VASSZERVÍZÓVODA, HELYBŐL TÁVOLUGRÁS, ADY
Grétsy László nyelvészt legtöbben talán az Álljunk meg egy szóra! című műsorból és rádiós műsorokból ismerik. A közkedvelt „Tanár úr” – akiről a napokban egyik barátja azt nyilatkozta, hogy a Széchenyi-díjon kívül gyakorlatilag már minden elismerést megkapott – tegnap, július 14-én vehette át professor emeritusi oklevelét az ELTE rektorától. Ez alkalomból kértük fel szerzőnket, Grétsy professzor fiát, Grétsy Zsombort, készítsen egy rendhagyó interjút édesapjával. Zsombor némi rábeszélésre kötélnek állt, így egy kivételesen személyes hangú beszélgetéssel örvendeztethetjük meg olvasóinkat.
Grétsy László megkapta a professor emeritusi címet! Főszerkesztő Úr javasolta, hogy írjak egy kis alkalomhoz illő köszöntőt. Legalábbis én így értettem. A Főszerkesztő Úr viszont nem így értette. Ezek után megkörnyékeztem Édesapámat, hajlandó-e egy, az alkatától, szerénységétől messze távolálló, kissé személyesebb beszélgetésre is.
Apuska! Először is nagyon köszönöm, hogy időt szánsz egy kis kérdezősködésre. Pontosan tudom, mennyire nem kedveled, ha nem a nyelvészettel, hanem veled, a személyeddel kapcsolatban kíváncsiskodik bárki. Bele is vágnék!
Mesélj valamit a gyerekkorodról!
Pesterzsébeten nőttem fel, ahol egy szép nagy sarokházban laktunk szüleimmel és lánytestvéremmel. Gyönyörű kertje volt ennek a háznak, amelyhez még egy szoba-konyhás, úgynevezett gondnoki lakás is tartozott. Abban édesapám erdélyi ismerőse élt.
Aztán jött a világháború. 1944-ben már egyre inkább közeledett a front felénk, én akkor éppen tizenkét éves voltam. A szüleim úgy döntöttek, hogy nem várjuk meg míg odaér, inkább beljebb vonulunk a városba, egy bérházba a nagybátyámékhoz (ott négyszáz ember élt együtt és egy nagy közösségben nem fél annyira az ember.)
Egy hónappal később le kellett mennünk a pincébe. Nekünk külön pincénk volt, mert egy a front elől nyugatra távozott család átadta a lakását a pincehelyiséggel együtt. Két-három hónapig azután itt voltunk, ahol négyen csak egymás mellett feküdve fértünk el, vagy nap közben üldögéltünk.
Február 13-án elesett Budapest (ebben az volt a különös, hogy nekem pont erre a napra esik a születésnapom). A szüleim akkor azt mondták, hogy most szabad a járás, menjünk vissza Pesterzsébetre. Egy ródlira pakoltuk a holminkat, amelyet csak úgy tudtunk vonszolni, hogy kettőnk húzta, a másik kettő pedig az oldalánál tartotta a rakományt. Messziről látszott, hogy áll a ház és úgy tűnt, nincsen semmi baja.
Ez így elsőre szerencsésen hangzik!
No, igen… Csak hát közel érve láttuk, hogy teljesen elhordták a nagy gyönyörű kerítést, és hogy a kertben egy harckocsi áll. Maga a ház tele volt orosz, kirgiz, türkmén, ukrán és ki tudja még milyen katonákkal. Nem volt mit tennünk, de nekünk csak ez maradt. A Papám egy kicsit tudott oroszul, és kézzel lábbal, de elmagyarázta, hogy nekünk nincsen semmi másunk a világon, csak ez a ház, amelyben éppenséggel negyven katona van elszállásolva – megengedték, hogy a kerti gondnoklakban legyünk.
Viszont egy „nagyszerű” ötlettel álltak elő. Dolgoznunk kellett rájuk: a szakácsuk gondolta ki, hogy fogjanak minket munkára. Mindennap behoztak egy nagy zsák krumplit, egy-egy tálat és kést is kaptunk tőlük. Így aztán kora reggeltől egészen délutánig, egy kis asztalt körbeülve krumplit pucoltunk. (Úgy gondolom, akár most is megnyernék bármilyen krumplihámozó-versenyt.) Mindezért cserébe azonban mindennap kaptunk meleg ételt, amiben volt például egy kis káposzta, meg – krumpli. Aztán két hónap után hirtelen, minden további nélkül elmentek, utánuk már csak az út porzott.
