(Folytatás múlt heti számunkból)
Dürrenmatt elvont tételei igen alkalmasak az asszociatív értelmezésre. Az öreg hölgy látogatása nemcsak az egyetemes bűnözés alternatíváját, egyidejűleg az egyetemes konformizmus korszerű ábráit is felvázolja. Szemünk előtt zajlik le, mint változnak a gülleniek jámbor, igazságszerető emberekből, a szabadság és méltóság tisztelőiből olyan bűnösökké, akik az erkölcsi nagyság hőseinek álöltözetében lelkesen, sőt lelkendezve követik el gaztettüket – a pénz korrupciójának hatására. Éppenséggel maguk győzik meg áldozatukat arról, hogy gazemberként kell elpusztulnia.
A konformizmusnak gazdag irodalma, s még gazdagabb elmélete van.
Dürrenmatt ennek az összetett társadalmi-lélektani jelenségnek csak egyik, pontosabban, egyetlen oldalát ábrázolja: a személyiség erkölcsi önfeladását, az eszmények elárulását. S nem mint lehetőséget, hanem mint abszolút élethelyzetet. Mint a humánum elháríthatatlan pusztulását. Az ötlet csapdája ez, amelyet Dürrenmatt a komédia csapdájának nevez. Pedig hát ő mondja, hogy „az írás a harc egyik formája”, hangsúlyozottan állítja, hogy szívügye a „bátor emberek” bemutatása. Dürrenmatt bátor emberei Güllenben nem mutatkoznak. Egyetlen hősét sem ruházza fel a humanitás etikus bátorságával, s még csak annyi erővel sem, hogy ha már nem lázad, legalább ne azonosuljon az öreg hölgy bordélyházi erkölcsigényével.
Mi sem jellemzőbb Dürrenmatt kísérletező művészi szenvedélyére, mint legkiemelkedőbb komédiája, A fizikusok, amelyben a konformizmus ellenpárjának, a nonkonformizmusnak a látomásos sorsát exponálja. Möbius, a zseniális tudós otthagyja tudományos pályáját, a „csörgősipkát választja”, hogy megőrizhesse a „fizika szabadságát”, tudományos felfedezéseinek titkait, amelyek a hatalom kezében katasztrofális következményekkel járhatnának. „Vannak kockázatok, amelyeket sohasem szabad vállalni: például az emberiség kipusztulását” – mondja Möbius és bevonul a bolondok házába, ahol titkon folytatja kutatásait, de aztán elégeti fizikai felismeréseinek egész jegyzetanyagát. „Ez a valóság nem méltó hozzánk. Vissza kell vennünk tudásunkat, és én vissza is vettem.” Dürrenmatt a lázadó nonkonformizmus tökéletes művészi példáját állítja elénk. Nem együttműködni a hatalommal, nem kiszolgálni a potenciálisan veszélyes hatalmat, nem alkalmazkodni hozzá. Möbius ezt valósítja meg önpusztítása árán. (A hatalom itt csak teátrálisan jelenti a nyugati tröszthatalmat, lényegét tekintve az elnyomó hatalom elvont, jelképes megfelelője.)
Milyen sors vár Dürrenmatt művészi látomásában Möbius nonkonformizmusára? Hová torkoll a lázadása? A legteljesebb csődbe. Sajátságos, hogy ezt a csődöt a hatalom eszelős képviselőjével, a doktorkisasszonnyal mondatja ki Dürrenmatt: „El akarta titkolni az eltitkolhatatlant. Mert ami az ő számára kinyilvánított, nem volt titok; mert végiggondolható. Minden gondolhatót előbb-utóbb kigondolnak. Most vagy a jövőben.” Szárnyaló szavak! Milyen kár, hogy ezt a fénylő igazságot nem a humanista tudós mondja ki, hanem az embertelen és őrült Mathilde von Zahnd doktorkisasszony. No de könnyűszerrel túlléphetünk ezen az ábrázolás-lélektani disszonancián. Végtére az érvényes felismerés Dürrenmatt tollából született.
