Tegnap nyilvánossá vált a nagy tekintélyű Radnóti Miklós Antirasszista Díj idei kitüntetettjeinek névsora: Juhász László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség nyugdíjas-tagozatának elnöke, Kocsis Tamás újságíró, Molnár Piroska színművész, Szalai Kriszta színművész, Upor László dramaturg, műfordító, egyetemi tanár.
Olyan korban élünk, amikor a rasszizmus különböző válfajai vírusként fertőzik az emberiséget, oly korban, „mikor az ember úgy elaljasult” – ilyen korban az ilyen mementók különösen fontosak az emberség ébren tartása végett.
Számunkra külön öröm, hogy lapunk, az Új Hét barátja, az Infovilág munkatársa, akinek nem egy írása nálunk is olvasható volt és lesz: Kocsis Tamás, a nyolcvanhat éves Aranytollas kiváló újságíró is a díjazottak között van.
Ez alkalomból írt vallomását korábban megkaptuk, most, hogy a névsor megjelent, sőt, az Infovilágban szép összeállítás készült a díjról és Tamásról (sok információval, érdemes elolvasni!), örömmel és tisztelettel tesszük közzé magunk is. Több szempontból tanulságos…
A meggyőződésből és elkötelezettségből eredő felelősség elismerése a Radnóti Miklós Antirasszista Díj. És mindhalálig megtisztelő felelőssége annak, aki kapta, kapja.
A magam tiszteletét a díj iránt – súlyos ellentmondásokkal, előítéletekkel, háborúval, politikai zűrzavarokkal teli 86 évvel a hátam mögött – mély belső meggyőződéssel eleve meghatározza, hogy a díj a 20. század tragikus sorsú költőóriásának nevét viseli. Azét a Radnóti Miklósét, aki a pokol legmélyebb bugyraiban is hitt az emberséges jövőben:
„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”
Radnóti, aki magyarságának megindító tartalmát, a haza iránt megingathatatlan szeretetét 1944-ben, magyar földön ért mártíromsága évében öntötte immár klasszikusnak számító sorokba:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok…”
Nehéz volna tagadni bárkinek: Radnóti Miklós ilyen magyarként élt, írt és halt meg gyalázatos módon!
Éppen ennek jegyében sorolják ezt a költeményt – joggal – a szülőföldet megidéző nagy magyar versek kiemelkedő alkotásai közé, szerte a világban. Ezért is fordították a többi között angolra, franciára, héberre, németre, olaszra, oroszra, románra, és azerbajdzsáni, bolgár, eszperantó, hindi, kazah, lett, litván és spanyol fordítása is létezik.
A róla elnevezett díj nem kevésbé fontos meghatározója, hogy nevében ott szerepel az: „antirasszista”. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének (MEASZ) elnöksége alapította 2000 februárjában. Ennek elnöke Hanti Vilmos, aki a Jeruzsálemi Szent János Kórházas Lovagrend tagja, 2004–11-ig az Ellenállók Nemzetközi Szövetsége (FIR) alelnöke volt, 2011-től pedig az elnöke.
Az elismerés annak ítélhető oda, aki „munkásságával, véleményformáló kiállásával, személyes példamutatásával fellép a rasszizmus, az antiszemitizmus és a kirekesztés bármely formája ellen”. S tartalmazza ezt a díj adományozásának szabályzata annak nyomában, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése 1966. október 26-án, a 2142. számú határozatával március 21-ét a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napjának nyilvánította. Ez az a nap világszerte ma is.
Önmagáért beszél a díjazottak két évtized alatt mintegy félezresre bővült, sokszínű listája. Ehhez a sorhoz csatlakozni meghatóan fölemelő érzés.
A 2003-i díjazottak között volt Göncz Árpád, a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke (1990–2000), mellette Jancsó Miklós, a nagyszerű művész filmrendező; 2007-ben Schweitzer József, a nagyvilágban tisztelt főrabbi; 2008-ban Tom Lantos, az USA magyar származású, ciklusokon át rangidős kongresszusi képviselője; 2010-ben (!) a manapság a Covid-járvány okán közszereplő dr. Szlávik János, akkor a HIV-fertőzöttek gyógyítójaként; 2012-ben Czeizel Endre tudós orvos-genetikus; 2013-ban Horváth János, az Országgyűlés azóta elhunyt korelnöke, a nyilasok által 1944-ben halálra ítélt kisgazda politikus; 2014-ben a ma már szintén néhai Heller Ágnes akadémikus filozófus; 2015-ben Koncz Zsuzsa és Konrád György; 2017-ben dr. Beer Miklós, azóta nyugalmazott váci katolikus püspök; 2018-ban a teljes Magyar Helsinki Bizottság; 2019-ben a magát mindmáig magyarnak valló, Bécsben élő, világhírű újságíró Paul Lendvai; 2020-ban pedig a HVG szerkesztősége.
Csupán a példa kedvéért említem, akit, amit említek, ezerszeresen bocsánatot kérve azoktól, akiket nem. De hosszú a kivétel nélkül tiszteletet érdemlők sora. (A Wikipédián fellelhető a teljes lista).
És: félreérthetetlen az üzenet!
Az idén március 19-ét választották a díjazottak idei névsorának közzétételére, a Duna pesti partján, a nyilasterror áldozataira emlékeztető „Cipők”-nél. Azt a napot, amikor 1944-ben a német hadsereg megszállta Magyarországot. A megszállás Hitlertől hivatalosan a Margarethe-hadművelet (Unternehmen Margarethe) kapta már 1943 őszén. A végső előkészítést pedig – a név magáért beszél – „trójai falóként” („Trojanisches Pferd”) kódolták. A felvonulást Magyarország felé Németországon belül „átvonuló csapatoknak” álcázták; a légi, ejtőernyős, páncélos és motorizált katonai egységek, a rendőri erők mozgását „álcélok” megadásával leplezték.
Ha akarjuk, ha nem: ez a múltnak el nem feledhető történelmi tanulsága az akkori nemzeti tragédián túl – a mai nemzedékek számára, a jövőre gondolva. Mert Homérosz nyomán a „trójai faló-csel” álcája majd’ három évezred újra és újra visszatérő igazsága, minden kor emberének szóló örök, felelős gondolkodásra intő figyelmeztetés: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is”.
Csak az „ajándékok” és a görögök cserélendők fel – kortól és helytől függően – másra, másokra.
