Elsősorban tehát a sajátos történelmi konstellációk magyarázzák, hogy ilyen előzmények után, még egy évvel a Komintern népfront-politikájának a kidolgozása előtt is, jelent meg olyan írás a Korunkban, amely nem disztingvált a fasizmus és a polgári demokrácia gondolatkörébe tartozó szellemi megnyilvánulások vagy bizonyos reformtörekvések között. Ebben az összefüggésben csak két jellemző példára hivatkozom. Fábry Zoltán, a népfront-gondolatnak ugyancsak régen elkötelezett képviselője, a Korunk csehszlovákiai munkatársa, az antifasiszta publicisztika nemzetközi hírű művelője, a prágai Neubauer Pált egy filozófiai kérdésekben az emigrációt bíráló álláspontja miatt – amely igaz, nem mentes a polgári humanizmus jegyeitől – „zsidóból lett német-magyar fasisztának minősíti, aki „a filozófiai kongresszus méltóságának megfelelő formában denuveviál” és „lólábas rabulisztikát” képvisel. De ennél a példánál sokkal bántóbb megnyilvánulása a fel-felbukkanó ideológiai tájékozatlanságnak Thomas Mann József-tetralógiájának a megítélése. A Korunk A. K. iniciálékkal szignált recenziója szerint Thomas Mann regénye „azt a misztikus eszmevilágot tükrözi, amelynek a felvonulását számos német entellektüel igazolja. Ez az az eszmevilág, amelyben ezek az entellektüelek békét kötöttek a fasizmussal”.
Ez az irodalomfilozófiai balfogás és a népfront-gondolatnak gorombán ellentmondó vagdalkozás minden bizonnyal megnyilvánulása egy sajátos ideológiai helyzetnek. A fasizmus uralomra jutása előtti években és azután is – 1935-ig – nem egy becsületes baloldali vagy kommunista entellektüel is az egész világot fenyegető fasizmus rémével küzdött, és csak fokról fokra értette meg az ideológiai frontátrendeződéseket és ezek szerepét az új történelmi helyzetben. Minden bizonnyal ebben a differenciálóbb látásmódban nagy szerepe volt az 1935-ben Párizsban lezajlott nemzetközi írókongresszusnak is. Ezen a kongresszuson definiálták ugyanis az antifasizmust „új humanizmusként”, amely „népi frontot” hirdetett és újjáértékelte a nemzetszeretet és hazafiság problémakörét. A Korunk 1935-ös évfolyama szinte teljes terjedelemben hozta a kongresszus részvevői közül André Gide, Jean-Richard Bloch, Julien Benda, Jean Guéheno, Paul Nizan, Anna Seghers és E. M. Forster hozzászólásait. Közreadásukkal Gaál Gábor nyilvánvalóan egyfelől tudatosítani akarta a Korunk-olvasók táborában a népfront-gondolat által képviselt ideológiai programot, másfelől bizonyítani,hogy a fasizmus elleni összefogás valóban közös blokkba tömörítheti a világnézeti, művészeti állásfoglalásaikban különböző szempontokat valló írókat.
A Korunk népfronti szakaszában jelentős teret kaptak a fasiszta ideológia úgynevezett „elméleti” megalapozását célzó teóriák cáfolatai. A fajelmélet, amely közismerten centrális helyet foglalt el a fasizmus ideológiájában, a népfronti Korunk támadásainak kereszttüzébe került. Ebben a támadásban a Korunk nemzetközi hírű tudósokat szólaltatott meg, akik néhány esetben a marxizmus klasszikusait idézve a legmodernebb antropológiai és történelmi érvekre építve verték vissza a biológiai mozgásszférájában érvényes törvények kiterjesztési kísérleteit a társadalom szféráira.
