Jaroslav Hašek halálának fél évszázados fordulója ismételt alkalmat kínált a Švejk-ügy – azt is mondhatnánk: Švejk-talány – kutatóinak, hogy megvizsgálják a szerző és hőse élettartalmai között jelentkező párhuzamokat.
Manapság már valóságos Hašek-tudomány fejlődött ki Csehszlovákiában, ahol a Tudományos Akadémia intézeteiben úgynevezett „hašekológusok” vizsgálják és értelmezik Hašek kisebb és nagyobb műveit. A kiadott Hašek-bibliográfia egyértelműen tanúsítja, hogy az életmű ugyan a világirodalmi jelentőségű Švejk, a derék katona megalkotásával csúcsosodott ki s zárult le, de Hašek több mint 1200 hosszabb-rövidebb irodalmi mű szerzője. S ezt a monumentális, szinte vulkanikus erejű termékenységet csak árnyalja, hogy a körülmények kényszerítő hatása alatt, a saját nevén kívül 105 álnéven közölte munkáit. A fő mű – a Švejk – fényénél, persze, elhalványul ez a különben is változó színvonalú irodalmi termés. Jaroslav Hašek irodalmi sorsa kísértetiesen hasonló Cervantes, illetve Swift sorsához; a Don Quijote és a Gulliver is egyetlen alkotásként vésődött az utókor emlékezetébe, amint a Švejk is üstökösként boritja homályba Hašek minden többi, kisebb-nagyobb értékű alkotását.
Bertolt Brecht a Švejket a világ irodalom élvonalába állítja. „Ha meg kellene neveznem három művet, amelyek századunkban a világirodaimat kialakítják – írta –, e három mű közül az egyik Švejk, a derék katona kalandjai lenne.”
A Švejk-talány megközelítése egyúttal a Hašek-talány megközelítését is jelentheti. Könyvtárnyi értelmezés igyekszik megfejteni Švejk alakjának eszmei-esztétikai jelentőségét; hős-e vagy antihős? Félnótás együgyű figura vagy dörzsölt bohém; kétes erkölcsű kutyakereskedő vagy álarcos lázadó, aki az elnyomottak és megtépázottak életlehetőségeit védelmezi spontán zendülésével? Nos, az író életének az ismerete azt sugallja, hogy tekintsünk el a vagy-vagy alternatívától, amennyiben valamennyi felmerülő változat ott sűrűsödik Jaroslav Hašek személyes életregényében, amely nem kevésbé izgalmas, mint Infanterist Švejk fordulatos sorsképlete.
Jaroslav Hašek ugyanis beleszőtte a maga életélményét Švejk történeteibe, s számtalan önéletrajzi mozzanattal gazdagította a mű cselekményszálait, helyenként mint önmaga alteregója lép fel szatirikus regényében. Hašek egymaga volt anarchista lázadó, közéleti mókamester, kocsmázó bohém, író, lapszerkesztő, önjelölt képviselő és kutyakereskedő, aki korcsokat szállított fajtiszta pedigrével; volt vörös komisszár, következetes forradalmár, és aztán ismételten visszaeső bohém, aki az alkoholba ölte lázadó szívének szenvedélyeit. Így alkotta meg a Švejket.
Iván Olbracht, a kitűnő cseh író, a Csehszlovák Kommunista Párt hivatalos lapjában, a Húde Právóban méltatta az egykori forradalmár író érdemeit: „Omszkban kiváló ember volt, de semmit sem írt; Prágában kocsmatöltelék lett, és megírta a cseh irodalom egyik legjobb alkotását. Szibéria még talál jó katonai biztost; a Švejk, a derék katonát azonban nem írhatta volna meg senki más.” Mikor ezek a sorok megjelentek (1921), Jaroslav Hašek még élt. Ekkor mondotta: „Ha nem leszek már, Švejk fog beszélni helyettem.”
A Hašek-szakirodalom magyar forrásai eléggé tájékoztatóak ahhoz, hogy összegező képet formálhassunk a hašeki élettények és a hašeki mű kapcsolatairól. Valóság és irodalom olykor meghökkentő párhuzamairól kapunk jelzéseket mind Dobossy László monográfiáiból (Hašek világa), mind Hašek egykori barátainak személyes vallomásaiból, amelyeket Gustav Janouch A nevető bíró című Hašek-életrajzban nagy bőséggel közöl.
Jaroslav Hašek 1883-ban, kerek kilencven évvel ezelőtt született Prágában. Frantísek Langer orvos, Hasek irodalmi világának kitűnő ismerője emlékirataiban megjegyzi; „Voltunk néhányan, akik tudtuk – s korántsem szóbeszédből vagy bizonytalan forrásokból –, hogy Hašek iszákossága apai ágon örökölt terheltség volt, vagyis olyan tragédia, amelynek kialakulásáról nem tehetett, sőt, amelyet ő maga sem érzékelt tragikusan. Talán épp ezért volt igazi tragédia.”
