Az EUROSPORT szakelemzése. Szerző: Németh Dániel.
SOKAN CSODÁLKOZTAK RÁ EZEN AZ EURÓPA-BAJNOKSÁGON, HOGY A HAGYOMÁNYOSAN A VÉDEKEZÉSSEL AZONOSÍTOTT OLASZ VÁLOGATOTT A TORNA EGYIK LEGBÁTRABBAN FUTBALLOZÓ CSAPATA VOLT. RÁADÁSUL MÉG A TORNÁT IS MEGNYERTE EZZEL A JÁTÉKKAL.
Hogy változtatni kellett, az a napnál is világosabb volt, hiszen 2017-ben Olaszországban mindenki hatalmas kudarcként és szégyenként élte meg az elbukott világbajnoki selejtezőt. Egy érzelmileg ennyire felfokozott helyzetben azonban sosem egyszerű meghozni a megfelelő döntést, olyan szakemberre bízni az újjáépítést, aki kellően bátor a közeg megváltoztatásához, de egyúttal tiszteli annyira a saját futballkultúráját, hogy ne dobáljon ki mindent ész nélkül az ablakon.
Roberto Mancini mindkét szerepnek megfelelt: úgy emelte fel a padlóra küldött olaszokat, hogy közben lebonyolított egy generációváltást, meghozott néhány kényes döntést, és egészen új identitást adott a válogatottnak. Ezen a tornán – a futballhipszterek kedvencévé váló Dánia mellett – Olaszország játszotta a semleges szurkolók számára legjobban befogadható futballt, sok labdabirtoklással, kockázatvállaló proaktív és eredményes játékával.Ha belegondolunk, ez azért nem kis dolog: Olaszország a múltban elképesztően eredményes volt nemzetközi színtéren, nyert négy világbajnokságot és egy Európa-bajnokságot (igaz, azt elég régen), vagyis volt némi kockázat a stílusbeli változtatásban. Ráadásul Mancini ezt úgy hajtotta végre, hogy messze nem az olaszok rendelkeztek a legjobb kerettel az Eb-n, cserébe csapatként – és sokszor mentálisan – mindenkit felülmúltak.Csak két alkalommal fordult elő a világversenyek történetében, hogy egymást követően több büntetőpárbajt meg tudott nyerni az egyik válogatott: 1990-ben Argentína, 2018-ban Horvátország – 11 alkalommal viszont a másodiknál már elbuktak. Olaszország ráadásul ezúttal nem csak a döntőig jutott el, de meg is nyerte az egész tornát, a fontos pillanatokban olyan önbizalmat mutatva a külvilág felé, ami korábban gyakran hiányzott az olasz válogatottból is, például épp a büntetőpárbajoknál.Annak ellenére, hogy az olaszok 27 meccses veretlen sorozattal érkeztek meg az Eb-re, a legtöbb szakértő óvatosan értékelte az esélyeiket, részben szem előtt tartva, hogy viszonylag kevés igazán erős válogatottal kerültek szembe. Nem nehéz azonban párhuzamot vonni a 2018 óta húzódó széria és az Azzurri szemmel látható magabiztossága, kulcshelyzetekben mutatott higgadtsága között: egyszerűen tudták, hogy jók, hittek a saját képességeikben, a csapatuk erejében.
Olaszország – EURO 2020 Fotó: Getty Images
„Hogy mi tett minket ennyire különlegessé? A hitünk és a kialakított kapcsolatunk. 50 napja vagyunk együtt, és nem untuk meg egymást. Még amikor szabadnapjaink voltak, hogy a családdal lehessünk, akkor is együtt lógtunk. Erre a feleségem is rámutatott, megkérdezte: miért vannak akkor is együtt a játékosok, amikor ott a család? Mert nem untuk egymást. Normál esetben, ha ennyire sokáig vagy távol, haza akarsz menni. Mi azonban nem így éreztük” – mondtaLeonardo Bonucci.
MENNI AKARTUNK TOVÁBB, HOGY EGÉSZEN A VÉGÉIG EGYÜTT LEHESSÜNK. MOSTANÁIG.
Az, hogy képességkben nyilvánvalóan nem az olasz volt a legjobb csapat ezen a tornán, bizonyos tekintetben még növelte is Mancini mozgásterét, kevesebb kompromisszumot kellett megkötnie, mint például a szinte minden poszton világklasszissal rendelkező Franciaországnak. Valahol az is segített, hogy az igazán nagy egyéniségek híján könnyebb volt mindenkit egy irányba terelni – ehhez jött még a vb-kudarc motiváló ereje.Az olaszok csapategysége egyszerűen elpusztíthatatlannak bizonyult, nem zavarta őket, hogy idegenben, zömmel angol szurkolók előtt játszották a döntőt, majd a kezdeti sokkon is túltették magukat, amit a 2. percben kapott gól jelenthetett. A mérkőzés első negyed órájában komoly problémát okozott az olasz védelemben Gareth Southgate 3-4-2-1-es rendszere, főleg a védelem két szélén, és a hazaiak szempontjából tökéletes forgatókönyv szerint alakult a meccs.Onnantól ugyanis megtehették, hogy visszazárnak mély blokkba, és megpróbálnak a sebességbeli fölényükre alapozva kontrákat vezetni – az olaszoknak pedig hiába volt meg a mezőnyfölényük, csak elvétve jutottak el a kapuig, akkor is leginkább egy-egy egyéni villanásnak köszönhetően. „A korai gól megnehezítette a dolgunkat. De megvolt az erő a csapatban, hogy visszajöjjön a meccsbe, és szerintem megérdemelten nyertünk” – mondta Mancini.
