtörténeti érdekén túl összességében ennél is több: a jelenkor egy fontos szakaszának krónikája, a művészi és szellemi élet kordokumentuma. (Horváth Andor)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1928. IX. 22.

Régóta úgy vélem, hogy ön rendkívül homogén lény; egyébként az első perctől kezdve ilyennek láttam. Bizonyára emlékszik még, hogy akkor azt mondta: vigyázzon, csalódni fog; engem egyből kiismerhet, nincs semmi, amit csak később fedezhetne majd fel bennem, semmi rejtett fiók, semmi titokzatosság stb. És noha még korántsem „ismertem ki“ önt, a barátságát, amely hovatovább egyre becsesebb számomra – bár talán (sőt bizonyosan) senkivel sem oly nagy öröm ma elbeszélgetnem, s nem is beszélgetek annyit s oly kimeríthetetlenül, mint önnel – (…), természetes, hogy művészete, amely oly egyenesen következik lényéből, és szereplői is olyanok, hogy elmondható róluk, amit magamagáról mondott akkor nekem. Saját lelkében felszámolta a mennyet és a poklot – mi sem természetesebb, mint hogy szereplőinek sem adományozhat. Elismerem, hogy ez művészetének sajátossága, és igazán nem mondhatom, hogy szeretném, ha összetettebb vagy eltérő volna.
Ha most már a tartalmat elhagyva a megformálásról beszélünk, a jelek szerint az ön műve esetében elfogadja azokat a kifogásokat, amelyekkel – jól tudja – Tolsztojt illettem, és amelyek ellen az ő (…) azonnal tiltakozik. Mindig közvetlenül ábrázol, mindig szemközt áll azzal, amit ábrázol – az eljárás nem tűr oldalról érkező fényt, és nem igényli az olvasó különösebb bekapcsolódását; úgy rajzolja meg a körvonalakat, hogy nem hagy helyet sejtelemnek. Végül oly nagy kedvét leli ebben, hogy sosem engedi meg, hogy szereplői meglepetést okozzanak önnek; nincs egyetlen olyan rezdülésük sem, amelyet ne az író ébresztett volna fel bennük, és amelyet előzetesen „ki ne ismert volna“. Éppen ezért fogják majd megdicsérni: ez az ábrázolásmód az ön sajátja, és tökélyre vitte, Ingres-nek nincs miért Rembrandt érdemeire pályáznia. – Egyébként úgy vélem, hogy egyik-másik kifogás önmagától megdől majd, amikor elolvassák a pap, és az öreg Thibault, illetve az Antoine közötti beszélgetést – ezeknél jobbat sem elképzelni, sem kívánni nem tudnék.
Az elmondottakhoz még csak ennyit: bármennyire eltérőek is olvasói, ön nem ad nekik módot arra, hogy különbözőképpen érezzenek; egyeseket jobban, másokat kevésbéfog meghatni Jacques, Antoine vagy Dániel, egyesek jobban, mások kevésbé fogják szeretni őket – vagy önt; de ezt a szeretetet vagy ezt a meghatódást mindig ugyanazok az okok fogják felébreszteni bennük – csak vérmérsékletük, nem véleményük szerint lehet közöttük eltérés. Minthogy ön mindent bemutat, mindenki ugyan azt látja, és már első pillantásra észleli. Szereplői nem sugallnak eltérő értelmezéseket vagy vélekedést… mint a valóság. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1928. IX. 26.

(…) Nem tudok válaszolni, éppen csak megköszönöm levelét – mennyire teljes, mennyire helytálló.
Máris tisztábban látok. Sosem mondta még el mindezt így összegezve, ami súlyosbítja az elhangzottakat, vagyis megadja nekik a kellő súlyt. Mennyire nehéz, és mennyire nyugtalanítanak oly korlátolt lehetőségeim! De bárcsak ne maradnék lehetőségeim alatt, bányászhatnék ki mindent ebből a telérből.
Ebben lehet segítségemre. Annyira félek attól, hogy engedjek a „meglepő“, a „különös“ kísértésének, hogy néha visszatartom magam olyan fordulatoktól is, amelyek talán gyümölcsözők lettek volna.
Hússzor is beszélünk majd még erről. Nagy szükségem van arra, hogy hallóközelben érezzem. Milyen gyors és magvas választ küldött most is! (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1928. IX. 28.

