Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámája a Kolozsvári Állami Magyar Színházban
Többszörösen jelképes az a problémaláttató felelősség és tiszta indulat, amellyel a XX. század nagy írói és filozófusai a forradalom etikáját elemző kérdéseket újra és újra megméretések nyilvánossága elé állítják. Ehhez a jelképességhez a modern történelem szolgáltat indítékokat.
Mert nem igaz, hogy a társadalmi tudatformák folytonossága a művészi látásmód és a befogadókészség sajátos inerciája következtében biztosítja az ún. örök emberi problémák felszínen maradását. A szabadság, a szerelem, a halál, a háború nemcsak azért örök és hálás témái az irodalomnak és a filozófiának, mert ezek egy része az emberi lét elmaradhatatlan kísérő jelensége, hanem azért is, mert ezekhez a létünkhöz alapvetően hozzátartozó jelenségekhez minden kor embere új és új tartalmakat asszociál. Ebben az összefüggésben úgy tűnhet tehát, hogy a forradalom etikájáról beszélni pontatlan fogalomtársítást jelent. A forradalmak etikája utalna eszerint világosabban arra a tartalomra, amely a világtörténelem ismert forradalmai és a bennük érvényre jutó változó etikai tartalom összefüggését kifejezi. Bár ez a következtetés helytálló, Sütő András nagy drámája kapcsán – a lényeget kutatva – a forradalom etikájáról kell beszélnünk. Van ugyanis a forradalmak etikájában éppúgy, mint az előbb említett kategóriákban valami állandó, valami, ami nem az emberrel kapcsolatos tartalmak lényege, hanem magához az emberi lényeghez tartozik. Bármennyire más volt például az angol forradalom etikája, mint a francia forradalomé, a XIX. és XX. század polgári forradalmaié, mint az ezektől lényegében különböző szocialista forradalmaké, és mindezekben más az egyes osztályoké és rétegeké, a különbözőségek ellenére nemcsak az az elvont tartalom volt közös bennük, hogy a meglevő valóság (termelési viszonyok), gyökeres átalakítását tűzték ki célul és valósították meg, hanem az is, hogy győzelemre vivőik, társadalmi lényegüknek megfelelően, az ember igazi felszabadításának útjait, a totális ember megteremtésének modelljét keresték.
Sütő Andrást éppúgy, mint a drámairodalom sok más nagy képviselőjét – nem egyetlen egyedi érvényű tanulságokat hordozó emberi sors (Kolhaas Mihály) kálváriája érdekli, hanem az, ami ebben a halállal járó kálváriában is, a megvilágosodás felé vezető úton, a különösség érvényével hat. De ezen a ponton Sütő András írói szemlélete el is tér drámaíró elődei (közöttük Kleist) útjától, kik a forradalmak etikáját inkább csak érezték, mint tudták, mert csak egy már születése pillanatában idealista történet-filozófia szellemében képviselhették. Sütő András írói jelentőségére vall, hogy az a többlet, amely őt az alkotó marxizmus alapján elődei fölé emeli, és amely az ideológiában kibékíthetetlen világokat állít szembe, nem pusztán az elvont fogalmi kifejtés szintjén jelentkezik, hanem minden didakticista hatást elkerülve az öntörvényű, nagy és autentikus művészet igézetével hat. A néző, aki Sütő Andrással tanulta az alkotó marxizmust és az ettől sok irányban eltérő történelmet, pontosan érti a szerző erkölcsi-filozófiai ítéleteit. Mégis, a reveláció erejével érvényesülő művészi sokk lelkiismeretébresztő hatása révén veszi újra tudomásul, hogy a dogmákká merevített, hajdan forradalmi ideológiák (a reformáció) már nem szolgálhatják az embert, aki a törvényt csak a szabadságban látja szükségszerű erkölcsnek, hogy a végig nem vitt, elbürokratizált „forradalom” önmaga ellentétébe csap át.
Erre a tanulságra, amely a forradalom etikájának magja, várni kellett. Nem azért, mert évszázadokon át nem volt lángelméjű művész vagy író, aki ezt kimondja, hanem mert a marxizmus megjelenéséig nem volt filozófia, amely kimondhatta, mert nem volt osztály vagy réteg, amelynek érdeke volt értelmiségével kimondatni.
