Pontosan két éve annak, hogy egy rokonszenvesen szerény külsejű publicisztikai cikkgyűjtemény, Létay Lajos A költészet útjain (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.) című kötete megjelent. A könyvet azonban a kritika elfelejtette. Persze tudom: nem ez az első és minden bizonnyal nem is az utolsó könyv, amelyet nemegyszer rosszul tájékozódó irodalom kritikusaink és szerkesztőségeink irodalompolitikusai(!) nem vesznek észre. Természetesen vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy az elfelejtett jó könyvek nem feltámaszthatatlan értékek temetői. Tehát: „ami késik, nem múlik”.
Ez az önvigasz azonban nem ment fel a kérdéssel való nyílt szembenézés alól: milyen kritériumok határozzák meg lapjaink reagálását művelődési életünk bizonyos jelenségeire? Mert eltekintve attól a ténytől, hogy egy valóban jó könyv nem tehető ad acta, egyes kritikusok minden igyekezete ellenére sem, nem mindegy, hogy bizonyos kérdéseinkre mikor és milyen összefüggésekben figyel fel a „szakma” és általa a szélesebb olvasórétegek.
Miért teszem szóvá – hangsúlyozom, önkritikai tartalommal is – ezt a kérdést éppen most? Nem csak azért, mert Létay Lajos lírai jegyzetei mind tartalmi, mind formai értékeik alapján kétségtelenül méltó kritikai elemzést érdemeltek volna. A könyv egyetlen elemzője, Bajor Andor érzékeny-szép reflexiójában teljes joggal idézte Létay Lajos könyvének költői-formai értékeit. Elmélyült írásában azonban nem tesz említést a könyvnek egy olyan vonatkozásáról, amely véleményem szerint kiváló alkalmat adott volna arra, hogy az elmúlt évek publicisztikai irodalmának néhány döntő jelentőségű problémáját is felvessük. Miért? A tény első hallásra nem tűnik meglepőnek (alaposabb elemzés azonban kiderítheti, hogy erről van szó): az 1971-ben megjelent publicisztikai kötet hat írása alatt ez az évszám található: 1948, több írás az ötvenes évek idejéből való, és a kötetnek csak egy hányada íródott a hatvanas évek második felében, illetve a hetvenes évek elején.
Jegyzetet írok, ezért nincs módom a kérdés beható elemzésére. Mégis mindnyájunknak, akik lapot szerkesztünk vagy írunk, fölteszem a kérdést: hány publicisztikai kötet állítható össze 1973-ban főként a negyvenes évek második felében vagy az ötvenes években közölt írásokból?
Nem kétséges, nagyon kevés. A magyarázat látszólag egyszerű. A szóban forgó éveknek sajátos problémái voltak, és ezeket a sajátos problémákat nem lehetett csak az adott időszak sajátos ideológiai koordinátáiban megítélni. Ez azonban a kérdésnek csak egyik oldala. A másik az, és engem Létay Lajos idézett kötete elsősorban erre emlékeztet: kevés olyan közírónk volt, aki azokban az években a kor nagy és aktuális problémáit általános emberi, a napiparancsok történeti értékű feladatain túlmutató összefüggésekben ítélte meg. Nyilvánvaló, ebben is hibásak az objektív körülmények. De ezeket az objektív körülményeket azok is konzerválták, akik rálicitáltak a mindenkori követelményekre, mert valamilyen szubjektív oknál fogva is szükségük volt ezekre a rálicitálásokra.
Távol áll tőlem az a szándék, hogy régi, aktualitásukat vesztett irodalmi vitákat elevenítsek fel. Ezt az írást kizárólag azzal a szándékkal írtam, hogy emlékeztessek: emlékeztessek arra, hogy író, aki a konkrétban az általános emberit, a mostban a jövőben is érvényest kereste, bonyolult társadalmi-történelmi körülmények között is megtalálhatta a szocializmus szolgálatának azt a módját, amelyet évtizedek múlva is vállalni lehet.
Létay Lajos „Lírai jegyzeteinek” számomra ez a legnagyobb tanulsága, amit ma is és mindig is hangoztatni kell. Nemcsak a tanulságban foglalt igazság általános érvényessége miatt, hanem mert az utóbbi években elég gyakran jelentek meg kritikai írások kevéssé jelentős könyvekről, és nagyon jelentős könyvekről néha túlságosan keveset írtunk.
Létay Lajos említett könyve mellett ezek közé tartoznak megítélésem szerint Méliusz József, Nagy István, Sütő András, Bretter György, Benkő Samu, Tóth Sándor, Gáll Ernő, Marosi Péter, Bajor Andor vagy Szilágyi István kötetei, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Persze tudom: a felsorolt köteteknek volt sajtóvisszhangja. Ez a visszhang azonban korántsem volt arányos azoknak a filozófiai vagy irodalmi-társadalmi problémáknak a súlyával, amelyeket felvetettek.
Semmiképpen sem találnék tehát feleslegesnek egy vitát, amely ennek a jegyzetnek a problémáit tanulmány jellegű írásokban elemezné. Annál is inkább, mert sok tekintetben éppen kritikánk bizonyos fogyatékosságai miatt több írónkkal, tudósunkkal kapcsolatban fenyeget a beskatulyázások és az elparentálások veszélye. Bizonyítékul még egyetlen példa, és hogy a „tárgynál” maradjak, ugyancsak Létay Lajossal kapcsolatban: részben, mert ismert közéleti elfoglaltságai miatt az elmúlt években kevés verset publikált, egyes kritikusok még a múltban írt, néhány kiváló versének költői értékét is kétségbe vonták. Más szóval, költőként is elfelejtettük. Az ilyen beskatulyázások és elparentálások hibás voltára aztán maga a költő adta meg a frappáns választ, amikor két évvel ezelőtt Macskánk halálára című versét megírta (Utunk, 1971. június 11, szám ), amely megítélésem szerint az utóbbi huszonöt év romániai magyar lírájának egyik legszebb és legmegrendítőbb költői vallomása.
Ezért is hangsúlyozom újra – magam is figyelmeztetve –: nem mindegy, mikor, mire és hogyan hívjuk fel a közvélemény figyelmét. Különben erre a tényre az Utunk hasábjain a kritikáról most zajló vita is figyelmeztet. Szerkesztőkként is akkor állunk feladataink magaslatán, ha valóban irodalmunk és közéletünk döntő problémáit visszük olvasóink ítélőszéke elé!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.
