Rezeda– Nézd csak – mutatott körbe a dombon ülve a bohóc a nagy, piros orrával és esetlen, hatalmas cipőjével, átölelve az öltönyös ember vállát magyarázó szeretettel a hangjában –, nézd csak az alábukó napot a hegyek orma fölött. Ahogyan melegen ontja a fényt, koronája lobog, mint egy koldus haja a téren, aki üres tenyerét tartja feléd egy falatot kérve csak, és a nap melegétől olvadozó aszfalton van a batyuja, ami a háza, a szeme megtört és esengő. Nézd a hegyek sörényét, a szikrázó ormokat, ahogyan a sziklák alatt a moha nő, aztán a fenyvesek és majd a drága tölgyesek alább, és nézd a csermelyeket, amik ott csak csobognak, de itt már szétterülve hozzák az életet, benne a halak és mindenféle rákok eljutva az óceánig, dübögve ott a habjai vagy elsimulva gyönyörűn.

Amire azt felelte az öltönyös:

– Én jogász vagyok.

De átölelte őt még szorosabban a bohóc, hogy meséljen még, bár – tegyük hozzá – a nagy piros orrától náthás volt a hangja, és a cipője is hogy szétterült, akár a palacsinta vagy száradt tehénlepény.

– Nézd csak a falvakat, ahogyan a kémények pipálnak, ott nagymamák sütik a rétest és gyönyörű fiatal lányok az ételeket, a férfiak bajszukat pödörve, zsír törölve arról ülnek komolyan iddogálva és elégedetten teljesen, az udvaron tyúkok kárálnak és libák feleselnek, és ó a malacok, a malacok szőnek omló álmokat az óljaikban, színes tintákról álmodnak és végtelen utakról, amelyek szalagként kanyarognak a térképeken. Ott meg egy anyóka sírogat halkan a temetőben, eres kezeivel gyűrögeti foszladozó zsebkendőjét, ujján két gyűrű már, az övé és a volt uráé, aki hejj, de fess ember volt a kazal melletti első lopott csóknál, és most itt fekszik kiterítve. Látod-e?

Kérdezte a bohóc átölelve még az öltönyöst, aki megint csak azt felelte:

– Én jogász vagyok.

– Nézd csak – folytatta a bohóc lankadatlan – a lányok haját, ahogy megcsillan rajta a nap, hogy egyik éjfekete, a másik búzamező vagy haragvó vörös, nézd a ringó szoknyáikat, ami hosszú combjaikat takarja, az arcuk gödreit a mosoly alatt, gyöngy fogaikat és a tündér nevetést. Nézd, ahogyan a kutya szalad, kergeti a postás, aki teker, teker, hogy izmai szakadnak, és a gyerekek, ó, a gyerekek hogy kacagnak ezen és játszanak ő is postást és kutyát, vagy az apróbbak, ahogyan surrannak a műanyag dömpereken és buknak föl vele apró kavicsokon, és futnak aztán zokogva az anyjukhoz, aki fújja nekik, kenegeti és mosolyog, amitől elnyugszik a gyerek, el az élet és kávé illatát hozza a szél, ahogyan traktor pöfög el mellettük. Látod-e?

Kérdezte megint a bohóc immár bánatosan, de az öltönyös csak rázta a fejét:

– Én jogász vagyok.

– Nézd csak – próbálta újra a kenderhajú, fehérre mázolt arcú bánatos alak –, nézd csak a felhőket, habokat és pomponokat a nagy kékség peremén lógva és suhanva, nézd, ahogyan az árnyékuk rajtunk átszalad, vagy a harmatos esőt. A bömbölő vihart, tetőszaggató szeleket, kavargó havat, ahogyan lapátolják szorgosan, vagy ülnek a tavaszon hallgatva az első madárdalokat, nézik a rügyek roppanását, a barack hamvasodását, a mező ringását, és hogy jön az ősz megint meg a ködök, és a szelíd öregek köhögetnek. Hogy hűl az idő, be kell fűteni újra, várni a karácsonyt és a fényt hozó tavaszt, ahogyan forog körben az élet ismételve önmagát a bölcsőtől a koporsóig és a értől a óceánig. Hallod a fák suhogását, a gyerekkacagást, a labda puffanását a strandon és a szerelmesek zokogását?

Érdeklődött a piros orrú, de csak ezt hallotta megint:

– Én jogász vagyok.

– Nézd csak – suttogta a bohóc még mindig ölelve az öltönyöst, de már nem a kezdeti lágysággal, hanem belekarmolva mintegy –, nézd csak a hegy fölött előbukó repülőket, és a terhüket, a bombát, ami aláhull tépve szét embereket, halomba döntve házakat. Nézd csak a süvítő rakétát, ahogyan sehol nincs aztán itt, és becsapódik, és a helyén, ahol színház volt valaha, egy nagy gödör marad. Nézd a síró embereket, a bömbölő gyereket és a zokogó nagymamát, a távolban fénylő tüzeket és a mérhetetlen szenvedést. Nézd a föltűnő tankokat, ahogyan nyikorgó és csikorgó lánctalpaikkal mennek át mindenen, és hallgasd a gépfegyverek ugatását, és érezd a halál édeskés szagát, lásd a poklot. Látod-e? Érzed-e? Érted-e?

Tette fel végezetül a bohóc elkínzott szemekkel, de az öltönyös csak ránézett a bamba, üres szemeivel, és ezt mondta:

– Én jogász vagyok.

A címet Heinrich Böll 1963-as regényéből (Ansichten eines Clownskölcsönöztük.

Forrás: Újnépszabadság