„Rengeteget tanultam tőle”

Beszélgetés Horváth Andorról Demény Péterrel

– Mi jut eszedbe kettőnk találkozásairól, beszélgetéseinkről, munkatársi kapcsolatunkról, a Krónikáról? Azért indítanék ezzel a kérdéssel, mert – talán emlékszel – Horváth Andor és jómagam (meg Kántor Lajos) a kezdeményező Stanik István vezetésével elég jelentős szerepet játszottunk a Krónika beindításában, ahol veled is kollégák voltunk.

– Emlékszem, persze. Számomra mindannyian valamiféle legendák voltatok, vagy egy legenda szereplői: az 1989 előtti kulturális és irodalmi élet alakítói és tanúi. Két embert ismertem már – Lajost és éppen Andort. Istvánt és téged nem, csak az informális nyilvánosságból. Sorozatodról, melyet később Bukaresti élet, képek című kötetedben gyűjtöttél össze, egykori évfolyamtársam, Szilágyi N. Zsuzsa áradozott a Kriterion szerkesztőségében, joggal. Kolozsvárra költöztél, és úgy emlékszem, sokat beszélgettünk és ittunk, amíg egyszer csak el nem tűntél a ködben.

– Vagyis visszamentem Bukarestbe, ahol egy ideig amolyan fiókszerkesztősége működött a napilapnak – ami meg azután jött, az tényleg köd volt…

– Ami ezt a három embert (Istvánon kívül) illeti, az a benyomásom alakult ki, hogy nem napilapos lények vagytok, túl filozofikusak és mondhatni mélák ahhoz az állapothoz, amelyet hajdani munkatársunk, Rostás Szabolcs úgy jellemzett: „már dübörögnek a nyomdagépek!” Ebben a dübörgésben az alaposságnak is más ritmusa kell hogy kialakuljon, gyorsabban kell alaposnak lenni, instantabb reakciókra van szükség.

– Igen, látom, Rostás Szabolcs kollégánk még mindig ott dübörög, főszerkesztőként. No de Horváth Andort akkor ismerted meg? Végül hogy kerültetek szorosabb ismeretségbe? Mit tudtál korábbi munkásságáról?

– Nem, őt még az egyetemen, hallgatóként. Alább utalsz az emlékkönyvbe készült írásomra, abban beszélek nagyszerű óráiról. Jánosi János „vezetett”, hogy ilyen sportzsargonnal éljek, bizonyára azért, mert többnyelvű, monarchiás családban született, és ezt a látásmódot közvetíteni is tudta. De Andor fizikai magassága is a szellemivel párosult: mindent összefüggéseiben látott és értelmezett, mindenről tudományos nyelven beszélt, nem érthetetlenül, de távolságtartóan, objektíven, szinte személytelenül. Ez még idegesíthetett volna is, hiszen akkor még nagyon szerettem a szubjektivitást, nem tudtam elszakadni magamtól, nem tudtam elképzelni, hogy az ember önmagától eltekintve is érdekes következtetésekig juthasson el. Megmaradtam ilyennek sokáig, Andornak köszönhetően azonban megértettem, hogy nagyon színvonalas dolgok születhetnek „magunkon kívül” is.
Nehéz felidéznem most már, hogy mit tudtam róla korábban. A Hét elég megszokott olvasmányom volt, bár az Ifjúmunkásra például jobban emlékszem. De mindenképpen nagy újságolvasó is voltam; ennek ellenére Andor írásai nem rémlenek.
Talán az az első tudomásom róla, hogy államtitkár a Pleșu-féle minisztériumban. („A intrat Pleșu și a ieșit Spiess” – mondta Jean Constantin egy humoros jelenetben.) Illetve bocsánat: az 1990-es, nagyszerű Hét-évkönyvből, Az ész vallomásából is rémlik erősen. Sokat fordított belé, és összeállított egy fantasztikus „beszélgetést” az esszéről magyar és világirodalmi szerzők írásaiból.

– Mi közötök volt egymáshoz az egyetemen? Volt közös barátotok, barátunk, úgy tudom, László Ferenc. Mi volt bennük közös?