Federico Chiesa, Roberto Mancini, Italia, Euro 2020 Fotó: Getty Images
Aki komolyabb változtatásokra csak a második félidő elején szánta el magát, amikor a keveset mutató Ciro immobile és Nicolo Barella helyére beküldte Domenico Berardit és némi meglepetésre Bryan Cristantét. Insigne onnantól kezdve kvázi hamis kilencesként játszott, Federico Chiesa és Berardi pedig a támadósor két szélén volt hivatott zavarba hozni az angol védelmet. Mancini elképzelései nagyon ültek, Insigne többször jutott labdához, rögtön el is eresztett pár lövést.
HABÁR AZ EGYENLÍTÉSHEZ KELLETT EGY JÓ ADAG SZERENCSE IS, NEM A SEMMIBŐL ÉRKEZETT, AZ OLASZOK ABBAN A FÁZISBAN MÁR KÉPESEK VOLTAK LÖVŐHELYZETEKRE VÁLTANI A MEZŐNYFÖLÉNYÜKET, JORDAN PICKFORDNAK VOLT PÁR KOMOLYABB VÉDÉSE.
Nem mellékes szempont, hogy az Eb-mezőnyben Mancini rendelkezett az egyik legeredményesebb karrierrel a klubedzőként, az Olaszországban begyűjtött három bajnoki cím és négy Olasz Kupa mellett Angliában is sikerült egy-egy alkalommal megnyernie a Premier League-et és az FA-kupát. Az olasz kerethez rendkívüli érzékkel nyúlt hozzá, az első pillanattól belátta azt, amit elődje, Gian Piero Ventura nem látott át: ennek a csapatnak a középpálya a legnagyobb erőssége, és úgy is kell játszania.Ventura esetében már eleve furcsa döntés volt, hogy a Napoliban hatalmas formában futballozó Jorginho csak kiegészítő embernek számított, Lorenzo Insigne pedig épp a sorsdöntő meccsekről maradt ki. Mancini alatt mindketten alapemberek lettek, és próbálta a taktikát is úgy felépíteni, hogy passzoljon hozzájuk a játék, és mivel Jorginho eltér a tipikus olasz registáktól, vagy ha úgy jobban tetszik, mélységi irányítóktól, elkerülhetetlen volt a szokásos stílustól való eltérés.
Volt, ami a kapitány kezére játszott, hiszen néhány fiatal játékos időközben berobbant, elég Barellára vagy épp Chiesára gondolni – kettejük közül utóbbi klasszisként játszott, és ha már a csoportkörben is több lehetőséghez jut, valószínűleg a torna emberének is megválasztották volna. Az egyébként is vita tárgyát képezheti, hogy Gianluigi Donnarumma megérdemelte-e a címet, a büntetőpárbajokon kívül volt-e elég hatása a játékra.
MERT ILYEN SZEMPONTBÓL VALÓSZÍNŰLEG GIORGIO CHIELLINI IS JÓCSKÁN A KAPUS ELŐTT JÁRT.
Ha már Chiellini: hosszabb távon az ő helyettesítése lesz a legnehezebb feladata Mancininek, a Juventus legendája ugyanis fénykorát megidézve játszott ezen a tornán. Utólag persze a könnyedén mémesíthető Bukayo Saka elleni faultja marad majd meg, pedig ő volt az a védő, aki leginkább semlegesíteni tudta a csúcson lévő Romelu Lukakut, és csak az Eb-döntőben két kulcsfontosságú szerelést hajtott végre a tizenhatoson belül. Mindezt 36 évesen, egy súlyos térdsérülés után.
Bár arra elég jó esély van, hogy a következő idényre még aláír a Juventushoz, a világbajnoki szereplését már nehezebb elképzelni – vagyis az olaszok jövőjét meghatározhatja, lesz-e olyan játékos, aki feljebb lép ezen a poszton. Ez azonban majd a jövő-Mancini problémája lesz, amivel most talán nem kell foglalkoznia, legalábbis nem azonnal, elvégre épp most írták be magukat a történelembe azzal, hogy 1968 óta először megnyerték az Eb-t Olaszországnak.
Forrás: EUROSPORT
