Tabéry Géza halálának tizenötödik évfordulóján
A nagyváradi Ady-múzeum kiállítási csarnokában, Ady-relikviák között, egy Ady-tanulmány jegyzetelése közben bukott arccal az íróasztalára; itt ravatalozták fel, s innen, a múzeumból, amelynek szervezője, alapítója és igazgató őre volt, távozott örökre Tabéry Géza – most tizenöt éve.
Ady végigkísérte egész életét; sokoldalú írói hagyatékából és változatos életéből ezért emelném ki az Ady-vonatkozásokat.
Még diák volt, amikor a Vasút utcai szülői ház kertjének sövénykerítésén át megleshette a szomszéd ház lugasában Ady Endre és Léda sétáit. Jogászavató bankettjének legemlékezetesebb pillanata maradt, hogy kezet foghatott az Európa-kávéházba Emőd Tamás kíséretében betérő Ady Endrével. Önéletrajzában döntő jelentőségűnek ítéli ezeket az ifjúkori érintkezéseket: ezek kötelezték el „a költészet démoná”-nak. Mikor jogi tanulmányainak folytatására Genfbe indult, úti poggyászában a Holnap két vaskos kötete mellett ott voltak az akkor már országos hírű Ady Endre művei. Ez a költészettel terhelt úti rakomány nemcsak Tabéry Géza életét alakította. Ő ismertette meg svájci tartózkodása idején Boncza Bertával Ady költészetét, amelynek a fiatal lány fokozatosan kerül a hatása alá. A tizenhat éves Boncza Berta az ifjú jogászhallgatóért rajong, akit azonban csak mérsékelten fűt át a leány szerelme, később pedig éppen ez távolítja tőle el. Tabéry Géza a svájci idill történetét A csúcsai kastély kisasszonya című művében írta meg 1934-ben, Csinszka halála évében. E könyvében ír különben Adyhoz fűződő viszonyáról is, amely korántsem volt zavartalan.
Tabéry Gézának éppen abban az időben jelent meg egy novelláskötete (A clematisos-udvar). Az egyik elbeszélés Boncza Berta szeszélyes lányos képzeletvilágáról szól. Tabéry elküldte a kötetet Ady Endrének, aki hamarosan cikket írt róla a Nyugatban (1914. június). „Ügyes oldalvágása volt a húsz-harminc soros kritikának – jegyzi meg Tabéry Géza –, hogy simogató elismerésben éppen a Bertukáról írott novellát részesítette a kötet többi novellájával szemben gyakorolt szigora mellett.” Ady valóban szigorúan ítéli meg Tabérynak ezt az ifjúkori kötetét, s nem indokolatlanul, Tabéry azonban akkor is, későbbis célzatosnak tartotta Ady szigorát. Úgy érezte, hogy Ady „esetlen ravaszkodással kémkedett Bertuka után”, ismerve kettőjük hosszú éveken át tartó levelezését, amelyet kezdetben szerelmes hang jellemzett.
Tabéry Géza ezt a levelezést A csúcsai kastély kisasszonya című munkájában csak töredékeiben hozta nyilvánosságra; művét bevallottan is azzal a céllal írta, „hogy a sokat támadott asszony arcképét szeplőtlenítsem méltatlan támadások foltjaitól a vele és Ady-val kapcsolatos visszaemlékezéseimben”. A vallomást teljességgel igazolja a Tabéry Géza–Boncza Berta levelezés. Tabéry hagyatékának gondozása során jutottam el a Magyar Tudományos Akadémia levéltárába, innen publikáltam ezt az érdekes levélanyagot (Tabéry Géza: Két kor küszöbén. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.), amely jellemző adalékokat nyújt mindkettőjük portréjához, s olyan lélektani freskót kínál Boncza Bertáról, amelynek ismeretében érthetőbbé válik az Ady–Csinszka viszony fordulata is.
Csak látszólagos ellentmondás van abban, hogy Tabéry Géza Csinszka-mentése együtt haladt Csinszka jellemének kendőzetlen feltárásával és az irodalomtörténeti eszményítés megkérdőjelezésével. A tények tisztelete, lelkiismerete az igazság kimondására bírta rá. Már 1919-ben, alig egy évvel Ady halála után megírja a Nagyváradon megjelenő Magyar Szó-ban: „A költő kialakulásában Lédának volt igazán szerepe; felesége úgyszólván semmi hatással sincs érzésvilágára.” 1934-es Boncza Berta-portréjában immár letisztult érzelmekkel jelenti ki: „Nem, ez a házasság nem volt boldog már a kezdetén sem! Legalább nem a feleség részéről! Boncza Bertuka nem annyira belebódult, mint inkább belelovallta magát Adyba… a túlhajtott hajlandósága arra, hogy önmagát beépítse a magyar irodalomba.”