A ma érkezett levelétől veszett kedvem támadt, hogy azonnal írjak. (…) Múltkori levelemmel csöppet sem voltam elégedett. Hiányzik, sajnos, az a szellemi nyugalom, hogy úgy írhassak, amint szeretném. Az igazat megvallva semmi olyat nem mondtam utolsó levelemben, amit ne mondtam volna már el százszor. Ezek az észrevételek talán csak azért hatottak most erősebben, mert leírva látja őket. Ez bátorít fel arra, hogy továbbfűzzem őket.
Drága barátom, nem értem, következésképp nem is fogadom el (mert nem tudom elfogadni azt, amit nem értek) attól való félelmét, hogy „engedjen a »meglepő«, a »különös« kísértésének.“ Persze igen veszélyes dolog hajszolni; de ha nem mesterkélt, ha spontánul támad a fejében, miért menekülne előle? Elutasítja magától a szokatlant, a különöst, pedig holnap talán éppen ezt tekintik a legértékesebbnek könyveiben. Nem gondolja, hogy csupán a bevett és elfogadott lélektanhoz mérten látszanak oly idegennek, hogy megriasztják? (…)
Drága barátom, ne értsen félre. Tudja, hogy a legnagyobb mértékben ragaszkodom a banálishoz, a szabályoshoz, a köznapihoz, és mindenütt a törvényt kutatom; de azt hiszem, nagy különbség van az igaz banális, a valódi köznapi és a között, amit mind közönségesen annak képzelnek. Gyűlölöm a banálist, ha konvencionális. Én azt a félreismert banálist szeretném felmutatni, ami meglepő – és egyáltalán nem azért kutatom, hogy meglepetést okozzak, ez a banális ugyanis azért meglepő, mert ismeretlen. Minden igazi művésznek erre kell törekednie. Mindezt nagyon rosszul fejezem ki, de bizonyára megérti.
A minap jól szórakoztam, amikor a Don Quijoté-ról esvén szó, ismét füstölgött. Éveken át, egészen a közelmúltig félreismertem ezt a nagy könyvet; vagy, ha úgy tetszik, elfogadtam, hogy nagy, fontos könyv, remekmű, de teljességgel közömbös, sőt – hogy őszinte legyek – elviselhetetlen volt számomra.
Jól érzem, sajnos, hogy önt nem érdekli, nem érdekelheti. Milyen szomorú! Azt hiszem, önt valósággal hatalmukba kerítették a művészet bizonyos modern vonásai, azok, amelyekkel saját művét is szeretné felékesíteni, másfelől érzem, tudom: minden erejével azon van, hogy műve fennmaradjon. Elszomorít, hogy nem törekszik arra, hogy jobban megértse, melyek azok a művészi érdemek, amelyek ezt biztosítani tudják, s amelyek művében megtalálhatók, de úgy vélem, hogy nem mindig azok, amelyekről ön ezt feltételezi. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRE GIDE-NEK
1928. IX. 30.