Megnéztük, mi maradt a házból. Szörnyű nagy volt a pusztítás, a vécé, a bútorok, minden-minden összetörve. De borzasztóan tudtunk örülni annak, hogy megmaradtunk.
A házra én is emlékszem, még kiskoromból. Számomra az akkor már hatalmas szőlőlugas volt a legcsodálatosabb: úgy lehetett ülni az udvaron a kerti asztalnál, mintha egy hatalmas teremben lettünk volna. Nyáron mindig kellemes hűs volt, s persze, ha úgy adódott, ehettem a „plafonról”… És állandóan ott bujkált a lábaink alatt egy nagy cica, a Nagymama macskája – ez külön élmény volt számomra, bár bevallhatom, egy kicsit féltem tőle, mert szép, nagy jól fejlett példány volt!
De kérlek, folytasd tovább! Hogyan tudtatok ismét mindent újra kezdeni?
A nehéz időkben Papám, aki egy rendkívül kreatív ember volt, mindent elkövetett a megélhetésünkért. Ő a HANGYA szövetkezetnél dolgozott kereskedelmi szakemberként, így szerencsére volt jó pár ismerőse, akikkel tudtak egymásnak segíteni, miután maga a HANGYA megszűnt. A családi értéktárgyaktól kezdve mindent, amit a volt kollégái által – vagy bárhogy – be tudott szerezni, vitt vidékre csereberélni, és mindig tudott hozni – nemcsak nekünk, hanem akinek csak tudott, mert kivételesen jószívű férfi volt – nagy batyukban valami ennivalót, cukrot, lisztet, zsírt, esetleg zöldséget, amit csak lehetett.
Azután vállalkozásba fogott: ott, a szép házunk udvarán kezdett csirkét tenyészteni, egy barátja tanácsai alapján. Sikeresen indult a dolog, azonban hamarosan valami csirkevész pusztított a madaraink között. Egyre több kezdett nehezen járni, csak kókadoztak, szinte lebillent a fejük, rossz volt látni. A következmény pedig sejthető: gyorsított ütemű levágás, eladás, illetve gyorsított csirkeevés!!! Így talán érthető: én ezután évtizedekig nem ettem csirkét…
A Papám hamarosan újabb tervvel próbálkozott. A házunk nagy pincéiben megfelelő táptalajjal megtöltött tenyészládákat rakott össze és megindult – a gombatermesztés. Mindehhez teljesen autodidakta módon, könyveket végigolvasva szerezte meg a szükséges ismereteket. Nagyon szorgalmas ember volt, egyik életelvének tartotta, hogy minden, de minden nap kell még valamit csinálni a szokott kötelezettségeken túl! Sokáig sikeresen működött is a dolog, azonban később egyre nehezebben lehetett a gombát értékesíteni, a szokásos ismerősök-vásárlók elmaradoztak, hiszen a pénzzel sem lehetett nagyon mit kezdeni, meg a gombát is meg lehet unni. Így ez a bizonyos gombakorszak is véget ért. Talán már említenem sem kell: néhány évtizedre a csirkehús mellett a gomba is lekerült az étlapomról…
Hogy állsz az állatokkal? Többször emlegetted a pestszenterzsébeti kutyádat!
Nem is egy, két kutyám is volt, mind a kettő szép hosszú életet élt. A Cigány egy nagy-nagy fekete komondor volt. Szinte vele nőttem fel. Már kisebb koromban megengedték a szüleim, hogy én járjak a közeli piacra vásárolni: Cigány mindig jött velem és érezhetően vigyázott rám az emberforgatagban. Nagyon szomorú módon egy alkalommal egy sintér egyszerűen ellopta a pompás ebet. Azóta is felelősnek érzem magam Cigány sorsáért.
A másik kutyusom Tubi volt, egy kis fehér keverékecske. Volt egy különös „mutatványa”, amelynek mindenki csodájára járt a környéken. A jó két méter magas kerítésünk egyik szögletes beugrójánál valami mód föl tudott kapaszkodni a kerítés tetejére. Valahogy úgy fészkelte föl magát, hogy minden mancsával megtámaszkodott a kerítés vékony fémkeretén. Még ma sem értem, hogyan csinálta: a mellsőit lehetett látni; de hová tette a hátsó lábait? Félórákat figyelgetett-nézelődött a magasból, hogy jön-e már a gazdija.