A fizikusok mégsem az emberi értelem legyőzhetetlenségének ezzel a himnikus kinyilatkoztatásával zárul, hanem az ellenszegülés csődjének meghirdetésével. Möbius passzív lázadása indítékaiban humanista előjelű; félti az emberiséget, aggódik sorsáért. Nem hiányzik ebből a nagyság eleme; Möbius lemond tudósi karrierjéről, élve eltemeti magát a bolondok házába, hogy „ártatlan” maradhasson. De ebben a nagyságban ott lapul a zseniális tudóshoz méltatlan gondolati kisszerűség, az a feltételezés, hogy a tudomány fejlődése megállítható, hogy ami kigondolható, azt nem gondolják előbb-utóbb végig – nélküle.
Möbius elvonulásának csődjét – a lehetséges várakozás ellenére – nem ez a felismert igazság határozza meg. Dürrenmatt szuverén művészete, a mű benső eszméjével ellentétesen – másként dönt. Möbius értelmetlen lázadásának bukását a hatalom (a doktorkisasszony) cselvetése – s nem a valóság szükségszerű logikája – jelöli ki. (A doktorkisasszony elkábítja Möbiust és lefényképezi kéziratait, mielőtt a tudós azokat elégetné.)
Dürrenmatt úgyszólván minden komédiájában – közvetve vagy közvetlenül – a hatalommal viaskodik. „A mai állam áttekinthetetlen, névtelen és bürokratikus” – fejtegeti. Megítélése szerint a hatalom teljességgel elvont hatalommá változott; személytelenül cselekszik, rendelkezik, öl, határoz – s a személytelenné tett ember engedelmesen végre hajtja ennek a névtelen szörnynek az ítéleteit. A hatalom nem látható többé, bár mindenki érzi nyomasztó jelenlétét. Ebben a vonatkozásban jegyzi meg Dürrenmatt, hogy például Kreon és Antigoné személyes összetűzése immár elképzelhetetlen, amennyiben manapság nem az államfő, tehát a hatalom feje járna el a lázadó leány ellen, hanem esetleg személyi titkára adná ki a parancsot, amelyet a felsőbb láncszemek közvetítenének az alsóbbaknak. Antigoné elítélése automatikusan, személytelenül történne – bűnösök és felelősök nélkül. „Gonosz, személytelen, absztrakt államszörnnyel állunk szemközt”, amelyet csak beavatottak vagy talán még azok sem értenek.
Kafka és Dürrenmatt hatalomképzete ezen a ponton összecsendül. Az elembertelenedett hivatali hatalom megközelíthetetlensége és átláthatatlansága Kafka groteszk ábrázolásában (A kastély) hasonló alaptételekre épül. A kafkai értelmezés szerint az elgépiesitett világban az ember puszta automata, funkció, elvont képlet. Gépiességében maga is géppé csökken, még inkább egy gépezet jelentéktelen alkatrészévé. Nem mérlegel, nem választ, nem ítél, nem dönt – csak végrehajt. Ebben látja Kafka az ember elszörnyűsítését, a borzalmak teljességét. A dürrenmatti-kafkai látószög a modern életérzés lidércnyomásos viszonyát érzékelteti a szinte már transzcendentálisnak tűnő hatalomhoz, amely a maga értelmetlen (irracionális) és kiismerhetetlen szándékai akaratlan eszközévé alacsonyítja az embert. A kafkai kastély – a hatalom jelképe – nemcsak félelmetes, értelmetlen is. Kafka a hatalmat az értelemmel szembeszegülő jelenségnek ítéli, amely szükségképpen értelmetlenül cselekszik (működik) – s így minden megnyilatkozásában kihivóan groteszk. Dürrenmatt – érintkezési pontjai ellenére – nem ilyen kategorikus. Többszörösen hangsúlyozza: nem államellenes, csak hatalomellenes (ami nem más, mint a szokásos dürrenmatti paradoxon). Dürrenmatt szkeptikus, humanista reménysége mégsem apad el. „Az író mondjon le arról, hogy megmenti a világot. De merje újraformálni azt, merjen a képtelenségből képet formálni… Az író tevékenysége nem a világ másolása, hanem a világ újrateremtése…”