Nos, Igen, drága barátom, önnek bizonyára igaza van, de a „meglepő“ olyan lejtőre visz, amelyen oly nehéz aztán megállni! Annyira érzem a veszélyt! Képes vagyok rá, hogy többnyire a való élet látszatát keltsem; nagyon jól tudom, hogy szereplőimet még ha a legszokatlanabb, szándékoltan a legváratlanabb helyzetekben mutatnám is be, olyan valószerű, olyan nyilván való léttel ruházhatnám fel őket, hogy ezek a különleges helyezetek is a vitathatatlan valóság érzetét keltenék. Olyan fegyver van a kezemben, amely óvatosságra késztet. Túlzott óvatosságra, mondja ön, sőt riadt tartózkodásra. Valóban ez az a pont, ahol tanácsai ezúttal is hasznomra lehetnek. Minden mérték dolga. A nélkül, hogy lemondanék az óvatosságról, talán engednem kellene a tartózkodásból. Ezen töprengek…
De nem az „elfogadott lélektanihoz való visszanyulásom teszi, hogy távol tartom könyvemtől a különleges helyzetek kísértését. Hanem a köznapi élethez való viszonyulásom. Ami merőben más. Arra törekszem, hogy a köznapi mintáknak megfelelő alakokat teremtsek, nem pedig kivételes lényeket.
Egyébként véleményem szerint (…) ez nehezebb, és sokkalta időtállóbb. Például azt hiszem, hogy Antoine „nehezebben sikerülhet“, mint Jacques… Vagy akár mint Jenny. Ha viszont Antoine „sikerül“ nekem, éppen az lesz az oka, hogy mindegyre feláldoztam valamit, lemondtam arról, hogy olyan különleges vonásokkal ruházzam fel, amelyek ma oly közkedveltek (és amelyek miatt talán egész sor mai mű ugyanolyan olvashatatlan lesz, amilyen számunkra a romantika megannyi Antony-ja.
Még vitatkozom, de noha nem adom fel az álláspontomat, belátom, hogy nem szabad olyan szigorúan tartanom magam hozzá. Az az igazság, hogy ha imádkoznék, nem a „ hatáskeltés“ adományát kérném, nem azt, hogy olvasóimat váratlan lélektani felismerésekkel lepjem meg, hanem azt, hogy oly mélyre tudjak hatolni a hétköznapi lélekben, hogy felfedezzek benne egyet s mást; nem azt az érzést szeretném kelteni az olvasóban, hogy valami váratlanba ütközik, hanem ellenkezőleg, hogy olyat talál, amit titokban várt, amit előérzete súgott. (Ebből láthatja; nem hiszem, hogy azon az úton kellene haladnom, amelyet ön a Pénzhamisítókban kijelölt. A mozgásomon látszanék, hogy erőltetett.) (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1928. X. 2.

Pusztán jelzem, hogy levelét megkaptam. S nyomban azt is, hogy teljesen egyetértek azzal, amit mond. Sőt, kérve kérem, hogy értse meg, én sem szeretem a kivételest. Visszajutunk oda, ami számomra oly fontos kérdés volt: a kivételest magát (vagy ami állítólag az) összekapcsolni a szabállyal.
Csakhogy drága barátom, ha képtelenség is – és különösen képtelenség volna önnek – a bizarr, a meglepő dolgokat kutatni, talán még nagyobb képtelenség minden áron menekülnie előlük, mindaddig visszautasítania őket, amíg önként, természetszerűleg felkínálkoznak, mindenáron elbástyáznia magát abban, amit a legmegszokottabbnak, a legbanálisabbnak tekint. És néha attól tartok, hogy kissé ez van önnél. Én bármerre is tekintsek az életben, csupa meglepő dolgot látok. (…) Ami arra a gondolatra vezet, hogy a kérdés: mi a banális és mi a különös (unalom, csömör vagy meglepetés), sokkal inkább azon dől el, hogyan nézünk, nem pedig azon, hogy mit látunk. Ezt fejezi ki ön is, amikor azt írja, hogy szándéka a mélyben „felfedezni“. Nagyszerű. De lássuk a felfedezéseket. (…)
(…) Nem és nem, drága barátom, nem azért „sikerül“ (mert sikerül) önnek Antoine, mivel „feláldoz“ belőle; és ha lemond is arról, ami bizarr, egyszerűen azért van, mert érzi, hogy nem illeszkedik a természetéhez. Nincs olyan mű, amely valaha is a banalitásnak köszönhetően maradt volna fenn (s a szót legjobb, legnemesebb értelmében használom). Gondoljon Shakespeare-re – és arra, hogy legegyetemesebben ismert színpadi alakja egyben a legkülönösebb, a legmegmagyarázhatatlanabb, a legmegtévesztőbb stb., stb. Hamletre célzok.
Meg aztán levelét olvasva az ember megesküdne, hogy a Tom Jonesnak nem akadhat önnél nagyobb csodálója; Fielding éppen az öntől kijelölt irányban haladt, amikor írta.
Mindez beszédtéma, nem levélbe való – nagyon is látom, mit válaszolhat… s hogyan vághatok majd vissza.
És mintha bizony nem arra törekedett volna, hogy Rachel alakjában nyugtalanító, a természetestől elütő, rendkívüli lényt állítson elénk; egyébként úgy vélem, hogy kevésbé tartja kézben. És ez csöppet sem csökkenti érdemeit; de a jelek szerint mintha kissé erőszakot kellett volna tennie magán, hogy megírja, és ez a szereplője kissé kevésbé az ön szülötte, mint a többiek.
Dolgozzék hát, drága barátom, kövesse útját és ne törje a fejét ilyesmiken. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1928. X. 3.