– Horváth „rendes” tanár volt, én óraadó, nem találkoztunk sűrűn. Tanszéki üléseken futottunk össze, és kurzusait szeminarizáltam – volt például egy olyan előadása, hogy Mi és ők. A másik a világirodalomban, azt nagyon szerettem. De szeminarizáltam a vándortémákat is, vagy nem kevésbé remek alvilág kurzusát.

– Ez az alvilág kurzus mi volt?

– „Feltérképeztük” az ókori és a középkori alvilágot, párhuzamot vontunk a művek között, olyan sorokon merengtünk, mint hogy „aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni”, Orfeuszon és Dantén töprengtünk, Paolo Santarcangeli és Jean Delumeau könyvéről beszélgettünk a diákokkal.
Rengeteget tanultam tőle, műveltséganyagot éppen úgy, mint a vele való bánásmódot.
Érdekes, de róla és László Ferencről egyaránt a magasság jut eszembe először. Mindketten nagy zenerajongók is voltak, és mindketten annak a világnak az emberei, amelyikben szocializálódtam: műveltek és értelmesek, akiknek a közösség is számított.
Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor Andor elolvasta első színikritikámat, amit az Élet és Irodalomnak írtam. Azt mondta, nem jó, hogy egy olyan előadásról írok először, amelyet nem tartok jónak, mert ennek rossz az üzenete a kolozsvári színházat illetően. Ugyanezt mondta Szilágyi Júlia is, és ebből megértettem, hogy ők mindig a közösség tekintetével néznek.

– Az Új Hét leközölte visszaemlékezésedet, esszédet, arcképvázlatodat Horváth Andorról, ebben ezt írod: „Később, amikor már a barátjának mondhattam magam, elmesélte, hogy egy külföldi látogatása idején másolta ki éjt nappallá téve valamilyen könyvből (hogy melyikből, arra sajnos már nem emlékszem) azokat a „vándortémákat”, amelyekről nekünk beszélt a labirintustól a dekadenciáig és Don Juan-tól a fajgyűlöletig. Csodálatos órákat tartott, ott éreztem meg először, hogy a világirodalom mennyi minden, nemcsak művekből áll, hanem kapcsolatokból, világlátásokból, mentalitásokból is, és nemcsak irodalmi művekből, hiszen más művészetekkel is érintkezik, ott kezdtem kapiskálni, hogy éppen a Don Juan-alak hogyan változik az évszázadok folyamán Tirso de Molinától Mozarton át Max Frischig (neki még a nevét sem hallottam addig), és gondolkodhattam aztán, hogy mi is ennek az oka.” Én meg arra emlékszem, hogy ismerve Borges-rajongásomat (sokat beszélgettünk is Borgesről), amikor talált valamit tőle, szólt nekem – mindezt azért idézem föl, mert említetted a labirintust, Borges szerint alig néhány alap-metafora van – nem tudod, a tükörről nem beszélt? Netán nem írt a tükörről?

– Beszélt a tükörről, hiszen a labirintus mellett a fajgyűlöletről is beszélt, korábban pedig a nárcizmusról. De mindenről, bármiről tudott beszélni: egy kérdéssel fordultál hozzá, azt válaszolta, ő nem a szakértője ennek, aztán tartott egy húsz perces előadást az illető kérdésről egy lyukas órán. És annak a beszédnek mindig „magassága” volt, veleje, mindig volt benne az, amit a román „miez”-nek nevez.

– Persze, magvas volt… Nem tudod, maradtak fenn egyetemi jegyzetei? És erről, a tanárságáról még csak annyit: nem tudod, hivatkozott gyakran Szerb Antalra?

– Nem tudok róla, hogy fennmaradtak-e jegyzetei, ami fennmaradt, az az említett emlékkönyvben közölte Péter, a fia, és a szerkesztők. Arra sem emlékszem, hogy Szerb Antalra sokat hivatkozott volna: remek humora volt, de más jellegű, mint a Szerbé, és azt hiszem, egy irodalomtörténetről is mást gondolt, mint A Pendragon legenda szerzője.

