2000 körül volt, azt hiszem, mikor egy évre szóló berlini ösztöndíjjal a zsebemben megérkeztem a Prenzlauer Berg egyik minimalista stílusú éttermébe, hogy megismerkedjem kollégáimmal: a világ klünböző tájairól érkezett írókkal.
Köztük volt egy fiatal lengyel írónő – mára híresség –, Olga Tokarczuk. Rokonszenvesnek tűnt apró termetével, rövidre nyírt hajával, amelyet feketére festve hordott annyi zselével, hogy tincsei sündisznótüskék módjára meredtek szerteszét.
Azonnal összebarátkoztunk ezzel a nyílt és vidám lánnyal, és külön kis, kelet-európai zugunkban sokat beszélgettünk közös dolgainkról: a kommunizmus által hátrahagyott örökségről. Hasonlóságokról, eltérésekről, szakaszokról… Kiderült, hogy akárcsak Románia, Lengyelország „csata utáni állapotban” leledzett: két összezavarodott világ, amely nem talál kapaszkodókat, és amelyet keresztútként rémisztget az átmenet.
Számomra azonban a két világ, a Vasfüggöny lehullása előtti és utáni is, összehasonlíthatatlan volt. Érzelmektől és a kitűnő asztali bortól – talán túlontúl – duzzadó beszédben fejeztem ki csodálatomat a lengyel nemzet, de főként messzemenő kiábrándultságomat a romániai állapotok iránt. Beszéltem Olgának a kommunista és a szekus szervek makacs „kitartásáról”, gyalázatról és
manipulációról, hozzá nem értésről és korrupcióról – egy beteg népről, amelytől semmi jót várni nem lehet.
Nem kerültem meg Ciorant, a történelem bojkottját, a „parasztnép” örökös belenyugvását (a lengyel és a magyar arisztrokrácia ezzel szemben erős volt és nagyszámú), és nem feledkeztem meg az ortodox egyház konzervativizmusáról és autizmusáról sem, ismét csak szemben az óriási szereppel, amit a lengyelek történelmében a katolikus egyház játszott, ide értve a kommunizmussal szembeni ellenállást.
Kiöntöttem, ahogy mondani szokás, összes keserűségemet, tehetetlen dühömet, a népem tévelygései felett érzett keserűségemet, amiért egyetlen módon tud csak létezni: maga alatt vágva el a fát, átkozva a szomszéd kecskéjét, maga után lehúzva a tömegből kiemelkedni próbáló honfitársait. Hazugság, gyűlölködés, ellenségesség minden ellen, ami nemes és igaz – ezt láttam magam körül nap mint nap, ebben a mocsokban voltam kénytelen élni.
– Reménytelen nép, állapítottam meg élesen. Olga türelmesen hallgatott, egyik cigarettáját a másik után gyújtva, és miután végre befejeztem is, hosszú időre hallgatásba burkolózott.
Majd azt mondta: „Sorra vetted a románok több negatív tulajdonságát, de azt hiszem, kifelejtetted a nekünk, kívülállóknak legnyilvánvalóbbat. Éspedig hogy a román az egyetlen, aki szünet nélkül szidja saját népét…”
Majd újabb szünet után hozzáfűzte: „Persze mindannyian nyíltan beszélünk a világban, országunkban, emberi közösségeinkben lévő rosszról. De nem tulajdonítjuk ezeket magának a népnek, hanem a politikai struktúráknak, igazságszolgáltatásnak, törvényeknek… Akarva, nem akarva mindannyian szolidárisak vagyunk a néppel, amelyből eredünk, és ez a hovatartozás büszkeség forrása kellene hogy legyen, nem az önutálaté…”
Furcsa, mennyire megérintettek a lengyel írónő szavai. Mintha álomból ébredtem volna. Hirtelen rájöttem, mennyi igazság van abban, amit mond. 1989 után egy évtizeden át egyebet sem tettem, mint tűrtem egyik sokkot a másik után, egyik ütést a másik után, saját honfitársaim részéről. Persze nem hittem soha a kommunista propaganda által hirdetett csodálatos nemzetben, amelyhez foghatóan dolgos, okos és erkölcsös nincs még egy a földkerekségen. A kommunizmus azonban néhány intézménybe, illetve néhány kézbe vonta össze a hitványságot. Akkor a többség – a diktatúra rabszolgái – tisztának tűnt előttem. Újabban látnom kellett, hogy az emberi szenny mindent beborít.
Önbecsülésem az utóbbi években valósággal összeomlott. Semmirekellő népből való semmirekellőnek éreztem magam. A románsággal szembeni kiábrándultságom, afölött érzett kétségbeesésem, hogy minden téren utolsók vagyunk Európában, hogy a világsajtó csakis román bűnözőkről ír – román koldusokról, tolvajokról és vadállatokról –, fokozatosan a saját magammal szembeni gyűlöletbe és megvetésbe fordult.
Valójában az önutálat hangja szólt belőlem Olga előtt. Amikor pedig valaki ide jut, nagy baj van. Amikor dosztojevszkiji önmarcangolással összetéveszti a közösségét egy maroknyi gátlástalan emberrel, a tévéhisztériával, a működésképtelen intézményekkel, a jól „karbantartott” vásári hangulattal. Amikor hagyja, hogy a hazaszeretet leépüljön, és hiteltelenné váljon, Vadimok, Becalik vagy Ponták „kezén”.
Mondtam már korábban is: annyira jó vagy rossz nemzet vagyunk, mint bármelyik más. Csakhogy megnyomorítanak – ahogy Eminescu mondaná – a dicsvágyó nyomorultak.
(Fordította: Sz. L.)
Megjelent az ÚMSZ (Új Magyar Szó) Színkép című hétvégi melléklete 2010. december 10-12-i számának szemleoldalán.