Sütő Andrást tehát nemcsak mára európai rangú alkotásokat teremtő tehetsége segítette a forradalom etikájának művészi megfogalmazásában, hanem a történelem is. Az is, amelyhez Kleist novellájából kiindulva visszafordul, és az is, amelyben él és amelynek alakulásáért, művei tanúsága szerint teljes joggal, magát is felelősnek érzi.
Az erkölcsi tudatnak ez a többszörös kötődése hibátlan konstrukciójú drámában vibrál. Sütő András hőse, Kolhaas
Mihály nem kleisti hős. Nem a vigasztalan magány vérfagyasztó reménytelenségével kelt borzadást az élettel szemben, hanem a törvény, a fennálló rend elfogadásán alapuló határtalan türelem kudarcának halálba vezető hosszú útját járja be, hogy végül mindenétől megfosztva, halálraítéltként, a kivégzés előtti pillanatban Münzer útjának elfogadásával üzenjen a jövőnek.
Igaz, Kleist novellájának (az előadást behirdető falragasz krónikát említ) központi alakja sem jellegzetesen kleisti hős. Nem különleges egyén, aki Kleist általában romantikus hőseihez hasonlóan pszichológiailag valóban mély, de kész – társadalmilag megrajzolatlan – közegben lép a színre, hanem realista és romantikus elemekkel átszőtt utat jár meg egy társadalmi összefüggéseket is mélyen elemző, pusztulásba vivő igazságkereső szenvedélyben. Kleist novellájában az emberi jogok és az antagonista osztályokra tagolt társadalom kibékíthetetlen ellenléte mélyen és hitelesen ábrázolt valóság. Az oppozíciós tendenciák összeütközésének motivációja azonban a romantikus elemek torzító hatása miatt elfedi az igazi tanulságot: ebben a világban hiába tiszteli az egyén a meghirdetett jogrendet, amely gyakorlatilag a törvénytelenség szentesítése, mert a jog csak azt az osztályt vagy réteget szolgálja, amely a saját – a társadalmi érdekeknél mindig szűkebb sávú – érdekeinek védelmében létrehozta. Sütő András művének művészi-világnézeti jelentősége nemcsak abban van, hogy a forradalom etikáját a már jelzett összefüggésben és a modern történelem tanulságait összegezően, tehát filozófiailag-művészileg helyesen világítja meg. Mint már utaltam rá, Sütő András hibátlan művészi konstrukciójú drámát írt. Filozófiai, erkölcsi és művészi igazságai a mű első jelenetétől a legutolsóig a drámai építkezés sajátos követelményeinek megfelelően végig pozitív értelemben vett izgalomban tartják az olvasót vagy a nézőt.
A dráma végső tanulsága ugyanis csak a legutolsó képben válik nyilvánvalóvá: hiába vagy törvénytisztelő egy világban, ahol a törvény nem társadalmi érdekek kifejezője, ahol a törvénynek, – mint a dráma egyik alakja, ez a nagyon modern demagóg jogtudor, Müller mondja, csak értelmezése, nem értelme van – nem védheted meg a saját igazságodat.
Ennek a mélyen átgondolt cselekményépítésnek és drámai szituációteremtésnek nyilvánvaló szubsztrátuma Sütő András gyökeres szakítása a sematikus irodalomszemlélettel, pontosabban ennek azzal a jellegzetességével, miszerint a pozitív hős csak pozitív élet, erkölcs és filozófiai szemlélet képviselője lehet, a negatív figura pedig csak negatívaké. Kolhaas Mihály – Sütő András művének legsokoldalúbban megrajzolt alakja és igazi hőse – már a dráma első felvonásában majdnema konfliktusig vezető dialógusban különbözik össze a nemrég levert német parasztfelkelés vezetőjének – Münzer Tamásnak – egyik hívével, Nagelschmidttel, akit Tronkai Vencel báró zsoldosai joggal neveznek Kolhaas „kebelbarátjának”. Ellentéteik alapja a levert parasztfelkelés és az utána kialakult helyzet értékelése.
