Az említett hatások befolyását csak felerősítette az a történelmi körülmény, hogy a nemzetközi antifasizmus vészt jelző „jóslatai” a fasizmusról sorra beteljesedtek. Fábry Zoltánnak a Korunkban megfogalmazott elrettentő intelme is – „A német fasizmus barbár kultúrrohama, a berlini máglyatűz, nem volt komédia, nem indiántánc és nem üres győzelmi gesztus, de tudatos roham a legveszedelmesebb ellenség – az agy ellen… Kultúrrohammal kezdték, hogy háborúval végezhessék… A hitlerizmus – legalantasabb propagandával előkészített háború… Nekünk ebben a pillanatban világos, tisztán beszélő tárgyi dokumentumokra van szükségünk, hogy világgá bizonyítsuk, világgá szuggeráljuk az emberiség legnagyobb veszélyét, a fasizmust.” – véres valóságnak bizonyult. Abesszínia megszállásával a fasiszta Olaszország, később a hitleri Németország elindította azt a történelmi kasztrófasort, amely végül a második világháború iszonyataiban tetőzött.
A történelmi tények a népfrontgondolatot fenntartásokkal kezelő haladó értelmiség túlnyomó többségét az antifasizmus táborába állították. Ebben a helyzetben vált kétségtelenné, hogy a Korunk szellemi népfrontgondolata – nemzetközi jelentőségű magatartás volt, talán a legjelentősebb antifasiszta szellemi harc a humanizmus egyik közép-európai őrhelyén. E szellemi harc rangját és összetettségét olyan nevek is fémjelzik, mint Lukács György, Moholy Nagy László, Kovács Károly, Forbáth Imre és mások, akik marxista alapvetésű művészi-esztétikai és filozófiai írásokkal nyitottak a népfronti Korunkban Európára néző filozófiai-esztétikai horizontokat.
A népfronti években fogalmazódott meg a Korunkban a romániai magyar szellemi életben ma is aktuális és ezért sokat idézett Gaál Gábor-i igény: a „romániaiság”. Itt újra hangsúlyozni kívánom, hogy Gaál Gábor valóságirodalmat követelő szemléletében ez az igény elválaszthatatlanul összekapcsolódott a román néppel való történelmi együttélésből következő feladatok teljesítésére sarkalló magatartással.
Ennek az általánosabb esztétikai-ideológiai és konkrétabb politikai programnak a kapcsolatára a „romániaiság” Gaál Gábor-i koncepciójában én hívtam fel első ízben a figyelmet. Minthogy a romániaiságról a legutóbbi időben is jelentek meg félreérthető, a fogalommal való „manipulálásra” utaló inkriminálások, szükségesnek tartom éppen a népfronti Korunkban jelentkező dokumentumokat segítségül hívni a megnyugtató problématisztázás érdekében. Transzilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? című tanulmányában – amely a Korunkban” az első dokumentuma a romániaiságkoncepciónak – Gaál Gábor így ír: „Kétségtelenül az írók (egyelőre még) szinte mind Transzilvániában élnek. A közönség, az olvasó, a nemzetiség azonban, ami nélkül nem képzelhető az irodalom, egész Romániában. S a közönség és olvasó nélkül, mely maga a nép, a nemzetiség, nemcsak azért nincs irodalom, mert valójában az irodalom a közönségnek és olvasónak készül, de azért sem, mert róla is készül. S ez az utóbbi a legfontosabb, mert ez a róla az irodalom tartalma, világa, jogosultsága. Irodalomról sohasem szabad gondolkodni a hozzá tartozó nép (nemzetiség) nélkül.” (A szerző kiemelései.)
Az írás címe félrevezető lehet. Látszólag ugyanis Gaál Gábort csak a romániai magyar irodalom földrajzi meghatározottsága érdekli, pontosabban az a kérdés, hogy le lehet-e szűkíteni a romániai magyar irodalmat az Erdély geográfiai határaival körülzárt területre. Az idézett szövegrész Gaál Gábortól származó aláhúzásaiból azonban nyilvánvalóan kiderül, hogy a romániaiság-gondolatban megfogalmazott írói program nemcsak a konkrét társadalmi-politikai feltételekből következő igény volt. A már említett valóságirodalom Gaál Gábor-i koncepciója nézetünk szerint mindenek előtt esztétikai alapelvként tartalmazta a romániaiságot, mert a romániai írók számára szükségszerűen a romániai valóság a legismertebb, az íróilag legátéltebb élményanyag forrása és meghatározója. Ezt a tényt szándékosan hangsúlyozzuk ennyire, mert a romániaiság Gaál Gábor-i szempontjait elemző írásokban szinte kizárólag csak a romániai magyar irodalom történelmi feltételeivel összefüggő problémák tárgyalására esik a hangsúly. Nyilvánvaló, hogy ezzel a leszűkítéssel éppen a romániaiság-igény esztétikai indoklása, lényegében tehát magának az igénynek a jogossága mosódik el. Gaál Gábor, marxista esztétikai szemléletéből következően, filozófiai szintű tudatossággal vallotta, hogy az igazi irodalom nem mozoghat légüres térben. Ezért írja az előbb idézett gondolat közvetlen folytatásaként: „Hisz’ a nép (nemzetiség) az a talaj, amiből az irodalom nyit, amire szükségszerűen visszahat, miért is a kettő között a kölcsönhatás állandó. Igazi kész irodalmak csak azok, amelyekben a népről (nemzetiségről) az irodalomra, az irodalomról a népre (nemzetiségre) lehet ismerni.”
