Nemcsak a könyveknek, a könyvcímeknek is sorsuk, tehát történelmük van. Van-e sajátos értelme ennek a megkülönböztetésnek? Látszólag nincs, mert a könyvcímek szerves tartozékai a könyveknek. Eszerint tehát a könyvek sorsa egyben a könyvcímek sorsa is. Ez az azonosítás azonban szimplifikáló és ezért félrevezető. Voltak és vannak ugyanis könyvek, amelyeknek a tartalmáról régen nem tudunk semmit, mert semmit sem jelentenek már számunkra, címeikre mégis emlékezünk, és sűrűn is idézzük őket vagy azért, mert találó-szellemes, a könyvek tartalmát túlélő szuverén értékek, vagy pedig azért, mert kifejeztek egy kort, egy stílust, esetleg érzékeltettek egy jellegzetes írói és gondolkodói magatartást.
Úgy érzem, ebben a vonatkozásban Gáll Ernő legújabb könyve jellegzetes példa.
Az 1970-es évben megjelent román nyelvű első változat még Idealul Prometeic (Prométheuszi eszmény) címmel jelent meg. Az új, bővített, magyar nyelvű kiadás megváltoztatott címe semmiképpen sem magyarázható kizárólag a könyv tematikai bővülésével. (A magyar nyelvű kiadás három új tanulmányt tartalmaz: Homo moralis, A „kisebbségi humánum”, és Eszmény és valóság címmel.) És azzal sem, ahogy az új cím „jobban hangzik”, mint a régi.
A humanizmus viszontagságait könyvcímként is kiemelni mindenekelőtt figyelemfelhívást jelent. Nemcsak a tanulmánykötet problematikájára, hanem arra a történelmi sorsra is, amelyen a humanizmus átment és ennek a sorsnak a történelemben megismétlődéssel fenyegető lehetőségére. Ezt az utóbbi kérdéskört Gáll Ernő könyve részletekbe menően nem tárgyalja. Elmélyültebb elemzésekben csak a Humanizmusok dialógusa című fejezetben foglalkozik vele. Ennek ellenére maga a vállalkozás: a humanizmus filozófiai elemzése utal elsősorban arra az időszerűségre, amelyet a bölcseleti antropológia sokfelé ágazó problémaköre kifejez. Mi bizonyítja ezt a következtetésünket?
A világ, amelyben mi élünk, a humanizmus összes vonatkozásait nem csak elméleti, hanem gyakorlati-politikai kérdésekként is az elméleti vizsgálódások homlokterébe állította. Látszólag és főként egészen elvont filozófiai megítélésben magában a kérdésfölvetésben – humanizmus vagy antihumanizmus – nincs különbség az embernek ehhez az alternatívához való mai viszonyulása és bármelyik megelőző kor ezzel kapcsolatos kérdésfölvetése és magatartása között. Gáll Ernő könyvének tanulsága szerint is minden kor emberét szinte egyforma súllyal érdekelte az ember lényegével, erkölcsi státusával, jelenével és jövőjével kapcsolatos minden kérdés. Ennek ellenére: a humanizmus problémáit előtérbe állító társadalmi-történelmi viszonyok radikálisan megváltoztatták az embert érintő összes mai magatartások jelentőségét.
A Humanizmusok dialógusa című fejezetben erről joggal állapítja meg Gáll Ernő: „A XX. század legfontosabb ideológiai vitáit a humanizmusok színeiben folytatják (…) Ebben az értelemben fogadhatjuk el Auguste Etcheverry sémáját, aki szerint ha az ókor geocentrikus, a középkor pedig theocentrikus volt, korunkra az emberközpontúság a jellemző.” (i. m. 302.)