Egyébként világéletemben állatbarát voltam. Mindig csodálattal töltöttek el a természetfilmek. Bevallom, ma sincs nap, hogy ne néznék valamit az Animal Planet csatornán. Főleg az állatmentésekről szóló részeket szeretem.
Apuska, szándékosan nemcsak a kutyáidról kérdeztelek, van még egy nagy kedvenced: tudom, mert akárhányszor csak eljutottunk egy állatkertbe, én már tudtam, mit is fogunk alaposan tanulmányozni…
(Egy mosoly fut át Édesapám arcán.)
No, igen. Bizonyára a szurikátákról van szó. Az egész kis állatcsapat folyton nyüzsög-mozog, de néhányan mindig szigorú vigyázban állnak, figyelve, villámgyors fejmozdulatokkal jobbra-balra lesve, nem fenyegeti-e a családot valamiféle veszély! Nagyon mulatságos, kedves kis lények.
Mennyire érezted magad különleges gyereknek – ha egyáltalán észrevetted, hogy nem vagy átlagos nyelvi képességű?
Egyáltalán nem éreztem magam különlegesnek, nem is voltam az, csak nagyon szerencsés. Kiskoromban ugyanis nagy lépéselőnyre tehettem szert, mivel a nővérem nálam két évvel volt idősebb s ekként, amikor elkezdett iskolába járni és tanulni, én szórakozásból igyekeztem minél többet ellesni tőle. Amikor jött haza az iskolából, én mindig megkérdeztem, hogy ma is hozott-e nekem egy betűt? Szóval négyévesen vele tanultam meg olvasni, és persze azt is olvastam, amiket ő: leányregényeken nőttem fel. Aztán persze jöttek a Verne- meg a May Károly-könyvek is. Igaziból viszont nem is az olvasás meg az írás érdekelt, hanem a nyelvi játékok! Nagy szerepe volt ebben Grätzer Józsefnek. Az ő jóvoltából terjedtek el széles körben Magyarországon a különféle képrejtvények, játékos szóösszerakó-szétszedő feladatok, rímfaragós játékok, a szótagkeresztrejtvények, a szóláncos játékok, az anagrammás fejtörők, ilyesmik. Például nagy „rímköltészeti” alkotásom volt a következő kis sor:
„Akik Rigában születtek lettek lettek” – hát valahogy így…
Később olykor lapokhoz is beküldtem egy-egy érdekes játékot, feladatot. Emlékszem, a Fehér barát című folyóiratban (ez a ciszterciek lapja volt, járt nekünk; szüleim rendkívül vallásosak voltak) egyszer megjelent egy keresztrejtvényem, „Grétsy Lacika olvasónk feladványa” címmel. De nem akármilyen rejtvény volt ez: sikerült úgy alakítanom a szavakat, hogy magában a feladat négyzethálójában nem is szerepelt fekete mező! A szerkesztőségtől egy tortát kaptam „honoráriumként”!
Gyerekként, fiatalemberként mit gondoltál, mi lesz a hivatásod, a munkád?
Középiskolásként fölvetődött bennem, hogy idegsebész legyek, illetve komolyan elgondolkodtam azon, hogy hivatásos sakkozó legyek-e. Az első osztályban versenyeztem, igaz, nem voltam első- vagy másodiktáblás játékos. Végül ráébredtem, hogy csak középszintű sakkozó lehetnék.
De azért a sakkszerelem megmaradt! Emlékszem, kiskoromban engem is megtanítottál sakkozni, de nagyon reménytelen esetnek bizonyultam. Aztán amikor a nálam öt évvel fiatalabb húgomnak is megmutattad a lépéseket, és ő még aznap délután jól be is mattolt engem, többet nemigen próbálkoztál velem – teljesen érthető módon. Úgy vélem, ezzel mind a ketten jobban jártunk… Viszont épp nemrég láttam a Sakkéletben, hogy megjelent egy partid egy hadállása!
Persze, a játékkal azóta is foglalkozom! A Sakkélet azóta is jár nekem, és az igazán izgalmas mérkőzéseket szépen lépésről-lépésre magam is lejátszom. Ott, a könyvespolcnál, nem dísznek van az a sakktábla! És óriási harcokat vívok a sakkgépemmel (erre főleg nyaralásokkor tudok időt szakítani, mert egy-egy ilyen csata akár két-három napig is zajlik). Kifigyeltem, hogy ha a szélen meg tudok indulni egy gyaloggal az alapvonal felé, akkor van némi esélyem le is győzni ezt a gépet: erre valahogy nem figyel… Persze, nem a gyilkosan erős fokozataival játszom, hanem ahogy még követni tudom; a játék, a gondolkodás öröme így is teljes!