– Alaposság és szellemi tartás, írod. Mit értesz szellemi tartáson. Nem biztos, hogy mindenki ugyanazt.

– Az biztos, hogy a műveltség ollója egyre szűkebb, nem is tudom, értenek-e bármit is műveltségen ma az emberek. De mindig voltak egészen kiváló hallgatók, az ember örült, hogy ilyen intellektusokat tanít.
Ami a szellemi tartást illeti. A közösség nagy önáltatás is: rendkívül könnyű oda jutni, hogy mindegy is, mi történik, csak ez a főnév elhangozzék a diskurzusban, lehetőleg „a közösség érdekében” szintagmában. Andor soha nem dőlt be ennek az átverésnek: ha ránéztél, nem a tömegembert láttad, nem is a tömegértelmiségit. „Ne tréfáljunk!” – emlékszem erre az annyira jellemző fordulatára. Ne tréfáljunk, ne higgyük, hogy a közösség mindenre mentség és alibi.
A Golyóstoll című válogatás előszava is olyan megrendítő: nem hősködik, nem önhiperbolizál, ugyanakkor csak stilisztikai módosításokat végez. Magánbeszélgetésben is „bevallotta”, hogy Petre Roman apja, Valter Roman jó benyomást tett rá. Nem mindenki mondaná el ezt, még ha nevetségesnek is tűnik az idézőjelbe tett szó.

– Sokszor gondolok arra, hogy milyen jó filozófus lett volna Horváth Andor. Vagy volt is? Michel de Montaigne, Voltaire, Descartes… de akár Sartre, sőt, akár Sade is…
– Nem hiszem, hogy jó filozófus lett volna. Egy másik magas ember jut eszembe: Poszler György. Ő magyarázta el egy interjúban, hogy az esztétának az anyagán kell elmagyaráznia, hogy mik az elvei. Andornak is anyagra volt szüksége, másmilyen anyagra, mint a „puszta” lét. Vagy árnyaljak: nem úgy volt filozófus, mint Kant vagy Hiedegger, hanem úgy, mint Camus vagy Shaftesbury. Montaigne-ről nagyon szép esszét írt, de egészen másmilyent, mint maga Montaigne: nem szállongót, hanem szárnyalót.

– Miben látod az alkotókra való visszaemlékezések fő értelmét?

Talán az lehet az értelme, hogy aktualizáljuk őket, és ezáltal itt lesznek velünk ismét. Nálam gyakran itt van Andor, hogy ebben az acsarkodó világban bízhassak még valamiben.

– Mutasd be néhány szóban a Horváth Andor tiszteletére készült emlékkötetet. Értékeld néhány szóban a Látóban megjelent három nagy posztumusz dolgozatát.

– Két évvel ezelőtt konferenciát szerveztünk a tiszteletére: hetvenöt éves lett volna akkor, és 2018-ban halt meg. Ennek az emlékező tanácskozásnak az anyagából, tanulmányokból, esszékből, vallomásokból állt össze az Életeink című kötet, melyben azok az életrajzi jegyzetek is olvashatók, amik korábban a Látóban jelentek meg, de benne vannak a 2013 és 2016 között szervezett Mellérendelő beszélgetések (ezek a mindig valamilyen hívószó köré rendezett párbeszédek) és az Andorral készült interjúk.
Az életrajz mondhatni „andori”: szinte fájó, de nagyon kellő távolságtartással néz vissza bennük az életére. Forró kérdéseket tárgyal, a cenzúra, a Szekuritáté, az 1989 előtti lapszerkesztés kérdését, de nem nagy gesztusokkal, hanem mély gesztusokkal, nem hadonászva, hanem magából előhalászva a reflexiókat. Talán más lenne minden, ha többen lettek volna az ilyen emlékezők, a nem hősködők, de nem is mentegetőzők. A fülemben zeng a hangja, az az értekező tenor.

– A végére nem kérdést hagytam, hanem állítást. Fájdalmas, hogy Horváth Andor alkotóereje teljében hunyt el. (Ágoston Hugó)