Hašek egész életét kettősség jellemezte; bohém szertelenség és kitartó alkotómunka. A fő-fő tréfamester csínyjei mellett szüntelenül ott találjuk a tudatos lázadó megfontolt tetteit. E kettősség sokban hozzájárult ahhoz, hogy kortársai nem ismerték fel jellemének alapvonásait, sőt, utókora is nem egyszer tévesen ítélte meg műveit és életútját. Jaroslav Hašek személyes története éppúgy a tragikomikum jegyeit viseli magán, mint regényvilágának hőse, a derék katona életkrónikája. A bohém külsőségek, a látszólag játékos életfelfogás mögött menekülés és kétségbeesés rejtőzködött. „Hősködtem, látszólag nevettem is, közben pedig fojtogatott a zokogás” – írja egyik levelében kocsmai rögtönzéseiről, meghökkentő kalandjaitól.
Nem akart meghunyászkodni a Monarchia korabeli erőszak előtt, mert hite szerint az alázatosság rombolja az emberi méltóságot, amelyhez végletes helyzeteiben is ragaszkodott. Vállalni kívánta a harcot, hogy megvédhesse tudatát és szabadságát.
Hašek barátja és katonatársa, Vaclav Menger kétkötetes Hašek-monográfiáiában írja erről az időszakról; „Hašek nyughatatlanul kóborolt. Sokszor olyasmit művelt, ami nem fért össze a normális, józan ésszel, s így sokszor összeütközésbe került a törvénnyel. A felsőbbséggel egyáltalán nem törődött: gyűlölte, és minden alkalommal csúfot űzött belőle. Mindenáron szabadságra és kötetlenségre törekedett. Nem szerette az úgynevezett rendes, civilizált embereket; szertartásos fontoskodásukat kicsinyesnek és nevetségesnek találta.” Gustav Janouch megerősíti ezt a jellemképet: „Sokszor éjszakázott szalmakazlakban, csavargókkal, jóbarátok lakásán, rögtönzött ágyakon, pályaudvarokon, elhagyott kocsmaasztalokra borulva. Személyes szabadságát minden etikettnél többre tartotta.”
Ez az életforma szükségképpen vezetett a fekete zászlóhoz, ahhoz a mozgalomhoz, amely a talajvesztett, kétségbeesett és türelmetlen emberek látszat-forradalmiságában egyfajta lelkiismereti válság feloldására törekszik. Az anarchizmus Jaroslav Hašek számára éppúgy kalandnak bizonyult, mint a korabeli szimbolizmussal való szövetsége – egyikkel éppúgy szakított, mint a másikkal. Az anarchizmusról hamarosan maga állapította meg, hogy az nem vezet sem a személyes, sem pedig a társadalmi válságok megoldására, ellenkezőleg, a polgári világ mechanizmusának erőszakszervezetét szolgálja. „Akik most hatalmon vannak, mondotta, azért tűrik el az anarchistákat, mert folyamatosan utalhatnak rájuk a szociáldemokrácia elleni hajtóvadászatukban. Tárgyilagosan nézve a dolgot, mi jobb szolgálatot teszünk a hatalmon lévőknek, mint egy akármilyen besúgó…” A szimbolizmus jelképrendszerét is egyre inkább hatástalannak ítéli, szívesebben bolyong a valóság szövevényes útjain, ha nem is kerülheti el a buktatókat. Humoros elbeszélései drámai alapszínükkel hívják magukra a figyelmet.
Miután szakít az anarchista mozgalommal (1907) humoreszkjei élesebbek lesznek. A humor számára egyszerre védőpáncél, amely sérülékeny lényét óvja a külvilág bántalmaitól, de egyszersmind visszaütő fegyver is, amellyel kitartóan és engesztelhetetlenül küzd nemcsak a maga szűk valóságterének, hanem egy egész világrendnek az emberségtagadó eszményei ellen.
Jellemző a kalandja a prágai képviselőválasztásokkal (1911). A közelgő parlamenti választások alkalmából – néhány tréfaértő barátja közreműködésével megalapította A törvény keretei között működő mérsékelt haladás pártját. A csúfondárosan körülményes nevű pártnak Jaroslav Hašek volt a jelöltje, szónoka és vezére. Az agitációs tevékenység – mi sem természetesebb – kisebb vendéglőkben és kocsmákban folyt, többek között ilyen jelszavak hangoztatásával: „Aki ránk szavaz, kap egy zsebakváriumot! Ha a mi jelöltünkre szavaz, megígérjük, hogy tiltakozni fogunk a mexikói földrengés ellen! A mi választási irodánkban ingyen kaphat egy étlapot!” A gyűlések vonzereje napról napra növekedett. Hašek megsemmisítő nevetést zúdított a politikusokra és a választási demagógiára. Rögtönzései sziporkáztak, beszédeinek felépítése és egyensúlya tökéletes volt. Hašek tudatában volt annak, hogy azzal a forró „vicclevessel”, amit itt főzött, a korabeli politikai pártok jelöltjei nem égették meg szájukat. Mégsem tudott lemondani színészkedő magánszámairól, amelyek amellett, hogy tökéletes élvezetet nyújtottak számára, mégiscsak hatottak a prágai politikai köztudatra.