Mindenesetre végül a bölcsészkarra jelentkeztem.
Hát ezek után ez elég meglepő! Mi mozdított ebbe az irányba?
Sokáig, 1950-ig írói-költői ábrándokat kergettem, noha a nyelvtudomány is érdekelt. Aztán hamarosan, voltaképpen már elsőéves koromban eldőlt – nem utolsósorban Pais Dezső professzorunk szemináriumainak hatására –, hogy a nyelvtudomány mellett kötelezem el magam.
Írtál is verseket? Jókat írtál – már amennyire ezt meg lehet ítélni…
Írtam, persze. Volt egy nagy albumom, abban tároltam az írásaim. A sors úgy hozta, hogy az évek során eltűnt az egész köteg. Nekem a Nyugat költészete volt a mérvadó. Abban éreztem magam otthon, abban gondolkodtam-dolgoztam. Azóta a költészet hihetetlenül megváltozott. Én nem tudom igazán érezni azt a költészetet, amivé fejlődött az utóbbi fél évszázadban. Helyesen döntöttem, amikor a nyelvészet irányába indultam el.
Friss diplomásként aspirantúrára mehettem. A tudósképzésnek ez a hároméves formája elég volt a tudományos kutatómunkához szükséges ismeretanyagnak legalább a megalapozására.
Mi volt a tárgya a kandidátusi értekezésének? Tudom, hogy ez egy nagyon komoly munka volt. Magam is olvastam természetesen, de nem merném állítani, hogy minden pontos hivatkozást, etimológiai elemzést érteni merészelnék…
A címe és alcíme: A szóhasadás – egy kevéssé számba vett szóalkotásmód típusai és szerepe irodalmi és köznyelvünk fejlődésében.
Ezt, a virágkorát a XVIII. és a XIX. században élő jelenséget addig nem vizsgálta a nyelvtudomány. A lényege: egy szó hangalakja kettéválik, majd a két hangalakhoz két egymástól különböző jelentés társul. Ez a nyelvi gazdaságosság gyönyörű példája! Nézzük: a törökből került a magyarba a „tengeri révkalauz” jelentésű kilavuz szó. A magyarban ez két formában is megjelent, kalóz-zá és kalauz-zá vált a hangalak, és az előbbihez később a „tengeri rabló”, az utóbbihoz a „jegykezelő” jelentés kapcsolódott. Két forma ez, és a nyelv is kihasználja a lehetőséget: más értelművé csiszolódott a két szó!
De folytathatom. Ugyanabból a szóból lett a „silány” jelentésű vacak és a „kisebb emlősállat vagy szegény ember fészke, búvóhelye, pihenőhelye” jelentésű vacok. Érdekes, hogy birtokviszony esetében másként is ragozzuk őket: vacakja és vacka. Ilyen módon vált el egymástól a dulakodik és a tülekedik vagy a magános és a magányos. A példák száma több százra, talán ezernél is többre tehető. Nyelvünk a szóhasadásokkal máig gazdagodik. Prém és perem, fátyol és patyolat, toboz és doboz. Mind-mind olyan szópárok, amelyek egyazon szóból alakultak ki, mégpedig kétféle, de hasonlatos hangzással, s lassan önálló, saját – de tartalmilag valamelyest összetartozó – jelentést nyertek (például a doboz egy olyan kisebb tárgy, amelyben tárolhatunk valamit, míg a toboz is egy kisebb tárgy, amelyben viszont a nyitvatermők magjai találhatók).
Frissen kandidált nyelvtörténészként 1958-ban az MTA Nyelvtudományi Intézetének a főmunkatársa lettél, majd 1971-ben Lőrincze Lajos utódaként átvetted a magyar nyelvi osztály vezetését. Másfél évtized múlva az ELTE Tanárképző Karán a magyar nyelvtudományi tanszék vezetője lettél, egészen 1998-as nyugdíjba vonulásodig.
Mit szerettél jobban? A kutatást vagy az oktatást?
Ez a kettő nem választható el egymástól! Jó oktató csak az lehet, aki a tudományos munkában is naprakész, aktívan foglalkozik a nyelvtudománnyal. És fordítva: nem lehet a tanítványok serkentő frissessége, új meglátásai, gondolatai nélkül nem elfásulva-elszürkülve, hanem friss szellemmel vizsgálni a szűkebb értelembe vett tudományos kérdéseket.