Dürrenmatt a gonosz és személytelen hatalmat ábrázolja (másolja), s szüntelenül megkísérti a világ kívánatos újrateremtésének művészi igénye. Angyal szállt le Babilonban című komédiájának értelmező jegyzetében írja: „Eszem ágában se volt soha egy elsüllyedt világot felidézni, az csábított, hogy benyomásokból a magamét építsem.” Valóban: Dürrenmatt olyan világ körvonalait vázolja fel, amely az emberség a szerelem, az igazság elpusztíthatatlan reménységeit élesztgeti. Talán nincs is műve, amelyben ehhez hasonló pátosszal – helyenként patetizmussal – szólana az ember elhivatottságáról, világunk páratlan szépségeiről. Itt határolja el ismételten magát az abszolút eszményektől, s tesz hitet a lehetséges mellett, amennyiben az abszolút igény szükségképpen az emberi természet meghaladására, tehát kiforgatására tör. Az ember „tökéletlenségében” emberi, az eszményien tökéletes nem e földről való.A mű groteszk tanúsága szerint az elnyomó hatalom önmagának is ellentmondó örök változatlansága (erőszak-jellege) szüntelenül kihívja az értelem ellenállását. A hatalom birtokosai végképp elvesztik bölcsességüket, amint az érveket módjukban van erőszakkal helyettesíteni, bölcsességük és józanságuk csak akkor diadalmaskodik, amikor már elvesztették hatalmukat. Dürrenmatt a látszat megalkuvás magatartását sugallja hőseinek, megítélése szerint ez az egyetlen lehetőség a hatalom legyűrésére, legalábbis az erőszak túlélésére.
Az Angyal szállt le Babilonban ekképp a hatalom (időtlen) szatírája, amelyben Dürrenmatt arról is lemond, hogy a hatalom jelentkezési formáiról eredeti művészi képet nyújtson. Parabolái részint áttetszőek, részint áttekinthetetlenek: nincs semmi csodálatos benne, hogy maga sem tekinti lezártnak komédiáját és további új megoldásokkal kísérletezik.
A hatalom persziflázsát összetettebben a Nagy Romulusz „történelmietlen történelmi komédiájában” nyújtja. Állam és hatalom Dürrenmatt szóhasználatában rendszerint összeolvad. A Nagy Romulusz – szerzői értelmezés szerint – nem a hatalom (állam), hanem kifejezetten a hódító „nagyhatalom ellen irányul.” A Nagy Romulus valóságmagja elenyésző. Dürrenmatt nem hiteles történetre törekszik; hitelt érdemlő tantételeket kínál. „Romulus egy világbirodalomnak adja meg a kegyelemdöfést. Az csábított, hogy egyszer ne a kor pusztítsa el hősét, hanem a hős pusztítsa el korát. Hazaárulót igazolok.”
A mű megvallottan fiktív történetisége arra jó, hogy szabaddá tegye a szerző kezét. Pillanatig sem gondol a történelmi Romulusra, még csak a római világbirodalomra se: a hódító nagyhatalmak fölött ítél – megint csak jelképes időtlenséggel. Romulus azért veszejtette el hazáját, Rómát, mert „ismerte az igazságot, mégis az erőszakot választotta… Róma világbirodalommá vált, és ezzel nyíltan intézményesítette a gyilkosságot, fosztogatást, sarcolást és erőszakot más népek kontójára.” A nagyhatalmi erőszak elleni patétikus igehirdetés még teljes elvontságában is humanista eszményvilágot közvetít, s nem is volna vitatható, ha a mű egészében nem fonódna össze két fogalom : nagyhatalom és haza (birodalom és haza stb.) Nem is összefonódásról, teljes azonosításról van szó. (Dürrenmatt mindössze stílusfordulatból nevezi a nagyhatalmat vagy a birodalmat olykor hazának és megfordítva a hazát birodalomnak, illetve nagyhatalomnak.)