Derülök, drága barátom, derülök, Souday baromságait olvasva! Semmit sem értett meg a Háború és békéből! Csak arra figyelt fel, ami a műben, sajnos, tehertétel: a történelmi fejtegetésekre; Andrej, Pierre, Natasa, az öreg Bolkonszkij – egyik szereplő sem ragadta meg az érdeklődését, nem lát bennük semmit, ő maga is beismeri, hogy „elfelejti“ őket, mihelyt letette a könyvet! Derüljön velem együtt!
Derüljünk ! De nehogy azt mondja, ez egyszer, hogy vele tart! Ami önt illeti, azt hiszem, teljesen igaza van, és helytálló az okfejtése a „különös“ -ről és a „banális”-ról. De ha a gyakorlatot nézzük, hogy miként használta a „különös“ -t, ennek ellenére talán mégis megfogalmazható néhány fenntartás; s ha – úgy vélem – igaza van is, amikor szememre veti végletes magatartásomat és túlzott óvakodásomat a „különleges“-től, meggyőződésem, hogy önnek azt fogják valamelyest szemére vetni, hogy túlzott előszeretettel kereste műveiben. Megtalálni és megőrizni a helyes mértéket – ez az, ami oly nehéz. Anélkül, hogy felednők a megfelelő arányokat, azt hiszem, hogy szembenállásunkkal kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak. (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1928. XI. 5.

Elnézést, hogy géppel írok – roppantul szórakoztat. Most olvastam a La Revue hebdom adaire-ben az öreg Thibault haláltusáját – nagy örömömre és élvezetemre szolgált. Kitűnő; s ez most már elsöpör a méltatás útjából minden kritikát, ellenvetést és fenntartást – igazán semmi oka sincs tartani attól, hogyan fogadják. Már az N.R.F.-ben megjelent részlet is tetszett; de sokat nyer majd azzal, ha az egészbe illeszkedik. Éppen írni készültem, mert egyhuzamban végigolvastam Az orvosi rendelőt és a La Sorellinát – nem ért meglepetés, csodálatosan emlékeztem mindenre… egy apró részletet leszámítva, amely talán későbbi betoldás, és amely különösen megragadott. Arra az öt-hat sorra gondolok, amikor a nővér egy kézmozdulattal a cselédek tudtára adja, hogy elhagyhatják a szobát, amelyben az öreg Thibault haláltusájának első próbája lezajlott, a cselédek a konyhába vonulnak és kedvetlenül körbetelepszenek, majd egyikük rájön, hogy virrasztaniuk kell, fogja a kávédarálót és őrölni kezd. Pontosan az ilyen részlet az – az én ízlésemhez mérten túlságosan kevés hasonló van a könyveiben – amely átlyukasztja a vásznat és végre látnunk engedi, mi van mögötte. (…)

Válogatta és fordította Horváth Andor

Megjelent A Hét VI. évfolyama 42. számában, 1975. október 17-én.


Roger Martin du Gard és André Gide levelezéséből II.

A világ baljóslatú lármája

A harmincas évek fordulatot hoznak a két író levelezésében; az esztétikai kérdések megvitatása mellett fokozatosan előtérbe kerül a társadalmi, politikai események kommentálása s egyre gyakoribb a töprengő, vivődő eszmecsere az írói felelősség, a világnézeti és közéleti állásfoglalás kérdéseiről – a nézetek és értékelések nemcsak ellentmondóak, hanem néha vitathatók is.
Roger Martin du Gard elvontabb, tépelődő humanizmusától eltérően Gide ekkoriban határozottan a társadalmi cselekvés felé tájékozódik.

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1930. IX. 27.