Mindhárom kor „centrikussága” magában hordta az emberközpontúságot, de objektíve nem ugyanazzal a súllyal. A korunkra jellemző emberközpontúság a humanizmusok dialógusát nem csak emiatt teszi elengedhetetlenné, mert világunk sorsdöntő kérdéseit: „Háború vagy béke, az éhség, a pusztító társadalmi betegségek és elmaradottság felszámolása csak a békés együttélés alapján kibontakozó közös cselekvéssel lehet megoldani (i.m. 305.), hanem mert a humanizmus vagy antihumanizmus alternatívájában ma az emberiség megmaradása vagy teljes megsemmisülése immanens kérdésként rejlik benne. Ez az emberiség számára napjainkban már nyilvánvaló tény magyarázza, hogy nemcsak Gáll Ernő, hanem minden – az ember problematikáját a humanizmus álláspontjáról elemző – gondolkodó a humanizmusok dialógusában a múltból a mába menekíthető értékek mellett azt a feltételrendszert is keresi és követeli, amely az ember megmentéséért vívott különböző előjelű filozófiai meggyőződésekre épülő szemléleteket az azonos cél érdekében egyesítheti, „közös nevezőre” hozhatja.
Gáll Ernő könyvének legnagyobb érdemét én éppen abban látom, hogy ennek a „közös nevezőre hozásnak” az elméleti és gyakorlati lehetőségét nemcsak lehetségesnek mutatja, hanem – a kérdésre vonatkozó szakirodalom állandó idézésével – elmélyült elemzésekben elkerülhetetlennek is.
A könyv első részének négy fejezete (A tűzhozó titán üzenete, Reneszánsz emberkép, A felvilágosodás humanizmusa, Modern Prométheusz) láthatóan nem kizárólag és nem is elsősorban azzal a céllal íródott. hogy mai emberképünk történelmi gyökereit mutassa ki, hanem azzal a már jelzett mélyebb és lényegesebb törekvéssel, hogy ezekben a gyökerekben azt a pozitív funkciót bizonyítsa, amelyet a humanizmus eszméi és eszményei a mindenkori történelmi előrelépésekben betöltötték.
Ennek a megvalósult szándéknak nyilvánvalóak az indítóokai: ha a humanizmus akár elméleti, akár gyakorlati magatartásként egyszerűen a társadalmi-történelmi fejlődés objektív menetét nem befolyásoló úgynevezett semleges (filantróp) tevékenység lett volna, ma az emberért való minden tevékenységünkben teljesen értelmetlen volna a humanizmus vagy pontosabban a humanizmusok múltjára hivatkozni.
Bizonyos értelemben szimptomatikus jelenségnek érzem, hogy A humanizmus viszontagságainak éppen ezt az utóbbi jellegét és kiemelkedően jelentős szerepét a kritika egy része vagy egyáltalán nem méltatta, vagy elhibázottnak minősítette. Pedig nyilvánvaló, hogy Gáll Ernő vitája a ma legelterjedtebb és legnagyobb visszhangot kiváltott elmélettel, Althusser álláspontjával, Marx állítólagos „elméleti antihumanizmusáról” nem elsőrendűen elméleti jelentőségű polémia. Althussernek abban a feltételezésében ugyanis, hogy a szocialista humanizmus problémaköre – az ember szabadságának tiszteletben tartása, a szocialista törvényesség mint az ezt biztosító leglényegesebb feltételrendszer megteremtése és ennek tiszteletben tartása – nem igényelne semmilyen sajátos filozófiai antropológiát, alapvetően elhibázott és következményeiben rendkívül káros gyakorlat „elméleti” alátámasztásával fenyegető álláspont. És nem csak azért, amit Gáll Ernő meggyőző érveléssel mutat ki, hogy ti. Althusser alaptévedése ebben a kérdésben a humanizmusnak ideológiaként való kezeléséből, ennek pedig hamis tudatként való minősítéséből ered.