Nem elégített ki, hogy valamiféle elefántcsonttoronyban műveljem a szakmámat. Szerettem volna másoknak is elmondani azt, amit megtanultam, és amiről úgy gondoltam, hogy őket is érdekli.
A szóalkotás más módjaival is foglalkoztam. E tekintetben kiváltképpen érdekes időszak volt a nyelvújítás kora. Ne feledjük el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának is a magyar nyelv ápolása, fejlesztése volt a legelső célja. A ma embere nemigen létezhetne az akkori nyelvújítók áldásos tevékenysége nélkül. Pedig akkor a nyelv dolgaiban a tudományosság színvonala igencsak alacsony volt. És gondoljunk bele, milyen érdekes az is, hogy az idő tájt korántsem tudományos módszerekkel teremtettek új szavakat. Például két szót megfeleztek, és egy-egy darabjukat összeragasztották. Így lett a cső-ből és az orr-ból csőr. A „rovátkolt barom”-ból robar (ma persze már rovar alakban használjuk). A levegőégből vagy lebegő ég-ből lég. És ez a lég utóbb több száz különféle szónak lett a szülője: légcsavar, léghajó, légtornász, légzsák, légcső, légmell, légnyomás és így tovább.
A rádió és a televízió az egyik legismertebb, legnépszerűbb magyar nyelvésszé tettek. Így lettél az egész országban „Tanár úr”. Sőt, még a könnyűzenei élet is „megemlékezett” rólad. Az egyik legnépszerűbb ilyen dalos emlékmű az Irigy Hónaljmirigy együttes egy számából: „lemegyek a tóra, ott a Grétsy László, na álljunk meg egy szóra”. Hogy viselted ezt az ismertséget?
Sosem zavart, de mindig nagyon vigyáztam, hogy ne is legyek soha feltűnő, magamutogató. Az ilyet mindig rendkívül visszataszítónak találom. Akár kevésbé, akár jobban ismert az ember, jó ha tudja, hogy nem ez teszi az életét értékessé.
Ugyanakkor fontos, hogy a média világa milyen nagyszerű lehetőséget adott épp az előbbiekhez: kilépni az elefántcsonttoronyból, hogy megoszthassam másokkal is azt, amit tanultam, amit fontosnak és szépnek, értékesnek, sőt, szórakoztatónak és érdekesnek tartok. Úgy vélem nagyon sokat köszönhetek a rádiós műsoroknak, amelyekben rendszeresen, évtizedek óta dolgozhatok, és a televíziónak is.
Az első tévés műsorom 1960-ban indult, Családi félkör címmel, majd sorban következtek A nyelv világa, a Szójáték klub, a Szabálytalan nyelvtanóra, az Álljunk meg egy szóra, a Gyöngyök, végül, 2004-ig, az Anyanyelvi szószóló. Hát kinek adatik meg, hogy a hivatásáról-hobbijáról negyvennégy éven át beszélhessen egy ekkora nyilvánosság előtt? Hálás vagyok ezért a lehetőségért, és remélem hasznosan és örömet okozva éltem vele!
El kell, hogy mondjam, kiskölyökként nekem teljesen természetes volt, hogy délután a tévében látlak (a televíziózásod kezdete után egy évtizeddel születtem), este meg már otthon vagy a konyhaasztalnál, s tréfásan mondod a négy gyereknek a szendvicsek fölött, mintegy vacsoraindításként: „Mindenki küzd az életéért!” (Ugye, mi ezek után ugrottunk neki az evésnek.) Nem gondoltam én a tévéről semmi különöset, olyan magától értetődő volt. S ennek meg is van a jó oka (személyes ismerőseid ezt mind megerősítenék): te mindig teljesen önmagad voltál! A valóságban is pont olyan barátságos, megértő, kedves, nyugodt és derűs, mint a képernyőn! Ezt sokan nem mondhatják el magukról…
Tudom, hogy komoly sportkedvelő vagy, magad is komolyan sportoltál. Mesélnél erről?
Már fiatalon rajongtam az atlétikáért, igazolt sportoló voltam. Különösen a rövidtávú futószámok álltak jól nekem, de nagyon szerettem egy olyan atlétikai ágat, amely azóta már nem szerepel az olimpiák programján. Ez a helyből távolugrás! Külön jó volt benne, hogy ezt otthon, a kertünkben is tudtam állandóan gyakorolni, csiszolni. Arra is nagy hangsúlyt fektettünk Édesanyával, hogy mind a négy gyerkőcünk is sportoljon. Ezt persze a feleségem nélkül nem lehetett volna megoldani: mindannyitokat már hajnalban ébresztett és vitt az uszodába, onnan az iskolába, majd vissza a Margit-szigetre a délutáni edzésre. Ugye ismerős?