Ebben a kérdéskörben a Korunk az általunk tárgyalt időszakban két, elméleti szempontból is jelentős tanulmányt közölt, Marcel Drenant Rasszizmus és fajtudomány című értekezését és Sándor Pál A fajiság elve és az ész gondolata című tanulmányát. Mindkét írás a faji teóriákat kategorikusan visszautasító hangjával és a fajiság mítoszának irracionalista megalapozását jelentős elméleti apparátussal bizonyító jellegével fontos szerepet töltött be a fasizmus elleni elméleti harc népfronti kifejletében. Megjegyzendő, hogy a népfronti Korunknak ez a tevékenysége sem volt előzmények nélküli. Már az 1934-es évek elejétől – amikor nemzetközi viszonylatban is, éppen a fasizmus hatására, a nacionalizmus és ennek tartozékaként az antiszemitizmus leleplezése és visszautasítása, ki tudja, hányadszor a történelemben, újra aktuálissá vált, a Korunk marxista orientációjának szükségszerű következményeként szembefordult mindenfajta faji megkülönböztetéssel, és az antifasiszta front erősítésére mozgósította a hazai és külföldön élő zsidó lakosságot. A népfronti Korunk internacionalista tájékozódására ebben a kérdésben is jellemző, hogy az antiszemitizmus állandó leleplezésével egyidejűleg a cionizmust is bírálta és kategorikusan visszautasította. Ebben a kétfrontos harcban a már jelzett internacionalista orientációval összhangban a Korunk a lenini nemzetiségi politika modelljének megfelelően mindenféle nemzetiségi kérdés tárgyalási módjának egyedül helyes példáját is nyújtotta. A Korunk harca ezen a területen közvetlenül a Román Kommunista Párt útmutatásainak megfelelően valósult meg, és ma, közel negyvenéves perspektívában, joggal mondhatjuk: azok szerint a marxista-leninista alapelvek szerint, amelyek a Román Kommunista Párt mai nemzetiségi politikáját is jellemzik.
A rasszista törekvések elleni harc jegyében publikált írások túlnyomó részét a Korunk hazai munkatársai írták. Ezek sorában a romániai valóságba való beágyazottsága szempontjából kiemelkedőbb jelentőségű Bányai Imre A romániai zsidóság című írása, Varga László A zsidókérdés és a cionizmus című tanulmánya, amely a zsidó történelem történelmi materialista elemzése során arra a következtetésre jut, hogy „a zsidókérdés minden specialitása mellett a társadalmi kérdések egészébe tartozik” és Mikes Imre A zsidó fasizmus című, a zsidó nacionalista jobboldal mozgalmait bíráló értekezése. Mindhárom tanulmány társadalomtudományi összefüggésekben, elmélyülten tárgyalta a felvetett kérdéseket, és így hatásosan és eredményesen szolgálta az antifasizmus ügyét. Ezek az írások készítették elő a Korunkban a fasiszta fajelméletet filozófiai szintű elemzésekben bíráló tanulmányok publikálását.
Az antifasiszta népfront-gondolat megfogalmazása idején kezdte el a Korunk a hazai társadalmi valóság szociológiai igényű elemzését is. Gaál Gábor példamutató módszeressége és szerkesztői művészete e témakör tárgyalásában is megnyilvánult. Már a sokat emlegetett „román szám” megjelenése előtt két évvel a Korunk terjedelmes tanulmányban foglalkozott az első világháború utáni Románia új történelmi körülményeinek a kialakulásával. Nem sokkal ezután, az előbb idézett témakör természetes folytatásaként, a Korunk három egymást követő tanulmányban mérte fel az ország gazdasági életének a leglényegesebb összefüggéseit. Ezután a történelmi-gazdasági megalapozás után került sor a már említett „román szám” egész Romániára kitekintést nyújtó programjának a megvalósítására. Az anyag összehozásában a Korunk az akkori román progresszió olyan kiváló képviselőinek a közreműködését kérte, mint Geo Bogza és Miron Radu Paraschivescu. Az ő segítségükkel a Korunk összefüggő képet rajzolt az ország gazdasági helyzetéről, a román falu társadalmi ellentmondásairól, a román művészeti és irodalmi élet problémáiról és a román ifjúság helyzetéről. Az itt felsorolt publicisztikai jellegű és igényű elemzéseket Tudor Arghezi két verse és Tudor Gheorghe Stoian és Alexandru Sahia egy-egy prózai írásának a közlése egészítette ki.
Megjelent A Hét III. évfolyama 19. számában, 1972. május 12-én.