Tomcsa Sándor érdeklődését a székelyföldi kisváros életanyaga kötötte le, ennek az életanyagnak is főként egyetlen pászmája – ha nem is kizárólagosan, de elhatározó jelleggel. A maga viszonyai között és a maga módján, de balzaci szándékkal a kispolgár természetrajzát kívánta feltérképezni. „Egyoldalúsága” a kutatóé, aki életét a valóság egyetlen területe feltárásának szenteli.
Egész életműve: tiltakozás. Humanista tiltakozásból írja vidám és szomorú történeteit, ez viszi el lázadó hittételekig. Az ösztönös zendülés kezdettől jelen van írásaiban, s ez elegendő ahhoz, hogy elidegenítse környezete elembertelenítő valóságától. Herzen mondotta, hogy a nevetésben van valami forradalmi. Nos, Tomcsa kitűnő érzékkel tapintja ki a nevetségest, s fejleszti az olvasó érzékenységét a komikum megfigyelésére.
A háborúba forduló idők kiragadták kezéből a tollat. Az ő tematikája nem kellett, nem volt helye. Az adott világ tényeit nem volt szabad többé kinevetni; a korabeli valóság terrorizálta a mosoly kísérletét is. Tomcsa tehát hallgatott és álmodott.
Az én jubileumom című önéletrajzi emlékezésében, 1957-ben – említi, hogy nyomasztó álmából milyen körülmények között ébresztettem fel azzal a kéréssel, lenne a Romániai Magyar Szó udvarhelyi munkatársa. Bólintott, de nem hitte, hogy igazán hívom az éppen alakuló szerkesztőség tagjai közé. Bólintott és mosolygott. Mosolyognia kellett, hiszen egy olyan lap munkatársának hívtam meg, amely akkor még nem létezett. Ilyen a ő szerencséje! De amikor a legközelebbi elsején, mielőtt még egyetlen sora megjelent volna a lapban, postán megkapta havi fizetését, sok-sok év után az első fizetését – mint később mesélte –, már hinni kezdte, hogy gyötrő álmainak talán vége szakadt „Muszáj volt elhinnem – mondta – , mert a pénzt muszáj volt elköltenem.” A lap első számában egész oldalt kapott. Maga rajzolta meg cikkének címét és a szövegillusztrációkat.
Tomcsa Sándor humorista volt, függetlenül attól, hogy humorát irónia, derű vagy fájdalom árnyalta-e. A maradandóságot ostromló művei nem szorulnak közvetett értelmezésre. Művészi szemléletét maga tárja elénk Egy levélre… című írásában. Idézzük egy részletét:
„Alábbiakban adom a humorról való felfogásomat:
Tüzérségi tűzben vonultunk fel Volhíniában. A gránát meg srapnel úgy hullott, mint az eső; jobbról-balról dőltek ki a fiúk. És akkor, amikor szakadozott már az utolsó cérnaszál, amely az élet reménységéhez fűzött, amikor beleinket mardosta a halálfélelem, mikor torkunkból vinnyogva buggyant elő az utolsó menedék «Anyám!», mikor soraink már ingadoztak, és egy pillanat múlva már nem előrementünk volna, hanem vissza, vagy szét a biztos halálba, akkor… akkor egyik baka talált a földön egy rossz, lyukas esernyőt. Az esernyő jó kezekbe került. Kovács György 22-es honvédbaka elkövette a világháború legvitézebb tettét; felnyitotta ezt a siralmasan lyukas esernyőt, és ahogy szokás, amúgy rendesen a feje fölé tartotta a zuhogó golyózáporban.
A hatás hihetetlen volt.
A kontraszt, a háború dühöngő bestiái elől egy lyukas esernyő mögé való megbúvás, a helyzet humora egy pillanat alatt levezette kétségbeejtő állapotunk borzalmas voltát. Kiköptük a szájunkba vágódó földet, csárdásra nyomtuk a páncélsisakot, és röhögtük, röhögtük azt a marha Kovácsot elöl az ernyővel.
…Nini, most ott rohan a dombon… most mellette vágott be… semmi… rohan tovább, és kezében… nézd pajtás, a kezében a feje fölött az ernyő…
És röhögtünk, és rohantunk az ernyő után, mely ott imbolygott előttünk a füstben és a tűzben. Nevettünk, nevettünk, és észre sem vettük, hogy közben átjutottunk a zárótűz borzalmain. Mikor már minden reményünk elhagyott, egy lyukas esernyő adott nekünk erőt, mely szomorú látvány, ha becsurog rajta az eső, de egyetlen védelem pergőtűzben.
A lyukas ernyő. A humor.”
Ez a lenyűgöző ars poetica a humor művészi lényegéről a humorelmélet közkézen forgó nemzetközi példatárában is előkelő helyet foglalhatna el megítélésem szerint. S noha Tomcsa Sándor szemléletesen vall humorának természetéről, elemzésre csábítana az „epizód” minden fordulata.
A reális kétségbeesés és a kétségbeesést irreálisan kihívó magatartás idézi fel a helyzet humorát. Tomcsa érzékenyen jelzi, hogy a humor a valóság komikumából, a valóság groteszk helyzeteiből, ellentmondásaiból táplálkozik. A művészi gonddal felvázolt kép egyértelműen igazolja, hogy a komikum nem föltétlenül a fájdalommentes derű légkörében születik. A komikum létrejön (létrejöhet) halálos veszedelemben, vérforraló vagy vérfagyasztó össszefüggések láncolatában mindannyiszor, amikor az ésszerűtlenség az ésszerűség formaruhájában jelentkezik, ha a téboly a józanság leplét ölti fel, ha az abnormalitás a természetesség másaként jelenik meg. A komikum füstben és tűzben tör utat Tomcsa példázatában.
Az ars poetica meggyőző képet nyújt a szomorúság, a bánat, a fájdalom komikumáról, amelyet Tomcsa életművében elsődlegesen emelt a humor szféráiba. S ha a humor forrására spontánul (legalábbis látszat szerint spontánul) tapint is rá, a maga sajátos humorszemléletének teljesen tudatos meghatározását nyújtja. Tomcsa Sándor és bakatársai a pusztulás révületében kacagtak a lyukas ernyőn, amely a „marha Kovács” kezében azzal vált komikussá, hogy a maga tehetetlen esetlenségében és erőtlenségében az élet leküzdhetetlen pajzsaként diadalmaskodott. A reménytelenség ellenszereként, utolsó menedékül a rémület ellen kínálja Tomcsa az életszeretet humorát, mint Marcel Pagnol mondotta egykoron: ,,a nevetés diadalénekét”.
A tíz éve halott Tomcsa Sándor hitvallásában az emberség a humor köntösét ölti fel. Eötvös Károly mondotta volt, hogy az emberi boldogság egyik alapvető feltétele – a nevetés. Tomcsa Sándor nem ment ilyen messzire. Tomcsa kétkedett az emberi boldogság lehetőségeiben. A nevetést a boldogtalanság ellenszerének tekintette. Nevetéssel kérdőjelezett meg mindent, amiben kételkedett, amiben kételkednie kellett. S számára minden gyanús volt, ami nem tűrte el a kételkedést. A nevetés és a kételkedés egy síkra vetül művészetében. Kételkedett és nevetett, s nem volt többé boldogtalan.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 7. számában, 1973. február 16-án.