Poeta non fit, sed nascitur: bizonyára igaza van a régi latin mondásnak, még akkor is, ha minden irodalomnak (költészetnek) és minden korszaknak megvannak a maga igyekvő, napi míves vagy mívtelen igyekezettel dolgozgató s mestermívet igen ritkán alkotó mesteremberei is. A poéta szó itt az igazi poétát jelenti, akinek egyetlen négysoros vers megírása éppolyan küldetéses feladat, akár egy szonettkoszorúé. De tágítva e latin mondás alkalmazásának körét, bármelyik múzsa szolgájára rámondhatnók a nascitur-t. S vajon csak a múzsák szolgáira? Minden mesterségnek, hivatásnak megvan a maga poézise, a maga számtalan fortélya, ezernyi csínja-bínja: a hozzáértés, a felkészültség, vagyis a szakmai tudnivalók bármilyen pontos elsajátítása mégsem pótolhatja az igazi tehetséget, a mesterség tudománya nem teheti fölöslegessé a mesterség művészetét, a szakmai ihletet.
A publicisztikának nincs múzsája. Ha annak idején lett volna olyan görög mondai hős, aki írótáblájával a hóna alatt felkapaszkodik az Olümposzra, hogy interjút készítsen a haragos Zeusszal vagy a többi istennel, megtudakolván szándékukat ezzel vagy amazzal a harci cselekménnyel kapcsolatban, akkor ma talán ott állana valahol Klió és Hermész között a közírás védőjének alakja is.
Nem kétséges azonban: a „múzsátlan” publicisztika szűkebb területén is ihletett, „született” tehetségre van szükség, hogy szándék és megvalósítás, szerző és olvasó közéne hullhasson le az unalom közlésgátló, szürke függönye. Olyan tehetségre például, mint a költőnek és közírónak egyaránt kiváló Adrian Pǎunescu, akinek Sub semnul întrebǎrii címmel nemrég jelentek meg könyvalakban a România literarǎ és a Luceafǎrul folyóirat hasábjain előbb sorozatban közreadott interjúi.
A kötetbe foglalt interjúk zöme költőkkel, prózaírókkal, irodalomtudósokkal készült, de szerepel az „alanyok” között miniszter, sportvezető, orvos, szövetkezeti elnök, gépkocsivezető, szobrász, zeneszerző, sőt kisiskolás is. Interjú kisiskolásokkal? Mi érdekeset mondhat egy nyolcéves gyerek? – kérdezhetné valaki és – jogtalanul. Mert ezzel a türelmetlenkedő, kételyt támasztó kérdéssel máris az előítéletek mezejére léptünk.
Nem teszünk nagy gondolati kitérőt, egyszerűen megállapítunk egy alapigazságot: minden ember érdekes világot rejteget magában, s csupán az interjúkészítőn múlik e világot úgy feltárni mások előtt, hogy számukra is érdekesnek látsszék. Az unalmasan bukdácsoló kérdésekre természetesen csakis ásítást gerjesztő válasz adható; nemcsak az számít tehát, hogy mit kérdezünk, hanem az is, hogy miként sorakoztatjuk ezeket a kérdéseket.
Pǎunescu türelmetlen, lobogó, örökké résen álló, kihívóan agresszív kérdező: ez a legnagyobb erénye. Szemben ül vagy áll vele a kérdezett, akivel meg kell küzdenie, akit addig kell hajszolnia, amíg csak azt és éppen azt mondja el, amit ő meg akar tőle tudni. Az interjúalany azonban nem kezesbárány: időnként megkövesedett sablonokban gondolkozik, előítéletei vannak önmagával vagy embertársaival szemben, fél, vonakodik, gyanakodva töpreng, magába húzódik, át szeretne siklani a kérdések jelzőzászlói között, néha maga is ellentámadásba lendül, zsörtölődik vagy gunyoros hangot üt meg – de mindez csak a kérdező malmára hajtja a vizet, mert tovább sodorja- sodortatja a beszélgetést, láthatatlan hálót fon a másik köré, mígnem az interjú végén – szinte kivétel nélkül – diadallal mutathatja fel: íme a zsákmányom! Ilyen ember ő, bár nem akarta nekem (nekünk) bevallani, ki akart siklani a kezem közül, de én mégis befogtam a hálómba, s most itt van, többé már moccanni sem tud…
A kérdezés agresszív intelligenciája – tessék ezt a sommás jellemzést minden pejoratív mellékzönge nélkül érteni. Agresszivitása nem a verbális bárdolatlanságban, a kérdések pusztán tartalmi „rámenősségében”, hanem az emberi elme határozott, célratörő tudatosságában, a biztató tudásvágyban rejlik. Ez adja véleményem szerint a könyv sava-borsát, enélkül az interjúk a megszokott kérdés-felelet játék szintjén maradtak volna. Másik erényük: az interjúk látszólagos spontaneitása. Közbeszúrt kérdések, félbeszakított mondatok, visszatérő gondolatkapcsolások, konok keresztkérdések nyugtalansága ad lüktető életet ezeknek az írásoknak; valóban életet ad, hiszen lapról lapra haladva szinte magunk előtt látjuk a néha elkeseredett szópárbajt vívó partnereket.
Adrian Pǎunescut évek óta ismerjük költőként. Néhány verse magyar fordításban is megjelent. De hogyan lett belőle újságíró? Saját vallomása szerint 1968 nyarán Geo Dumitrescu, a România literarǎ akkori főszerkesztője „küldte ki az életbe”. A főszerkesztői „ihlet” szerencsésnek bizonyult. Az alig huszonöt esztendős ifjú poéta kezdte szállítani a lapnak az „életízű” interjúkat, s két év alatt lassan összegyűlt ennek a kötetnek az anyaga. Ez genezisének a története, dióhéjban.
Nézem az ízléses borítót. Fekete betűkkel a név, lennebb nagy vörös betűkkel a cím, az alapon pedig fehér-szürke tónusban egy anatómiai metszethez hasonlító alakjával emberi agyra emlékeztető kérdőjel: nagyon talál ez a grafikai ötlet.
Igen, az emberi értelem kérdez ebben a könyvben – az ember életének mai és jövendő értelmét kutatja, őszintén. Ennél nagyobb dicséretet talán nem is mondhatnék róla. Persze Pǎunescunak nincs szüksége dicséretre. Ez a dicséret inkább a mi örömünkre szolgál, akik olvastuk a könyvét és örültünk közben, hogy felfedeztük őt magunknak.
Megjelent A Hét II. évfolyama 43. számában, 1971. október 22-én.