Hajjaj!!!…
Magam mind a mai napig, minden áldott reggel tornászom – ahogy idősödöm, egyre többet, mert már egyre nehezebben „ébrednek föl” reggel a térdek, a csípők. Jelenleg húsz perc az adagom!
Közismert zene- és színházrajongó vagy. Milyen a kapcsolatod a zenével?
Valóban zenerajongó vagyok, a szüleim zenére neveltek. Az autómban mindig szól valamilyen operaária. De bevallom, a könnyűzenét, a ma divatos együtteseket, irányzatokat egyáltalán nem ismerem. Hangsúlyozom: nem nem szeretem, csak nem ismerem őket. Egyszerűen nincs módom követni a fejlődést, a változásokat.
De ha jól emlékszem említetted, hogy nem csak hallgatni szereted a zenét! Sohasem felejtem el azt a karácsonyt, amikor az egyik unokatesóm pianínóján játszani kezdtél!
Mint mondtam, a szüleim is zenére neveltek: évekig tanultam zongorázni és gitározni is. Így utólag még nekem is furcsa, de jó ideig még játszottam is egy dzsesszzenekarban, zongoristaként.
Engedj meg három butácska kérdést! Rendszeresen fölteszik nekem Apuskával kapcsolatban! Az egyik: hogy állsz a dohányzással?
Ez valóban nem fontos kérdés, de legyen. Meglehetősen átlagos módon, a katonaság alatt bizony rászoktam a cigarettázásra. A feleségem is dohányos lévén, évekig szívtuk együtt a füstöt. Később azonban, pár évtizede már, észrevettem, hogy előadásokon vagy épp tévés fölvételeken gyakran krákogok, köszörülgetem a torkom. Ez nekem is kellemetlen volt, meg másokat is föltartottam a munkájukban.
Ne folytasd, láttam! Egyszer, ahogy hazaérkeztél, pont erre az asztalra tetted a nálad lévő fél doboz BT-t. Soha többé nem gyújtottál rá! Ez nekem a hivatásod iránti elkötelezettséged szimbóluma lett! A másik bosszantó kérdés, amelyet mindig megkapok, ha rólad hallanak, az, hogy melyik a legszebb magyar szó?… Tudom, „legszebb szó” – nincs. De talán így érdekesebb, értelmesebb a kérdés: „Mi a kedvenc szavad?”
(Apuska úgy húsz feszült másodpercig, huncut szemöldök-összehúzással koncentrál, majd megszólal: )
Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint:
vasszervízóvoda.
Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul középen, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú „ó” pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy „eau”. Hát nem nagyszerű?
A harmadik kérdésem pedig ez (nyilván tanár korodban terjedt el): igaz az, hogy fejből ismered kedvenc költőd, Ady Endre összes versét?
Nem, nem igaz. Az én koromban már felejt egy keveset az ember.
Tudom, hogy egy nagy álmodon dolgozol, már pár éve. Végezetül ejtenél erről néhány szót?
Örömmel. Az alapgondolat már 1970 táján megérett bennem. Akkoriban vezettem Vargha Balázs kollégámmal egy vasárnaponkénti játékos összejövetelt, ez volt a Nyelvi Játékosok Klubja. A sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötletek, nyelvi lelemények óriási parádéja volt ez. Már előtte is elhivatott nyelvi játékos voltam (meggyőződésem, hogy ebben a formában lehet a legeredményesebben, szórakozva-szórakoztatva, élvezettel csiszolni nyelvünk, kifejezésmódunk, szókincsünk), s azóta is csak gyűlnek a nagy szekrényben a játékok, fejtörők, rejtvények, érdekességek. Már régebben megjelent az Anyanyelvünk játékai című könyvem – igen nagy sikerrel. Úgy tudom, azóta újabb kiadása is napvilágot látott.
Pár éve úgy éreztem: itt az idő, meg kell csinálnom a magyar nyelvi játékok nagykönyvét. Kicsit vissza is vonultam az ügy érdekében, s már két éve ezen dolgozom.
Mikor lesz kész?
Talán már… De maradjon ez még titok! – mosolygott rám Édesapám búcsúnk előtt.
Megjelent a Nyelv és Tudomány (nyest.hu) Főoldalán 2010. július 15-én.