Talán nem egészen véletlen, hogy éppen ezekben a napokban Ady egykori jegyese, a Budapesten élő Dénes Zsófia, az Új írás 1972. decemberi számában, Tabéry Géza emlékét idézve Tabéry és Ady viszonyáról, Tabéry Boncza Berta-képéről is ír. Dénes Zsófia azt fejtegeti, hogy Tabéry Géza öreg éveiben „fájó szentimentalizmussal” gondolt Bertukára, mert kezdettől ellenezte az Ady–Boncza-házasságot. „Hanem az a csodálatos – és ez Tabérynak olyan karakteres vonása, amelyért neki csak elismerés jár –, soha előttem élő szóban Bertuka nevét ki nem ejtette – írja. – Csak a fiatalasszony hiányérzeteit nézte, azt, amivel a feleséget Ady betegsége sújtja – és nem vette figyelembe, hogy az egész házasságot, tervszerűen és évek óta mindig kiújuló ostrommal Bertuka akarta és vívta ki. Szóval – ő kettőjük mérlegét elfogultan tartotta. Hanem az általa kifogásolt és elmarasztalt házasság ténye, mint adottság – a költő Ady iránti kultuszát egyáltalán nem érintette. Ő a költővel szemben elkötelezett és szerelmes hódolatot érzett és ennek volt a következménye, hogy váradi Ady-könyvem megírásában (Akkor a hársak épp szerettek címmel jelent meg a könyv. – R. I.) ő engem igaz emberi igyekezettel segíteni kívánt és meg is segített.”
Valóban, a két világháború között a hazai Ady-kultusz szervesen összefonódott Tabéry Géza nevével. Ady Endre szellemi hagyatékának ébrentartása Tabéry Géza önkifejezésének egyik lehetősége volt. „Ady szelleme: meztelen mellünk előtt a humanizmus pajzsa, amit átdöfni nem lehet” – mondja Érmindszenten 1935-ben, Ady szobrának leleplezésekor, mint az ünnepség szónoka és a szoboralapítvány kezdeményezője. És íme az önkifejezés megváltása: „Magunkat akarjuk megörökíteni a mai ünnepséggel?… Ez is meglehet… Benne az emberies, másfajtát sohasem gyűlölő, józan és boldogságra termett magyarság lelke élt. A mi lelkünk naposabbik, szebbik fele volt Ady, testvér azokkal a népekkel, akiknek élete az ő fajtájának életével a történelem akaratából összeforrt…”
A szoboravatást megelőzően 1935. szeptember 19-én a nagyváradi Szabadságban Tabéry Géza cikket közöl, amelyben vallomásosan fejti ki a maga Ady-eszményének korszerű jelentését: „Ady megmaradt tengelynek az idő forgásában, és az idő úgy fordult fejünk felett, hogy Ady elvei, követelései ma az itt élő magyarság létfeltételével azonosak… Ady egész lelki berendezése, ideológiája egyenesen kisebbségi használatra készült a maga humanizmusában… Jólesett nekünk az Ady-pátria hatóságai részéről az a nemes megértés, amivel akadálytalanná tették számunkra, hogy áldozhassunk ennek az útmutató szellemnek, a többségi és kisebbségi népeket egymással szemben megengesztelő nagy léleknek…” S hogy Ady Endre szelleme a kortársi időben mit jelentett, annak jelzésére kívánatos idézni Tiberiu Mosoiu egyetemi tanárnak, egykori nagyváradi polgármesternek, a képviselőház alelnökének Tabéry Gézához intézett leveléből, amelyet a szoboravatás kapcsán közölt a nagyváradi sajtó: „… Tudom, hogy Ady Endre működése mindenkor a legőszintébb kifejezője volt annak a gondolatnak, amely az együttélő népek közötti harmóniát úgy a román, mint a magyar nép létérdekének tekintette. A magyar és a román közös bánatról írott sorai legyenek alapja annak az elkövetkezendő korszaknak, amelyben a két nép nemcsak bánatában, hanem örömeiben is meg fogja találni a közösséget… ” (Szabadság, 1935. szeptemb er 24.)
Tabérynak életprogramja lett Ady. Ady-regényre készült, amelyet szórványos jegyzetelés mellett özvegye, a most 83 éves Tabéry Irén is tanúsít. Ha megszületik ez a mű, talán nem is Ady lett volna a hőse, hanem maga Tabéry Géza, annyira beleálmodta a maga költői-emberi eszményét nagy példaképébe.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.