Althusser alaptévedése a szocialista humanizmus szükségességének a tagadásában nézetünk szerint arra a teljesen téves elképzelésre épül, hogy a gazdasági, politikai és ideológiai élet jó megszervezése objektíve önmagában hordja az ember érdekeinek védelmét. Ebben a vonatkozásban Althusser figyelmen kívül hagyja azt a tényt – amire Gáll Ernő nem figyelmeztet –, hogy amikor Marx A tőkében – és más műveiben is – a polgári társadalom szerkezetére, lerombolására és a szocialista társadalom gazdasági, politikai és ideológiai megszervezésére vonatkozó elméletét kidolgozta, alapelvként éppen a szocialista humanizmusnak azokat a kritériumait tartotta szem előtt, amelyeknek szocialista filozófiai antropológiaként való kezelését Althusser kétségbe vonja. Téves tehát Althussernek az a feltevése, hogy Marx minden humanizmust, mint hamis ideológiai jellegű elméleti álláspontot, elvetett, és egy állítólagos elméleti antihumanizmus álláspontjára helyezkedett. Ebben a feltételezésben Althussernek akkor sem volna igaza, ha az ideológiának az az értelmezése, amelyet Marx úgynevezett érettkori műveiben dolgozott ki és Lenin továbbfejlesztett, nem léteznék. Nem helyes, mert – eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy Althusser szillogizmusa axiomatikus jellegű premisszákra épül: humanizmus = ideológia, ideológia = hamis tudat, humanizmus tehát egyenlő hamis tudat – figyelmen kívül hagyja a marxi életmű legfontosabb vonatkozásit, nevezetesen azt, hogy Marx egész elméleti és gyakorlati tevékenységét azzal a céllal valósította meg, hogy hozzájáruljon az általa embertelennek és értelmetlennek tartott polgári társadalom megdöntéséhez és egy valóban emberi világ megteremtésének az elméleti-tudományos kidolgozásához.
Gáll Ernő – könyvének a Humanizmusok dialógusában meghirdetett szép vitaerkölcse szellemében – az egy táborba tartozók álláspontjáról tapintatosan, körültekintően és meggyőzően bírálja Althusser okfejtéseit. Nem hiszem azonban, hogy annak a dialógusszellemnek, amelyről Gáll Ernő ezt írja: „Maga a dialógus válna lehetetlenné, ha a résztvevők feladnák alapvető elvi meggyőződésüket”, ártott volna kimondani azt, ami a már jelzettek a lapján is nyilvánvaló: Althusser kiindulási tételei a humanizmus kérdésében hamisak.
Nincs ugyanis egyetlen olyan fiatalkori Marx-szöveg sem, amely ne azt bizonyítaná, hogy Marx mindig és kizárólag azokat a polgári filozófiai antropológiai felfogásokat bírálta, amelyek az absztrakt humanizmus álláspontját képviselték. Ezt a kritikát pedig ezekben az írásokban is, egy társadalmiságában konkrét emberkép megteremtése érdekében gyakorolta. Nyilvánvaló tehát, hogy mindebből azt a következtetést levonni, miszerint a humanizmus a burzsoá ideológia fegyvertárába tartoznék, Althusser szándéka ellenére a marxizmus egyik lényegi problémájának a teljes félreértését bizonyítja.
Miért időztem ilyen hosszan Gáll Ernő könyvének ennél a vonatkozásánál?
A modern marxizmus igazi képviselői – tehát alkotó továbbfejlesztői – között Althusser az egyetlen tekintélyes marxista filozófus, aki fölöslegesnek, sőt károsnak minősíti a humanizmust. Minthogy ő az a gondolkodó, aki számtalan tanulmányában bizonyította, hogy valóban mélyen ismeri Marx művét, és szándéka szerint Marx-interpretációi valóban a marxizmus alkotó továbbfejlesztése szellemében fogantak, tévedései is nagyobb hatással jelentkezhetnek, mint egy egyszerű úgynevezett marxológus egyszerűsítő hamisításai vagy félreértései.
A humanizmus korszerű apológiáját megvalósító Gáll Ernő tehát vállalkozása jelentőségéhez és mélységéhez viszonyítva, aránytalanul kis teret szentel a Marx állítólagos elméleti antihumanizmusával kapcsolatos althusseri felfogás direkt bírálatának, és ebben a terjedelemben is a problémának csak a már jelzett vonatkozását: humanizmus és ideológia összefüggésrendszerét vizsgálja analitikusabban.
Gáll Ernő könyvének ezekkel a tartalmi elemeivel kapcsolatban is, legigényesebb bírálója, Bretter György, megfogalmazta azt a részben jogosult kritikát, hogy “A humanizmus viszontagságainak általános problémafölvetései mindenekelőtt érzelmi leszámolások a marxizmusban meghaladott dogmatikus filozófiai antropológiai kérdésfölvetésekkel és csak a ‘középfogalmak’ szintjén realizált kritikát jelentenek.”
