Nem véletlen, hogy gyors egymásutánban négy lapban is ugyanarról: anyanyelvünk tisztaságáról, a „nyelv higiéniája” védelmében emel szót író, szerkesztő, közgazdasági szakember, közíró és nyelvész (Egy kis közgazdasági nyelvészet – dr. Csákány Béla – Utunk 1972. január 28; Nyelvművelésről, örömmel – Balogh Edgár – Előre 1972. január 30; Kerekasztal-megbeszélés szakszókincsünk gazdagításáról – M. L. – Igazság, 1972. február 12; A sarokba állítom magamat – Méliusz József – A Hét, 1972. február 25; Magam is sarokba állok – Gáli András – A Hét, 1972. március 3.). A Hét-ben e cikkek közül kettő jelent meg, így ezekhez fűznék néhány gondolatot.
Ama bizonyos sarokba, akarva-akaratlanul, napi és hetilapjaink szerkesztői majd mind beállhatnának. Azoké a lapoké is, amelyek szenvedélyes következetességgel hasábjaikon évek óta helyet szorítanak a nyelvművelő cikkeknek, s azoké is, amelyek ugyan e cikkeket nem tekintik az egyedül idvezítő nyelvvédelmi eljárásnak, de árgus szemekkel vigyáznak minden leírt mondatot. Ha a gondolat szabatos megfogalmazásáról beszélünk, ha ezért szállunk síkra, úgy eleve tudnunk kell – és tudjuk is –, hogy ennyi korántsem elég.
Méliusz József említett cikkének egyik gondolatát szeretném idézni: „A nyelv maga is tartalom. Politikai, állampolgári nevelés, de bármilyen információ közvetítése, bármilyen fogalom továbbítása elképzelhető-e bármilyen nyelven az anyanyelv pontos, szabatos használata, megnyerő formájú írásbeliség nélkül, az anyanyelv struktúrájában való gondolkodás nélkül?” – Magam is azt állítom – nem. Mert mindenekelőtt számolnunk kell a kor, a szocializmus kora kívánalmaival, azzal, hogy szinte naponta találkozunk és viszünk be (írók és közírók, hetilapok és napilapok, tudományos közlönyök) a köztudatba új fogalmakat. „Tiszta-e” az a köntös, amelybe ezt a fogalmat öltöztetjük, egyértelmű-e, félreérthetetlen-e a nyelvi forma?
Az új jelenségnek megfelelő kifejezés kialakítása hosszas, fáradságos munka eredménye, olykor egész szakember-kollektívák közös erőfeszítése hozza létre. Az elnevezésnek a lehető legpontosabban kell tükröznie a fogalom lényegét, egyébként torz képet alakíthat ki használóiban, a köztudatban. E tevékenység politikai, ideológiai fontosságát, véleményem szerint, nincs miért különösebben kiemelni – magától értetődő. Ezzel szemben miként történik az új fogalmak átültetése például magyar nyelvre? (Erre a vonatkozásra tért ki dr. Csákány Béla részletesen és Gáll András is az említett cikkekben.) Ötletszerűen, hevenyészve (ami ellen oly érthető szenvedélyeséggel kelt ki Méliusz József). Ha úgy tetszik: „postamunkával” készülnek a lényegében új magyar (jórészt szak-)kifejezések.
Egy-két maroknyi fordítóra marad ennek a (rendkívül sürgető és sürgős) feladatnak a megoldása. Soraikban aligha akad manapság polihisztor, aki egyaránt jártas legyen az ipar különböző ágazataiban, a közgazdaságtanban, a mezőgazdasági szakirodalomban, az államjogban, a közigazgatásban – hogy kapásból csak néhány, e tekintetben forradalmasodó területre utaljak. Rajtuk áll vagy bukik viszont az, hogy mindannyian – akik e hazában élünk és együtt építjük a szocializmust a román dolgozókkal – jól, tökéletesen(!) megértsük egymást, ha ugyanazt a fogalmat használjuk, ugyanazt értsük rajta, még ha ki-ki románul vagy magyarul is ejt szót róla. Mert ha egy kifejezés bekerül a „forgalomba”, a köztudatba, sziszifuszi munkát jelentene újjal – még ha megfelelőbbel is – helyettesíteni. Nem az említett fordítói közösségeket kárhoztatnám, hiszen szinte titáni munkát végeznek, a kérdés megoldását szeretném felkutatni. Mert megoldásnak léteznie kell. És ez nem a nyelvészek, szótárkészítők privilégiuma, itt csatasorba kell állnia minden anyanyelvét tisztelő szakembernek, mérnöknek és esztergályosnak, közgazdásznak és jogásznak, növénytermesztőnek meg vegyésznek és így tovább. A szakszókincs fogalmi szabatosságát csakis a szakemberek, nyelvi szabatosságát-pontosságát pedig kizárólag a nyelvészek biztosíthatják.
Nem mondok újat azzal, hogy nagyszótáraink sem tudnak lépést tartani az egyre gyarapodó fogalmak s nyelvi megfelelőik sokaságával. Ez azonban nem késztethet önmegnyugtatásra senkit sem. Mert az idő múltával a jelzett jelenségekből esetlegesen adódó zűrzavar csak fokozódhatna. Véleményem szerint a gondolat egészsége, anyanyelvünk tisztasága érdekében a nyelvművelő tevékenységet ebbe azirányba kellene összpontosítani s mozgósítani természetszerűen a kérdéshez értő szakembereket is. A Románia Szocialista Köztársaság Filológiai Társasága keretében létrejött Magyar Nyelv és Irodalom Szakosztály kibővülhetne egy Terminológiai Bizottsággal, amely vállalná ennek az óriási munkának a felelősségét, minden áldását és ódiumát egyaránt. S kezdhetné azzal, hogy feltérképezné-kicédulázná az utóbbi években „született” kifejezéseket s alaposan meghányná-vetné mindeniknek jelen formájában való létjogosultságát. Az általa kidolgozott szójegyzékek végre rendet teremthetnének a tömegközlési eszközök (sajtó, rádió, televízió) házatáján.
A Hét egyik-másik, tavaly közölt cikke már utalt erre a kérdésre. Azaz arra, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány lap, annyiféleképpen nevezi nevén a gyermeket: a községi néptanács végrehajtó bizottságának elnökét olykor községi bírónak (bevallom, ez utóbbi kifejezésnek számomra kellemetlen mellékzöngéje van), a gépkocsiszállítási vállalatot utasszállítónak, távolságiautóbusz-vállalatnak és még ki tudja, minek. A közétkeztetési vállalatot vendéglátóipari meg közélelmezési vállalatnak, a milícia forgalomirányító szervét hol közlekedésrendészeti, hol meg közlekedésbiztonsági osztálynak és így tovább. Mivel nem vagyok szakember s nem szeretnék belebonyolódni a már egyre hevesebbé váló, szerkesztőségek közötti vitába, azért csupán csaléteknek írom ide: ami egyeseknek házigépgyártás, az mások számára önfelszerelés s végső soron mindannyian arra az új jelenségre utalnak, amelyet a pártdokumentumok autoutilare névvel jelölnek. Hogy kinek van és lehet igaza ebben és sok más hasonló kérdésben? Hát éppen erről ejtettem a fentiekben néhány szót. Anyanyelvünk tisztasága, az elég sűrűn jelentkező fogalomzavar eloszlatása közügy. Ennek érdekében, mielőbb és minél többet kell tennünk.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.