Vitájukban mindketten a reformáció eszméire – mint közös ideológiai alapra – hivatkoznak, és bár érvelésük teljesen különböző, gyakorlati magatartásra készteti őket a fennálló jogrend, a konszolidálódott fejedelmi és császári hatalom megítélésében, a nézőt az első pillanattól dilemmatikus helyzet elé állítják: kinek kell hinnie, Nagelschmidtnek-e, aki alig jelenik meg a színpadon, máris ezt mondja a martalócok durva faggatásaitól alig
szabadult Máriának: „A fejedelmek a kardnak, vagyis a közhatalomnak nem urai, hanem szolgái. Nem szabadna tehát azt tenniök, ami éppen jólesik nekik… A kard hatalma az egész közösségé, nem egyetlen emberé, Dániel hét, Jelenések könyve hat és ha nem igazságos valamely ítélet, a keresztények közösségének azt meg kell tagadnia, Mózes negyedik, per tizenhét, s ha nyúznak és kopasztanak mindent, ami csak él, Mikeás három…”; vagy az éppen betoppanó Kolhaas Mihálynak higgyünk, aki ezt válaszolja neki: „ha nyúznak és kopasztanak, kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek, Máté hét… kedves barátom, Nagelschmidt.”
Két hit ütközik meg ebben a párbeszédben, amelyben a meggyőződés és a bizonyítékul hívott forrás közös: a biblia. De a nézőt elsősorban természetesen nem ez a tény tartja izgalomban. Mint az objektív valóságban (ezúttal a történelemben) úgy Sütő András drámájában is az olvasót és a nézőt a dilemmatikus helyzetek reális problémákat tartalmazó jellege és az egymással szembenálló alakok világnézeti és erkölcsi magatartásában különböző arányban ugyan, de majdnem mindig jelenvaló igazság és az ehhez való „kényszerű” viszonyulás váltja ki. Nincs ugyanis értő olvasó vagy néző, aki ne tenné fel magának az ilyen jellegű párbeszédek után újra és újra a kérdést: vajon egy levert felkelés forradalmi apályában, amikor úgy látszik, a konszolidáció fejezi ki a történelmi szükségszerűséget, nem Kolhaasnak, a történelem és törvénytisztélet apostolának van-e igaza, aki Nagelschmidt „permanens” forradalmat követelő indulatait ezekkel a szavakkal csitítja: „Tűzcsóva helyett a tárgyalást, emberölés helyett a szeretet erejét, törvénytiprás helyett az igazság törvényes érvényesítését… az emberek kifulladtak már a hitvitákban, felkelésben, a halottak eltakarításában. Élni akarnak: dolgozni, gyermeket nevelni, vásárra járni; annyi csődület után megszusszanni… Nézd, alig reformáltuk meg a hitünket, máris újabb reformátorok támadnak, libertinusok és újrakeresztelkedök, hát mifajta békesség lesz ebből?… Jegyezd meg, Nagelschmidt: aki felkelést szít és nem viszi azt győzelemre: tömeggyilkos. Tudod jól, Karl: Münzert bírálom, de nem vádolom. Ámbár sír a lelkem. Hisz magad is láttad, Lipcse felé menet s még inkább Frankenhausen környékén, a legyilkolt parasztok kisírt szemű maradékait. Mondják, hogy a csatatéren még manapság is tömegével bolyonganak az asszonyok, a gyermekek…”
Úgy látszik tehát, hogy Kolhaas „pacifizmusát” cáfolhatatlan tények támasztják alá, míg Nagelschmidt szikrázó haragja, Luthert és a választófejedelmet ostorozó szavai („aki a felsőbbségért ontja vérét, Isten előtt az az igazi vértanú… aki pedig a parasztok oldalán pusztul el, örökkön égni fog a fekete pokolban. Ki mondta ezt? Nem Doktor Luther mondta?…” A választófejedelem „egyik kezével törvényt szab, a másik lábával fölrúgja. Fenéken billenti mindennap, minden órában és minden pillanatban. Ez a híres törvényhozó kéz: szolgakéz. A császár érdekeit s a rugdosó lábakat szolgálja. A Tronkai bitangokat.“) bár igazak, prófétai lázító, plebejus ösztönű tartalmukat Kolhaas higgadtságával szemben – a dráma befejezéséig – egy már megkésett vagy még korai igazság megfogalmazásának érezhetjük.