(…) Miként vélekedjünk a németországi választásokról? Mennyire lehangoló!… Olyan nemzetközi remetelakról ábrándozom, ahol néhány tucat munkaszerető bölcs visszavonultan élhetne, hadd falják fel, irtsák ki közben egymást a világ zavarcsinálói…
Bizony nem érdemli meg az ember, hogy életünket arra tegyük fel, hogy tökéletesítsük. (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1932. II. 22.

(…) Párizs falain hatalmas plakátok jelennek meg – militarista, Blum-ellenes, Herriot-ellenes feliratokkal stb. És ez a különösen elképesztő szöveg: „Építsünk templomokat, hogy elkerüljük a munkanélküliséget“.
S mit tudunk ellenük fordítani – olyan megosztott frontot, amely hol erre, hol arra húz! Valéry nagyon okosan és a legjobb szándékkal beszél a helyzetről; a vele való súlyos beszélgetés mégis komor gondolatokat ébreszt bennem – nem látom, egyre kevésbé látom, hogyan kerülhetnék el a közelgő katasztrófát.
De a börze emelkedik, és újra bizakodó a hangulat… (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1932. II. 23.

Köszönöm, drága barátom, hogy mindenről tájékoztat. Mélyenszántó és ironikus levelet kaptam Paulhantól –, de „meggyőződésem“ már készen állott. „Meggyőződésem“, hogy az ember adja fel a meggyőződését. Bármiben.
Saját kis helyzetem tragikus: hihetetlen erőfeszítésembe kerül, hogy újra odafigyeljek a magam kis irodalmi dolgaira, annyira leköti érdeklődésemet a világ baljóslatú lármája. Valahányszor pedig egyfajta hiúság arra késztet, hogy kimozduljak – ha mégoly kevéssé is – a passzív szemlélődő szerepéből, bizonyítékok özöne ébreszt rá arra, hogy hozzá nem értő balek vagyok, az ostobák módján nagylelkű; akkor pedig? Csapjak fel olyan emberek hívének-követőjének, mint ön, akiben megbízom és ily módon vessem latba csekélyke, átmeneti (szerencsés véletleneknek és sok félreértésnek köszönhető) hírnevem kis súlyát?… Nem. Vagy mégis: igen, de csak ráadásul, anélkül, hogy ez volna belőlem a lényeges.
Az egyetlen bölcs dolog, ha csak egy kicsit is belegondolok, csakis ez volna: visszatérni a céduláimhoz. Még két-három évvel ezelőtt is rendszerint tartózk odtam attól, hogy kilépjek elefántcsonttornyomból, ösztönöm erősen azt diktálta, hogy ami bennem érték, az lényegében abból fakad, hogy ismerem a lehetőségeimet és vagyok annyira bölcs, hogy határaik között mozogjak. (Ezek a határok szigorúan az életes alkotásra, a kitalált szereplők megteremtésére korlátoznak.) A körülöttünk zajló események lendítőereje, kíváncsiságom, a jövőtől való szorongásom, az ön befolyása az utóbbi időben arra késztetett, hogy ne éljek ennyire magányosan és egysíkúan… Számomra nem kétséges: tévedtem. Ennek egyébként alig van jelentősége. A tragikus jelenleg az, hogy nem vagyok biztos benne: vajon természetes határaimat nem érezném-e most már Prokrusztész-ágynak? Mintegy két hónapja görcsösen erőlködöm, hogy visszatérjek a csigaházba, a munkámhoz, hogy visszanyerjem egykori nyugodt lelkiismeretemet.
Csak nagyon kis részben koronázza siker ezeket az erőfeszítéseket. Mindemellett feltettem magamban, hogy kétségbeesetten kitartok ezen az úton: visszavonulás és munka.

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1932. II. 25.