Hašek később könyvet írt pártvezéri élményeiről, s ezt a művét méltán tekintik főműve, a Švejk-regény előfutárának, s egyben Hašek önértelmező jellemképének. Hašek ebben a választási kalandban maga is úgy viselkedett, mint antihőse, Švejk, aki színlelt komolysággal úgy tagad, hogy helyesli az elfogadhatatlant. Amit Hašek látszólag megvédelmez, az menthetetlenné válik, ahol rendet kíván teremteni, ott felüti fejét a zűrzavar, éppen úgy, mint Švejk gyakorlatában. Švejk látszólagos ügyefogyottsága a látszat és a valóság ellentmondásainak ragyogó felderítését szolgálja. Olyan álcázott bölcsesség ez, amely az értelem csúcsait veszi birtokába.
Hašek és Švejk személyiségének párhuzamaira és helyenkénti azonosságaira két rövid utalással élnék: Hašek szerkesztői állást vállalt Az állatok világa (Svet Zirat) című lapnál, amely a kutyabarátok és kisállattenyésztők kiadványa volt. A lapnak az volt a célja, hogy felszítsa olvasóinak érdeklődését a pincsik, uszkárok, dogok és tacskók iránt. A laptulajdonosának, Vaclav Fuchs úrnak emellett igen jól jövedelmező kutyatenyészete is volt. Jaroslav Hašek elemében volt, hiszen 180 korona havi fizetést kapott, amihez hozzájött még naponta két korsó sör természetbeni járadék. Amint Hašek átvette a lap szerkesztését, az Állatok világát úgy vásárolták, mint valami újfajta vicclapot. A példányszám szédítően felszökött Hašek ugyanis újonnan felfedezett afrikai és ázsiai állatokról közölt szenzációs értesüléseket, így például részletes leírást adott a „kénhasú bálnáról”, amely akkora, mint egy tőkehal és hangyasavval telt hólyagjával szedi az áldozatait. Tudósítóit Kuhn mérnök vak bolhájáról, amelyet egy borostyánban fedeztek fel. A bolha azért volt vak, mert ükanyja a föld alatti vak gőtével párosodott… stb. Nos, Švejkben szinte életrajzi egyenesben találunk rá Hašek szerkesztői állat-tréfáira, amelyeknek az lett a vége, hogy Fuchs úr – az olvasók egy részének tiltakozására – kiadta az útját találékony szerkesztőjének. (Egyébként Fuchs úr és az Állatok világa is eredeti nevükön tűnnek fel a Švejk-regény lapjain.)
A kutya- és nyúlújság szerkesztői posztjának elvesztése után Hašek hasznosítani kívánta kutyatapasztalatait. Felesége nevében kutyakereskedői engedélyért folyamodott és 1911. december 11-én engedélyezték a „kyneológiai intézet” elnevezésű cég működését. Jaroslav Hašek megbízott egy Alois N. nevű „kutyaszakértőt”, aki egy ízléses hurokkal és imponáló méretű zsákkal kóborolt a prágai utcákon, hogy lehetőleg feltűnés nélkül gondoskodjék a kynológiai intézet áruellátásáról. Gustav Janouch írja Hašek-monográfiájában : „Olcsóbb kutyatenyészetet el sem lehetett képzelni. De azért volt egy kis hátránya : minden kutya zsákbamacska volt – a szó betű szerinti értelmében. Csak az előleg maradt állandó.” Hašek minden vevőtől ötven koronát kért. Aztán elküldte nekik azt a kutyát, amelyet Alois N. úr aznap éppen behozott. Előfordult például, hogy egy hölgy drapp selyempincsire vágyott, és sötétbarna mészároskutyát kapott. Vagy egy tacskóbarátnak meg kellett elégednie egy ideges uszkárral, viszont egy öreg erdészt valami kis ölebbel lepett meg az intézet.”
Jaroslav Hašek öniróniájára jellemző, hogy Švejk, a derék katona, mindvégig mint kétes tisztességű kutyakereskedő és kutyaszakértő jelenik meg a mű lapjain. Amint Hašek biográfiai adatai bizonyítják, készséggel, sőt kéjjel állított ki hamis pedigréket hálás vevőinek, eleve fenntartásai voltak ugyanis a fajtisztaságot illetően. (Švejk a regény számtalan helyén mond el mosolyt keltő kutyatörténeteket, a szervezett kutyalopás pedig, amely a kynológiai intézet működési alapja volt, a regény ízes és mulatságos epizódsorának forrásává válik.)
Nemcsak Švejk figurájában, Hašek életformájában is megtestesül a tudatos kópéság. Közönnyel turkál világa csúfságaiban, s mindenkit rászed, aki rászedhető. Úgy érzi, védekeznie kell egy szüntelenül támadó környezet embertelenségei ellen és ezt csak egyféleképp teheti, ha nevetségessé teszi a rendszer fenyegető rémeit, esztelen élethelyzeteit. A nevetségesség – véli – lefegyverez, meg változtatja az erőviszonyokat; hatalmat ad a gyengéknek és erőtlenné silányítja a hatalmasokat. Ez a hašeki és egyben a svejki életforma és szemlélet kulcsa.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.