Mindig értékeltem a valamit létrehozó embert.
A középiskolában volt egy osztálytársunk, nem tanult, nem érdekelte, kimaradt, nem hallottam többé róla. A különleges név biztosan egyedi, ezért az osztályomba került fiúnál rákérdeztem az apja keresztnevére. Passzolt. Mit csinál édesapád? Marós a Lovarda melletti gyárban. (A Lovarda Mária-Terézia korából maradt ránk, elhanyagolták, majd lebontották.)
Egyszer a páromat akartam meglepni egy mai merítőkanál és a családban megmaradt őzagancsdarab összekombinálásával. Féltem, hogy a maróval felhasított őzagancsdarab mint nyél nem bírja ki a feszítőerőket, ezért a hasítást szerettem volna lezárni egy rézgyűrűvel. Volt egy „vasgömbölyítő”, azaz esztergályos barátom, hozzá fordultam. Nem volt ideje, de valaki ajánlkozott. A régi osztálytárs volt. Nagyon megörültem a találkozásnak. Nem esztergálunk semmit, megoldom a maróval, jelentette ki a mesterember.
Egy ilyen őzagancsdarab egyáltalán nem kerek, hogyan illeszti majd rá a kerek gyűrűt, gondoltam, de annyira biztos volt a dolgában, hogy inkább hallgattam. Többek között az iskolában megkövetelt matematika volt a gyengéje.
Nos, a motortekercselőktől hozott egy prespáncsíkot, pontosan ráillesztette az agancsra, megmérte a hosszát, és már tudta is a majdani rézgyűrű belső átmérőjét (érdekes matek-alkalmazás). „Vörösrézből fogom csinálni, az finomabb, emberibb, nem kokettál az arannyal, mint a társa, és könnyebben fogom ráilleszteni az őzagancsra.” Ez mind szép, de abból a répaméretű rézből a maróval hogyan készítesz gyűrűt? A nagyváradi Ady Fizikumának hátsó termében volt (van is?) egy kicsi esztergapad, sokat „gömbölyítettem” rajta, én csak azzal tudtam volna elképzelni – de nem volt rezem.
Ekkor jött a csoda. Megfordította a maró részeinek szerepét: a szerszámtartóba került a rézdarab, a kés pedig az xyz-ben elmozdítható asztalra. Aki már dolgozott marógépen az tudja, hogy ezeket a koordinátákat milyen nehéz lefordítani biztos kézmozdulatokra. Néhány perc alatt létrejött a szép gyűrű, egy kis lapítás után rá is illesztette az agancsra. Minden passzolt!
Uzsonnaszünet jött, meghívtam egy kávéra. Beszélt, féltette a fiát, aki az új világ gyermeke, a mindent készen vásárló fogyasztó lesz belőle. Érződött rajta, hogy ő mennyire büszke a mesterségére, és arra is, hogy bizonyított előttem.
Én pedig arra gondoltam, hogy mi, tanárok miért nem látjuk a diákban az értéket? Ha valaki ilyen tökéleteset tud alkotni, akkor miért kell tudnia kívülről a trigonometriai képleteket? Vajon hány gépészmérnök merne nekifogni (papíron, nehogy olajos legyen a keze) egy ilyen agyament fordított műveletnek? Ezek a szakmájukat szerető igazi szakemberek hiányoznak a mai technikából! Mindent megold a kínai bóvli!
Vajon hányan dobták volna el a „semmire se jó” őzagancsdarabot?