(…) Nos, igen! megértem, hogy nehéz visszatérnie abba a „Prokrusztész-ágy“-ba, amivé az irodalmi alkotás lett az ön számára – én ugyanígy érzek. De higgye el nekem, hogy A Thibault-család új tervével (mennyire helyeslem éppen ezért) sikerült csodálatosan rugalmas toldaléklapot illesztenie ehhez az ágyhoz. Még ha mai szorongásunk és a készülő események mélyen megzavarnak is, nem illő, hogy elfordítsuk róluk a tekintetünket. És éppen abban, amit ír, áttételesen megszólalhat ez a szorongás.
„Előkelő elzárkózó“? Csakugyan ne legyünk azok: de szabadharcosok! Tette csak még hatékonyabb, hangja még hallhatóbb lesz, ha nem olvad bele azokéba, akik kórusban énekelnek.
Mennyire meghatott levele! Persze azért is, mert a telibe találó mondatok saját zűrzavaromat is lefestik. Mindenesetre máris sokkal világosabban látom, mi az, amivel szembefordulok, milyen irányba törnek gondolataim. De hogy ezeket a gondolatokat milyen formába öntsem? Itt kezdődik a fejtörés. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1932. IV. 1.

(…) Berlin… Számomra, aki oly keveset utazom, ez a látogatás rendkívüli jelentőségű. Hiába próbálok védekezni a naiv lelkesedéstől, minden lenyűgözött – jobban, mintsem elmondhatnám! Egészen hatalmába kerített ez az élmény. A városkép, az utca sajátos élete, az itteniek kedvessége, a természetes viselkedés, az emberek közötti viszonyok melegsége, a fiatalok megkapó szépsége, keresetlen eleganciája – ellentétben a mendemondákkal – az eszmei tájékozódás: mindez megragadó. Az utcán, a bárokban éltem, mindazok társaságában, akikkel találkoztam. A magam céljára kis felmérést is végeztem, amely bizonyára igen hiányos, de engem így is meggondolkoztat.
Két dolog ragadta meg a figyelmemet.
Erkölcsök. Ahogyan ennek a tizenhét év óta csaknem megszakítás nélkül szenvedő nemzetnek a fiataljai a régi polgárság költséges élvezeteiről áttértek a természetes és ingyenes örömökre. (…)
Politika. Gyűlölet a sajtó iránt, gyűlölet és gyanakvás minden kormányzat iránt; az emberek országhatárok fölötti testvériségének homályos és erős érzése; vonzódás a kommunizmushoz, amit ellensúlyoz eredendő individualizmusuk és szenvedélyes ragaszkodásuk a tulajdonhoz (sokkal erősebb, mint nálunk). És mindezek mellett lelkes bizakodás a jövőben, a bizonyosság, hogy végül sikerül megvalósítani a jobb emberi életet, másként felosztani a javakat az emberek között és az embereket a földön; olyan fiatalos erőt és a hit olyan lehetőségeit érezni, amilyet minálunk nem találok. (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1932. VII. 7.

Mellékelten küldöm annak a nyilatkozatnak a másolatát, amelyet alapos megfontolás után, anélkül, hogy tovább várnék, elküldtem Challaye-nak.
Ne halogassa ön se sokáig a bejelentést, hogy csatlakozik hozzá– ezzel talán újabb aláírókat toborozhatunk. Én továbbra sem mondok le arról, hogy sikerül megnyernem Valéryt.

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1932. VII. 16.

Mindössze ennyit írok Challaye-nak: „Elfogadom és szívvel-lélekkel aláírom R. Rolland tételét: A háború ellen, bármilyen is, bárhonnan jön is.“
Bárha igyekezete idejében célba érhetne és vészkiáltása felrázhatná annak a civilizált világnak a közvéleményét, amely néma tét ebben a játszmában.“ (…) Mindez felvillanyoz…
És erre jön a hidegzuhany: néhány kedves sor Paulhantól, aki megrázó bölcsességgel ezt írja: „Végtére is Montaigne sokkalta zavarosabb és nehezebb korban élt, mint amilyen a mienk. Ami nem akadályozta meg abban, hogy Montaigne legyen.
Nem gondolja, hogy az N. R. F. éppen azt kell tekintse céljának, hogy hozzásegítsen valakit (vagy többeket), hogy Montaigne legyen?
Az Europe, természetesen, egészen más dolog.“
Arra is emlékszem, hogy 1905 és 1914 között beléptem minden békevédelmi ligába, minden francia–német bizottságba, az Estournelles de Constant-éba stb. Ma pedig, ha a bekövetkezett események ismeretében visszatekintek, nem annyira büszkeséggel, mint inkább sajnálkozással tölt el, mennyi időt vesztegettem erre a hiábavaló és „nemes“ buzgólkodásra! Jobban tettem volna, ha nem egy, hanem két olyan könyvet írok, mint az Egy lélek története…
És ha az 1912-es tehetetlen pacifistákra bízom a hiábavaló buzgólkodást… Nos? Igaza van-e Paulhan-nak? És vajon nem rejtőzik-e mindenikünkben, akár bennem is Montaigne-nek egy kis szikrája, amely megérdemelné a… kizárólagos gondolkodást? (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1932. VII. 18.