Ez a bírálat azért tekinthető csak részben jogosultnak, mert mint maga Bretter György is jelzi, A humanizmus viszontagságainak van néhány fejezete, amelyre ez a kifogás nem érvényes. Én azonban ennél a megállapításnál lényegesebbnek tartom azt hangsúlyozni, hogy Bretter György igénye azért nem tekinthető minden vonatkozásban jogosultnak, mert a marxista filozófiai antropológiának nincs egy külön felsőbb vagy magasabb szintű fogalomrendszere, és ennek megfelelő magasabb elméleti szintű polémiát biztosító szuperproblémaköre.
Legfeljebb arról lehet szó, hogy a marxizmus meglevő vagy tökéletesíthető filozófiai-antropológiai kategóriarendszerével a polgári humanizmus vagy általában a nem szocialista humanizmus válfajaival folytatott minden dialógust vagy kritikát metafizikai összefüggések magasabb szintjére lehetne és kellene emelni. Úgy érzem azonban, hogy ezt az igényt Gáll Ernő könyvének legjobb fejezeteiben, igy például a Bretter György által is sokra értékelt Sziszifosz vagy Prométheuszban vagy a Homo conformansban és a már idézett Humanizmusok dialógusa című fejezetben, de más fejezetek bizonyos vonatkozásaiban is megvalósítja.
Nyilvánvaló azonban, hogy bár Gáll Ernő könyve filozófiai jellegű vállalkozás, a szerző szándéka szerint nem elsősorban metafizikai problémafelvetésnek készült. Gáll Ernő a mai történelmi realitások már jelzett összefüggéseiből, a humanizmus úgynevezett fenyegetettségéből kiindulva, olyan könyvet akart írni, amely mind a magas színvonalú elméleti polémiát igénylők, mind a humanizmus kérdésköreiben tájékozódni kívánó olvasók magasabb igényű elvárásait is kielégíti. Figyelembe véve a probléma már hangsúlyozott jelentőségét, Gáll Ernő könyvének ezt a jellegét gyakorlati fontossága alapján lényegesebbnek érzem, mint egy tisztán metafizikai jellegű és jelentőségű kérdésfelvetést. Egy ilyenfajta elemzésnek ugyanis az a hátránya is elkerülhetetlen lett volna, amit Gáll Ernő szintén érzékeltetni kívánt: az alkotó marxizmusra épülő szocialista humanizmusnak nem lehet győztes csatát vívnia elméleti ellenfeleivel csak egy nyilvánvalóan nonkonformista, a dialógust vállaló elméleti magatartás alapján. Ez a magatartás pedig eleve involválja minden olyan problémafölvetés elemzését, amelyet az antihumanista vagy nem szocialista humanista teóriák tárgyalnak. Ezek jó része pedig nyilvánvalóan nem csak metafizikai kérdésfelvetésekhez kapcsolódó témákat elemez.
Gáll Ernő könyvének egészére jellemző különben, hogy a „középfogalmak” szintjén megvalósított elemzés sohasem eredményez szimplifikálást és főleg a problémák ebből eredő meghamisítását. Ellenkezőleg, nemegyszer „magánvalóságuk szerinti” kérdésfölvetéseket ez a tárgyalási mód emel át a túlspekuláltság területeiről a „nekünk-valóság” területére.
A humanizmus viszontagságainak ez a jellegzetessége szervesen összefügg a könyv egész tárgyalási módjával. A humanizmusok dialógusában meghirdetett vitaetika szelleme szerint Gáll Ernő ugyanis nem egyszerűen szembesít különböző filozófiai alapelvekre épülő antropológiai szemléleteket, hogy végül is kimutathassa a szocialista humanizmus magasabbrendűségét minden másfajta humanizmussal szemben, hanem ennek az utóbbi célnak a valóban eredményes megvalósítása érdekében sokrétűen tárgyalja és belső logikájuk szerint is elemzi a humanizmus több történelmi válfaját.