Romulus a nagyhatalmi erőszak, „a feltornyozott koponyák gúlái” ellen úgy lép fel, hogy kiszolgáltatja hazáját (Rómát) egy másik nagyhatalomnak (a germánoknak) mondván: „elég idegen vért ontottunk, a magunkéval kell most megfizetnünk érte… nincs többé jogunk védekezni.” Romulus hazaárulása sem etikai, sem logikai mértékkel nem igazolható. Róma nagyhatalmi erőszakszelleme ellen Romulus úgy küzd, hogy teret enged a nagyobb, kegyetlenebb, gátlástalanabb nagyhatalmi erőszaknak. Dürrenmatt gúnyt űz „a hatalom ezerszeresen bemocskolt áldozatából”, Aemilianusból, mert védelmezni kívánná hazáját s borsot tör az álhazafiak orra alá is (csipősebbet, mint Aemilianus orra alá). Hazafiság és álhazafiság már-már azonos elbánásban részesül, bár Dürrenmatt mindvégig érzékelteti értékrendjük különbözőségét. Groteszk történelemlátása ezen a ponton jut óhatatlanul zsákutcába. Mint „hamis pénzt szórja el hazáját” Romulus, s úgy véli, hogy a nagyhatalom „zsiványtanyáját” szórta eL
A groteszk és harsányan komikus vonások olykor azt a hitet keltik, hogy mély dolgokba nyerünk betekintést, pedig csak szellemes részletigazságokkal találkozunk, amelyekre szövődményesen rátapadnak a frappánsnak tűnő áligazságok.
„A szabadság nyelve korunkban a humor, még ha akasztófahumor is, mert ez a nyelv feltételezi a fölényt, még akkor is, amikor az ember, aki beszéli, alulmarad.” Dürrenmatt, kétségtelenül, a szabadság nyelvén beszél. Fölényes szemléletmódja megóvhatná a művészi kockázatoktól, de kedvét leli a buktatókkal teli kísérletekben. Fölényéről nemcsak szatirikus társadalom kritikája vall, hanem kíméletlen öniróniája is. A meteor című komédiájában a sikeres nyugati drámaíró nekrológját dramatizálja, önmaga nekrológját tehát. (A komédia vezérlő gondolatait fellelhetjük Dürrenmatt tanulmánykötetében, helyenként szószerinti szövegezésben.) Az önirónikus komédia megleckézteti a világot, amelyben a művész eljut a kiúttalanság önfeladásáig. Dürrenmatt önmagát nevezi meteornak, azaz hullócsillagnak, amely megjelenésekor tündöklően felizzik, miközben legnagyobb része elgőzölög. A komédia íróhőséről mondja, hogy „az ő színpada groteszk, nem a valóság.” S a kiérdem esült dúsgazdag kerítőnőhöz vallomásszerűen szól: „Ön hallatlanul rokonszenves nekem, ön húst árul pénzért: ez becsületes üzlet. Irigylem önt. Ön kurválkodással foglalkozott, én csak irodalommal. Magam is igyekeztem, hogy becsületes maradjak. Csak pénzért írtam… Engedje meg, hogy bizonyos büszkeséggel hozzátegyem: üzletileg és erkölcsileg nem maradtam el sokkal ön mögött.” Akasztófahumor? Bizonyára. De e vallomásnak vannak részletei, amelyekben már sem humor, sem irónia, még csak önirónia sincsen. „Kitalált teremtményekkel vettem magam körül, mert igaziakkal nem tudtam dolgozni, a valóság ugyanis az íróasztalon megfoghatatlan… A világ tényeket akar, nem kiagyalt históriákat. Dokumentumokat, nem legendákat. Tanítást, nem szórakoztatást. AZ ÍRÓ ELKÖTELEZI MAGÁT, VAGY FÖLÖSLEGESSÉ VÁLIK.” A felizzó és hulló írócsillagnak e komédia-záró szavai tűzgömbként világítják be Dürrenmatt groteszk világának művészi légkörét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.