(…) Nem érzem nagyon meggyőzőnek, amit arról mond, hogy a béke megvédése érdekében 1912-ben tett erőfeszítések nem jártak eredménnyel. Úgy vélem, háború esetén ma nem sikerülne létrehozni a Szent szövetséget; és jó ha előzetesen véleményt nyilvánítunk, talán meggondolkoztatja a kormányokat, ha ráébrednek a való helyzetre. Előfordulhat, hogy változtatnak a politikájukon.
Montaigne…!? Nyilvánvaló. Az a néhány sor, amelyet Paulhantól idéz, csakugyan megrázó.
(…) „Tartózkodni” (Montaigne módjára) – ez mindig a legbölcsebb dolognak látszik; „kétségek között“; és ugyan miben nem lehet kételkedni?
Csakhogy éppen a „bölcsesség“-ben kételkedem ma a leginkább; abban, hogy szükséges, hogy jó-e „bölcs“-nek lenni. Úgy vélem, jobbat is tehetünk, és ebben a kényelmes bölcsességben valamelyes gyávaság rejlik, afféle „nekem mindegy, mert én megírtam a Paludes-öt“, annál is inkább, hogy ma talán nem is tudnám megírni. – Az ember azt hiszi, rendben a szénája, mert nyugvópontra vitte (vagy kimerítette) azt a belső vitát, amely Montaigne, Goethe és Krisztus között feszül; aztán megjelenik Marx, és mindent kezdhetünk elölről. Hát soha nem talál az ember nyugalmat!! (Olvassa el Nizan Házőrző kutyák című könyvét.) Csak a halottaknak adatik meg a nyugalom. (…) Gondolom, Andler kis könyve, a Kommunista Kiáltvány elemzése és kommentárja már megtalálható a könyvtárában. Kitűnő. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK
1933. II. 1.

Végül is úgy döntöttem, hogy elküldöm a levelet Herriot-nak. Postafordultával megjött a válasza, amelyben közli, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint úgy vélte: az előadásában elhangzottak (amikor is Németországot úgy állította be, mint örökletes, visszavonhatatlan, fenyegető és rosszhiszemű ellenséget) messze elmaradnak az igazság mögött.
Mit higgyek hát Herriot-ról? ön elbeszélte a szovjetek követségén rendezett ebédet, Herriot viselkedését, szimpátianyilatkozatát. És lám, mit ír most a kommunizmusról! Két hét sem telt el az említett ebéd és pohárköszöntő óta…

1933. II. 22.

(…) Elég szorosan fogva tart a munka. Amelyről csak röviden tudok most beszámolni: elhatároztam, hogy egyenesen 14 júliusában, a mozgósítással folytatom. Roppant bonyolult dokumentálódást igényel – alámerülök abban a tengernyi jegyzetben és írásban, amelyet tíz éve gyűjtök erre a célra.
Egyébként rendszeresen haladok előre, agyamban kezd kirajzolódni, hogyan ér véget A Thibault-család a háborúban. Részben lemondtam az eredeti elképzelésről, hogy majdnem kizárólag azt mutassam ki, milyen „bomlasztó hatása“ van a pénznek. Megmarad ez is, de másodlagos lesz. A háború áll az előtérben, a 14 júliusi lelkesültség, Jacques lázongásai, a szereplőimet elsodró vihar. (…)

ANDRÉ GIDE ROGER MARTIN DU GARD-NAK
1933. II. 24.