Az elméleti konfrontációknak ez a jellege teszi hihetővé azt a Gáll Ernő végkövetkeztetésének minősíthető felfogást, hogy „a XX. század adekvát humanizmusa a napjaink haladó társadalmi, tudományos, filozófiai, etikai és művésztörekvéseit kritikailag szintetizáló szocialista humanizmus”, (i. m. 305.) Külön hangsúlyozást érdemel az a tény, hogy ez a végkövetkeztetés-jellegű megállapítás A humanizmus viszontagságaiban nem marad egyszerű deklaráció vagy jobbik esetben egy magas szintű tizenkilenc ívnyi terjedelmű elméleti jellegű polémia zárógondolata. A könyv minden fejezetében, de elsősorban A kisebbségi humánum és az Eszmény és valóság címűekben a „XX. század adekvát humanizmusa, a szocialista humanizmus” következetes érvényesítése válik egy nemzetiség sorskérdéseinek tudományos elemzését biztosító iránytűjévé és a halállal szembenéző ember tartalmas életet és tiszta eszményeket vállaló céljainak mozgató rugójává.
Ezt az utóbbi gondolatot összegezi Gáll Ernő ebben az idézésre mindenképpen időszerű tartalomban: „A humánus cél tehát kizárja a vele ellentétes módszerek alkalmazását. Éppen ezért az eszköz s a cél felé segítő út humánumának gondja a mai forradalmár erkölcsi felelősségének döntő kritériuma.” Igaz, hogy cél és eszköz lehetséges ellentmondásainak kiküszöbölését a történelem szomorú tapasztalatai alapján nem Gáll Ernő hangsúlyozza – az utóbbi években sem – első ízben. Gáll Ernő azonban az első hazai filozófus, aki ezt a gondolatot, a jelzett terjedelemben, a legutóbbi évek szakirodalmát is felhasználva a meggyőző tudományos-filozófiai okfejtést a szép lírai pátosszal egyesítő esszéfüzérben valósította meg.
Gáll Ernő igazi filozófusi problémaérzékenységére különben általában jellemző, hogy minden eddigi könyvében és sok tanulmányában az éppen legaktuálisabb kérdések elemzésére vállalkozott, és ezzel a nemegyszer úttörő jellegű munkával, sok tehetséges fiatal kutató munkáját irányította termékeny kutatási területekre. Könyvei tehát mind eredményeikkel, mind tematikájukkal valóban döntően befolyásolták a tanítványok munkáját, amelyről Bretter György joggal állapítja meg: „A recenzens tudja, hogy az alkotó marxizmus ideológiai útját, amelyen ma jár, igen kevesek között éppen Gáll Ernő mutatta meg neki is: ha most problémákat vet fel, akkor ezt azért teheti, mert a könyv, amelyről beszámolni igyekszik, saját álláspontjának tisztázása felé vezette” (Korunk, 1972/8.). Ezt az őszinte eredőt Gáll Ernő tanítványaként én is vallom. És éppen e credo alapján Gáll Ernőtől várjuk azt a könyvet, amely eltérően eddigi könyveitől, kevesebb teret szán vitapartnerek álláspontja ismertetésére-bírálatára (még ha ez a bírálat a legszínvonalasabb is), és saját gondolatait meri olyan terjedelemben kifejtésre érdemeseknek minősíteni, mint dialógus-partnereiét.
Az Értelmiség és társadalom után a Humanizmus viszontagságai a második könyve Gáll Ernőnek, amely meggyőz ennek a várakozásnak a teljes megalapozottságáról. (Filozófiai könyvtermelésünk alapján ezt kevés szerzőről merném leírni.) Egy ilyen könyv lehetőségét ígérik Gáll Ernőnek a nemzetiségszociológia tárgyköréből eddig megjelentetett tanulmányai.
(A minden szempontból rendkívül jelentős könyv megérdemelte volna, hogy a Politikai Könyvkiadó szerkesztősége jobb minőségű, a tartalmához méltóbb nyomdatechnikai kivitelezésben jelentesse meg.)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 3. számában, 1973. január 19-én.
