Augustin Buzura, a fiatal kolozsvári prózaíró legújabb regénye (Absenţii – Távollevők) nagy visszhangot keltett a hazai irodalmi körökben. A lélektani regény sajátos tehetségű művelőjét ismerhetjük meg a szerzőben, aki a főhős, Mihai Bogdan kutatóorvos lelki önelemzése révén elemzi a társadalom–ember viszonylatok kötelező erkölcsi normáit, mutat rá szükségességükre, éppen azért, hogy az egyén, ember minden erejével, energiájával a nagyobb közösséget, a társadalmat szolgálhassa. Az Absenţii főhősének életét az egyéni frusztrációk sorozata árnyékozza be: a kutatóintézetben fölöttese „eltulajdonítja” kutatási eredményeit, a karrierizmus, a megalkuvás konjunktúralovagjai veszik körül, a szerelme ostoba gépkocsi-szerencsétlenség áldozata lesz, s végül egyetlen barátja, Nicolae is eltávolodik tőle. A laza epikus szálakkal egybefűzött, csupán néhány órára kiterjedő „belső” cselekményből egy zaklatott lelkű, élete holtpontjára jutott ember képe rajzolódik ki, akinek humánus erőfeszítései azonban nem elegendők ahhoz, hogy kilendülhessen a holtpontról: környezete támogatására ugyancsak szüksége van.
– A hazai irodalomkritika különös érdeklődéssel fogadta az ön könyvét. A România literară kerekasztal-megbeszélésén, amelyen olyan ismert kritikusok vettek részt, mint v. Cristea. S. Damian, M. Iorgulescu, Al. Piru és M. Ungheanu, a hozzászólók sokáig vitatták azt a kérdést, hogy társadalmi regény-e az Absenţii vagy sem. Mi a véleménye erről a szerzőnek?
– Elsősorban el kell mondanom, hogy öt esztendeje nem jelent meg kötetem – magam döntöttem így, mert látni akartam, merre visz utam –, s ezért egyetlen vágyam az volt, hogy következő könyvemmel „helytálljak”. Fogadtatása meghaladja legderűlátóbb várakozásaimat. Ezt a regényt rég írtam, de valahogy féltem átadni a kiadónak, s hogy mégis megtettem, az inkább mások noszogatásának tulajdonítható. Nagy örömet okozott, hogy elolvasták az említett kritikusok, akiknek mélyreható elemzőkészsége, az eszmények iránti szenvedélye közismert, s akiket én azért becsültem, mert ismételten síkraszálltak a kliséktől és konvencióktól megszabadított, filozófiai, lélektani vizsgálódásokban gazdag, a társadalmi jelenségeket őszintén bemutató irodalom művelése mellett. Persze, ha tudnám, hogy valamelyikük tud magyarul, tehát elolvashatja, amit itt mondok, attól tartanék, hogy félreérthetnek, talán nem is ők, hanem mások, akik nehezen tudják elképzelni, hogy az emberek között kölcsönös tisztelet, eszmeközösség is létezhet. Lelkesedésem onnan származik, hogy megértették művészi szándékomat, s nem a dicséretekből, bár ezek sem mindig ártalmasak. Kinek van igaza? A „társadalmi jelleg” fogalmának több értelmezése lehetséges, de – amint ezt meg is jegyezték – a véleménykülönbség ez esetben csupán látszólagos, árnyalati volt. Én mindenesetre egyetlen pillanatig sem akartam eltekinteni a társadalmi jellegtől, ez lehetetlen lett volna számomra, amint igyekeztem egyre mélyebben behatolni az emberbe, az élményeket és történéseket annak a filozófiai meggyőződésnek alávetni, amelyhez el kellett jutnom. Kevés az elméleti tudomásom ahhoz, hogy határozott igent vagy nemet mondjak, de egyben biztos vagyok: azt mondtam ki, amit hiszek, amit éreztem és láttam. Túlságosan megvetem az opportunista könyveket (legyen akármilyen sikerük a kritikusok körében), semhogy egy bizonyos ízlésskálába történő besorolás kedvéért hazugsághoz folyamodjam.
