Semmiképpen nem kívántam volna A Hét hasábjait igénybe venni Szőcs István az Utunk 26. számában közzétett személyeskedéseinek visszautasítására; természetesnek véltem, hogy válaszcikkemet a tett színhelyére küldjem. Úgy hittem, jogom van az ellenem és munkám ellen irányított sértő, rágalmazó minősítések alaptalanságát bizonyítani. Minthogy válaszcikkemnek az Utunk szerkesztősége nem adott helyt, kénytelen vagyok A Hét szerkesztőségéhez fordulni abban a reményben, hogy a személyes véleményszabadság iránt érzékenyebbnek bizonyul.
Röviden az ügy lényegére utalnék: irodalomtörténet-írásunkban több mint ötven éve az Ady–Csinszka-házasság megítélésében eszményítő szemlélet érvényesül, noha a kegyetlen, olykor tragikus vonású élettények megvétózzák a „csöndes révbeérkezés“, „nyugvópont“, „megbékélés“, „végzetes delej“ stb. pásztori jelzőrendszerét.
Személyes érdeklődésem, valamelyes kutatómunkával kiegészítve, kötetnyi dokumentum, vallomás, levélanyag összeállítására vezetett. E munka anyagából sok részletet közzétettem a nagyváradi Fáklya című lapban, míg most kivonatolt részleteket közlök folytatólagosan népszerű „családi lapunkban“, a Dolgozó Nőben.
Nos, a Dolgozó Nőben közzétett kivonatolt közlések (amelyek a munkának csak töredékét közölték eddig) szolgáltak ürügyül Sz. I.-nek, hogy „ízléstelennek“, „szemérmetlennek“ minősítse kísérletemet, amellyel nyitottá kívánom tenni az Ady–Csinszka-házasság apologetikus megítélésének irodalomtörténeti újraértelmezését. Deklaratív minősítőrendszerében még ilyen elbűvölő nyelvi választékossággal találkozunk: „álszent, kohol, nyálas, kiagyal, alattomos“ stb. A becsületsértő, helyenként inszinuáló hangvétel ellen kívántam szót emelni az Utunkban, ahol a fenti jelző- és minősítőrendszer akadálytalanul nyilvánosságot kaphatott, de az én érvelésem, amellyel azt igazoltam, hogy a cikkíró teljesen ártatlan a kérdéses ügyben, s pusztán indulatai vezérlik, elutasításra talált. Az Utunkban közölt olyan értelmezés, amely kétségbe vonja a költőházasságok vizsgálatának jogosultságát, avatatlanságában maga is önjellemző érvényű. (Lásd : Fráter Erzsébet vagy Szendrey Júlia házasságának értelmezését érintő rendkívül kiterjedt irodalmat stb.)
Sz. I. goromba minősítéseivel nem kívánok vitázni. Viszont teljesen érthetőnek és természetesnek találom, hogy ilyen szemléleti és ténybeli értelmezés-változat bizonyos fajta hagyománytiszteletbe ütközik, vagy másfajta értelmezési alternatívát, esetleg kétségeket támaszt. A vita csak használhat – mindig is használ – a vitatható ügynek, persze azzal a feltétellel, ha lehetővé teszik a vitát, s a véleménymondást nem szűkítik le egyoldalú érvelésre, kinyilatkoztatásra vagy puszta gáncsra.
A véleményközlés szabadsága, a nézetek illő – sértegető minősítéseket elkerülő – kifejtése, azt hiszem, nem személyes ügy. Ezért kérem A Hét szerkesztőségét e sorok közlésére.
________
A lap eddigi gyakorlatához híven a fenti levél közlésével a szerkesztőség lehetőséget akar nyújtani Robotos Imrének álláspontja kifejtésére.E sorok megjelentetése nem jelent sem állásfoglalást a Szőcs István–Robotos Imre-vitában, sem pedig véleménymondást Robotos Imre szóban forgó cikksorozatáról. – A szerk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 35. számában, 1974. augusztus 30-án.