(…) Némi nyugtalanságot kelt bennem mai levele. (A Thibault-családról). Szeretnék biztos lenni abban, hogy nem a könnyebb utat választja. Kevéssé érdekel a mozgósítás története és nem sajnálnám, ha átugorja. Ez tényirodalom. De a pénz bomlasztó hatása két olyan szilárd jellemre, mint Jacques és Antoine – ez már mélyebb, titkosabb, valóságosabb és átfogóbb érvényű, mint a háború ricsaja – ami, végül is, véletlen baleset. Egyébként annak sincs akadálya, hogy a kettőt összekapcsolja. – Nem kétséges előttem, hogy a nagy vihar forgatagát jól tudja ugyan majd előadni; de talán nem jobban, mint mások. Az egyedül illetékes viszont arra, hogy leleplezze az örökség kártékony befolyását – tekintve, hogy azért az előnyeiről is fogalmat alkothatott.
Igen, jól látom mi zavarja: itt kénytelen „fontolni” (a szó eredeti értelmében), és ez nincs különösebben ínyére (egyébként megértem), ellenkezőleg, a háborút és a felfordulást csak ábrázolnia kell, ehhez pedig kiválóan ért. De higgye el, a korábbi kötetekkel (különösen Az apa halálánál) olyan bámulatos témát készített elő (anélkül, hogy különösebben sejtette volna), amely természetesen következik ezekből az előfeltételekből – olyat, amelyhez foghatót soha többé nem talál. (…)

ROGER MARTIN DU GARD ANDRÉ GIDE-NEK

1933. II. 25.

Köszönöm mindazt, amit A Thibault-családról mond. Tudom, hogy így van, de jó, hogy újra hallom. Egyébként a történelmi rész azért kapott túl nagy nyomatékot a levelemben, mivel egészen belemerültem a dokumentálódásba, és mélyen felkavart, hogy újra átéltem azokat a patetikus és annyira élménygazdag heteket. S mennyire összecseng kései visszhangjuk a jelen szorongásaival. Néha szívbe markoló a hasonlatosság 1933 és 1913–1914 között. Olvasta a Lu legújabb számát? Hogy sűrűsödnek fejünk fölött a sötét fellegek!– Ha vakok volnánk, csak akkor ne látnék, Európa miként borul árnyékba fokozatosan (és a jelek szerint elkerülhetetlenül). Már ott tartok, hogy néha azt gondolom: csupán a Forradalom menthet meg bennünket egy újabb általán os háborútól. Békés honpolgár vagyok – számomra az egyiképpoly ijesztő, mint a másik. De mivel úgy vélem, hogy európai Forradalom követné az újabb háborút (sőt vannak napok, amikor azt képzelem, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett a Forradalom nem robbanhat ki magától, világra jöttét háborúnak kell kiváltania) – még mindig jobb a közeli Forradalom, ha ezzel megkíméljük Európát a véres megpróbáltatások egy részétől. Meg aztán a Forradalmat nem is azzal a kétségbeeséssel néznők végig, mint egy újabb általános összecsapást.
A Thibault-család folytatásában részben azért vetettem el a témát – „az örökség bomlasztó hatását“ –, ahogyan a tavaly önnek is kifejtettem, s ahogy most igen helyesen emlékeztet rá, mivel Az apa halála és A háború közé ékelődik és ezzel is növekednék a könyv terjedelme. (Pedig most már igazán szeretném befejezni.) A háborút viszont nem ugorhatom át. Ragaszkodom a gazdagon, átfogóan előkészített megoldásokhoz, amelyeken nem érződik a fáradság – ezt egyébként tudja… Másfelől alaposan felkészültem arra, hogy a mozgósítás és a háború időszakát bemutassam. Ellenkezőleg, módomban áll (ne féljen, nem átugrani, nem, nem) csökkenteni a pénz bomlasztó hatásának fontosságát.
Márpedig nagyon veszélyes volna, ha nem fognám rövidre a művet, amennyiben valóban be akarom fejezni. Nemsokára lejár az az idő, amikor szereplőim még érdekelni tudnak.
Lejár az idő! Higgye el. (…)

Válogatta és fordította Horváth Andor

Megjelent A Hét VI. évfolyama 43. számában, 1975. október 24-én.