– A kritika igyekezett megkeresni a regény helyét a modern román és egyetemes irodalomban. Olyan nevek hangzottak el, mint Camus, Robbe-Grillet, Butor vagy pedig Camil Petrescu, Preda, Ivasiuc…
– Nem tudom, mit válaszoljak erre! De ha valaki feltenné nekem a klasszikus kérdést, ki az az öt író, akinek a műveit elvinném magammal egy lakatlan szigetre, azt hiszem, ezeket választanám: Shakespeare, Dosztojevszkij, Camus, Huxley és Jaspers. Könyörögnék az isteneknek, hogy vihessem még magammal Joyce-t, Faulknert és a Bibliát. Robbe-Grillet-t semmiképpen sem vinném el, még akkor sem, ha elhordhatnám az egész kolozsvári Egyetemi Könyvtárat. Véleményem szerint középszerű író és tucatfilozófus. El szeretném azonban mondani, hogy amikor írok, senkire és semmire nem gondolok. Régi szokásom szerint sok tudományos filozófiai, lélektani művet olvasok, s a vágyam az, hogy e tudományok vívmányaival, az időszerű politikai eszmékkel legyek mindig szinkronban, nem pedig a különböző irodalmi divatokkal. A formát, az alkotási eljárásokat egyrészt a szerző struktúrája, másrészt pedig szellemi arculata határozza meg, valamint az, hogy mit akar közölni. Ismétlem, nem értek az osztályozáshoz, a besoroláshoz. Lehet, hogy reálisak, indokoltak a rokonítások, én ezt nem tudhatom, nem óhajtottam őket, és nincs jogom a megállapításra. Valeriu Cristea is, Al. Piru is Camus-t említette. Valóban, nagyon tetszik nekem az Homme révolté. Évekkel ezelőtt, amikor franciául kezdtem tanulni, emlékezetembe véstem egy hosszabb részt a Közönyből. Úgy gondolom, ma is tudok két fejezetet könyv nélkül. Az azonban biztos, nem az én hibám vagy az olvasmányaimé, hogy így érzek, ahogyan írok, hogy fáj a leírt pszichofizikai valóság. S még valamit az említett román szerzőkkel kapcsolatban. Talán hozzá kellett volna még tenni Rebreanu és Hortensia Papadat-Bengescu nevét, akik nélkül nem lenne ma annyi kiváló regényírónk. Nagyra becsülöm Zaharia Stancu, Marin Preda, Nicolae Breban, D. R. Popescu, Ştefan Bănulescu és mások művészetét, mert nekik köszönhető, hogy irodalmunk előtt új távlatok nyíltak.
– Rátérve magára a regényre, elmondhatjuk, hogy főhőse, Mihai Bogdan magányba szigetelődött személy. Lelki önelemzése, emberi mivoltának a vizsgálata az adott társadalmi viszonyok között mintha valamiféle Oblomovba oltott Hamlettá alakítanák.
– Bogdánt tisztán látó emberként akartam bemutatni. A fájdalmas tisztánlátás és a becsület kényszerítette magányba. Örökké lázad, de amint bebizonyítani igyekeztem, szabadulása nem csak tőle függ. Lelke mélyén jó ember, elvei, amelyeket magára vállalt, egészségesek, ő nagyon is egészséges ember. Jól ismerem, és biztos vagyok benne, hogy egyetlen kompromisszumra sem lesz hajlandó, nem fog meghátrálni, de nagy ábrándokat sem kerget. Adott pillanatig a jövőben élt, a jövőre hárított át mindent, de önmagával vívott harca után a jelenben él, csakis a jelenben, mert a múlt számára már semmit sem jelent.
– A szereplők között egyetlen „romlatlan” személy van: Nicolae, Bogdan doktor munkatárs-barátja. A regény folyamán a két barát viszonya megromlik. Az Ön véleménye szerint ez a szereplő valamikor konformistává válik?
– Kettőjük közé befurakodott az „elővigyázatosság”, a gyanakvás, amint ez várható volt. De miféle barátság az, amelyből éppen a kötőanyag – a kölcsönös bizalom hiányzik? Nicolaeból nem lett megalkuvó, de komoly esélyei vannak, hogy azzá váljék, mert többek között nagyon intelligens és tehetséges. Engem azonban elsősorban nem ez érdekelt, hanem a közéjük férkőzött bizalmatlanság. Párhuzamosan fejlődhetnek, olyanok maradhatnak, amilyenek voltak, de ezentúl már aligha bízhatnak egymásban…
– Bogdan számára nyílhat kiút ebből a kényszerű helyzetből. A regény befejező része azt sugallja, hogy megmenekülhet, mert „az időt ki kell tölteni valamivel”…
– Bogdan holtpontra jutása kettős: egyrészt a közvetlen viszonyokról, a környezetéről, másrészt pedig általában emberi létéről van szó. A megoldást már régóta tudta, de őszinteségi „rohamra” volt szüksége, hogy bevallja önmagának. A megoldás egyértelmű: „Az ellenállás, úgy tűnik, játék. Humoros-fantasztikus, szórakoztató játék, megszabadulsz a nyomástól, nem marad hely mellékes gondolatokra… Rettenetesen nehéz, de azzal szórakozom, hogy győzni fogok… S hogy még nagyobb őrültség legyen, az elveimet is be fogom vetni… Elöl vagy hátul páncélozva, mint egy mozdony a tolatópályán. Persze, az időt ki kell tölteni valamivel.” Mihai Bogdan győztes, az is volt kezdettől fogva, mert jól ismerte a mechanizmust, amelynek alkotórésze, ismerte létfeltételeit, és föléjük emelkedett. Mit is tehetne ennél többet? Nevessen? Hiszen állandóan nevet…
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-odikán