Félreérthetetlenül tehát arról van szó elsősorban, hogy a romániaiság nem azért meghatározó igény a Romániában élő író számára, mert az itt él, hanem azért, ami ebből szervesen következik: hogy a Romániában élő író természetesen a romániai valóságot ismeri igazán, azt a közönséget és azt az olvasót, akinek és akiről ír. E szerint az esztétikai vízió szerint – amelynek az érvényessége kétségtelen –, nem csak a nagy irodalom, de egyszerűen minden irodalom, amelynek jogosultsága van, csak a legmélyebben átélt valóságra épülhet.
Arra is utaltunk már másutt is, hogy a népfronti Korunkban megfogalmazott romániaiság-koncepcióból következő „Gaál Gábor-i igények teljes jogosultságát a napjainkban eléggé divatos idegen példák másolása idején a legkevésbé nehéz belátni. Az az író, aki – ha igazán tehetséges is – ismert világa helyett a különböző divatok hatására egy fiktív, eléggé nem ismert világban mozgatja hőseit, csak erőtlen, sápadt és ezért irodalmilag értéktelen másolatait tudja létre hozni az utánzott példáknak.
Kétségtelen, hogy a romániaiság Gaál Gábor-i elképzelésében benne volt a Korunk főszerkesztőjének az az őszinte törekvése is, hogy a romániai magyar irodalomnak a romániai valóságba való gyökereztetésével elősegítse a román nép és az akkor nemzeti kisebbségként kezelt magyar nemzetiség egymásra találását a közös hazában, a közös célok érdekében. De újólag hangsúlyozom, hogy ez a törekvés a romániaiság valódi Gaál Gábor-i értelmezésében egy elméletileg-esztétikailag megalapozott meggyőződésből következett és semmi köze sem volt semmiféle elvtelen konformizmushoz. Ellenkezőleg. Az a nacionális illúziókat és az elvtelen konjunkturalizmust konzekvensen elutasító marxista internacionalista filozófus-szerkesztő magatartásából következett.”
A romániaiság-koncepciónak ezt a szemléletét nem szabad a Gaál Gábor-i életmű egészétől elszakítva vizsgálni. Nagyon sok olyan Gaál Gábor-i dokumentumot idézhetnénk ugyanis, amelynek nem alapvető problémája ugyan a romániaiság-gondolat, mégis sok, ezt a gondolatot indirekte megvilágító szempontot tartalmaz. Nézetünk szerint ezeknek az írásoknak a helyes értelmezéséből rajzolódik ki valójában a romániaiságnak az a felfogása, amelynek egyik vonatkozásáról nem sokkal a marosvásárhelyi találkozó után Gaál Gábor ezt írta Méliusz Józsefnek: „De ha senki sem veszi komolyan, én komolyan veszem a marosvásárhelyi találkozót. Komolyan kell vennem. S aztán: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni. Ez a lap egyre kizárólagosabb bázisa, s végül is: nő a nemzedék, amelyik bekapcsolható.”
Úgy vélem, hogy a romániaiság fogalmának az általunk tárgyalt esztétikailag is megalapozott felfogását, bár – mint hangsúlyoztam, expressis verbis – nem írnak róla, a Gaál Gábor-irodalom olyan kiváló ismerői is elfogadják, mint Méliusz József, Tóth Sándor, Gáll Ernő, Balogh Edgár, Marosi Péter, Csehi Gyula, Bodor Pál és mások is, akik az utóbbi évtizedben, vagy még korábban megjelent tanulmányaikkal kétségtelenül döntően járultak hozzá a romániai magyar irodalom alapvető problémáinak tisztázásához.
Tóth Sándor már többször idézett Gaál Gábor-tanulmányában a romániaisággal kapcsolatban például ezt írja: „A romániaiság ideológiailag korántsem a lap nemzetközi, illetve határokon túli kapcsolatainak a felszámolási szándékát jelenti, hanem a hazai művelődésbe való szerves, kiszakíthatatlan beletartozásnak a kinyilvánítását. (Ezzel némiképp analóg mozzanat már ismertetett irodalompolitikai koncepciójában az elszigetelődő Transzilvánia regionalista bírálata, annak a felismerése, hogy irodalmunk, művelődésünk az egész romániai magyarság valóságát kell hogy szem előtt tartsa.)”
A romániaiság helyes értelmezésének a népfronti Korunkban Gaál Gábor idézett tanulmánya mellett sok más dokumentuma is fellelhető. A legkarakterisztikusabb ebben az összefüggésben az eszményi transzilvanizmus és a valóságirodalom vitájában a Korunk álláspontját valló írók kiállása.
Megjelent A Hét III. évfolyama 21. számában, 1972. május 26-án.