A Kolhaas ajtaján zörgető történelem azonban újra és újra figyelmeztet: „A pallosnak és haragnak idején” valóban naiv reménykedés a fejedelmi vagy császári igazságszolgáltatásban hinni. A „virágvasárnap illatú” türelmes Kolhaast előbb csak fenségesen szép szerelmi idilljének otromba megzavarásában emlékeztetik az önkény képviselői „tartozására“, majd felesége, Lisbeth meggyilkolása döbbenti rá arra, hogy „Az Úristen, ha létezik benne szánalom, maga sem tűrheti, hogy fegyveres férfiak helyett kérvényező asszonyok hadával” keresse igazságát; magának kell igazságot szolgáltatnia.
A második felvonásvég egy szünetnyi időre azt a látszatot keltheti, hogy a Kolhaas–Nagelschmidt-vita eldőlt. Parttalan fájdalmában Kolhaas végleges érvénnyel döbbent rá arra, hogy nincs más út az igazságtalanság elleni harcban, mint a forradalom. A harmadik felvonás közepe azonban döbbenetes meglepetéssel készteti újabb döntésre a nézőt. Győzelmei tetőfokán a vérszomjas Tronkai Vencel bárón éppen a halálos ítéletet személyesen végrehajtani akaró Kolhaast a színre lépő Luther akadályozza meg az emberölésben. És nem pusztán az új hit konszolidációját kivívott ideológus tekintélyével, hanem hatásos érveléssel: „Mindennek megvan a maga ideje. Aki nem tudja, hogy a történelemben minden órának más-más a parancsa és valami mindig fontosabb, mint volt annak előtte, az ne merészeljen a szavamba vágni. Közös ügyünk a reformáció, közös ellenségünk Róma. Párizsban és Velencében máglyára hurcolják a hittestvéreinket! A pápisták nem válogatnak földesúr és jobbágy között. Egész nemzetünket az ellenreformáció pokla fenyegeti, ti pedig a négykézláb járó gondolkodás szintjén azokat öldöklitek itthon, akik visszatértek a tiszta evangéliumhoz?… A valamikori Luther Márton ma is kész meghalni az ember fiának igazságáért. De az élet parancsa nem a halál, hanem annak elkerülése: nem az öngyilkos reménytelenség, hanem az okos cselekvés. Az eszes meglátja a bajt és elrejti magát; a bolondok néki mennek és kárát vallják. Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége; mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. Elegendő büntetés nekünk a halál tudata. Ennek letöltéséhez kell a férfibátorság. Mert a halottak semmit sem tudnak és azoknak semmi jutalmuk nincs többé.” És a halottakkal teleszórt csatatéren is az igazságokkal teleszőtt demagóg szónoklat Kolhaast és a humanizmus eszményeiről még végső elkeseredésükben sem megfeledkező híveit újra félrevezeti. Kolhaas Mihály, aki főként személyes veszteségeit tudja újra és újra emlegetni, leteszi a fegyvert, és ezzel „aláírja“ saját halálra ítélését. De a tragikus vég előtt Sütő András – újra hangsúlyozom: csak nagy drámaírókra jellemző „rafinériával” – még egyszer próbára teszi az olvasó és néző igazságérzetét. A harmadik felvonás második képében Drezda piacterén, Luther ígéretéhez híven, állítólag Kolhaas Mihálynak akarnak nyilvános igazságot szolgáltatni. Zauner, a bíróság egyik tagja olvassa fel a választófejedelem ítéletét, amelyben Kolhaas Mihály cinikus részletességgel fölsorolt „javait” mind visszakapja. De Kolhaas és barátai (és tegyük hozzá, a néző is) korán örült. A hatalommal szembefordult lócsiszárnak, a történelem logikája és a tragédia szabályai szerint, nem jött és nem is jöhetett el a „virágvasárnapja”. Müller császári ügyész, a valamikori állítólagos barát közli, hogy Kolhaasnak is törlesztenie kell. Miután a fejedelmi döntéssel „mindent visszakapott”, császári döntéssel, mivel igazságát „önhatalmúlag, mellékösvényen kereste”, „kötél általi halálra ítéltetik”. A néptől, igazságtól elidegenedett hatalom cinizmusa még egyszer megdöbbentő hatást vált ki. A népelnyomó hatalmak mindenkori törvénytudó szolgáit és szívtelen igazolóit megtestesítő császári ügyész, Müller (Péterffy Gyula remek alakítása). arcán is könnyek peregnek végig. Talán első őszinte szavai ezek: „még egyszer mondom: a döntés a császáré. Akárkinek a hangján közölhette volna. Bocsáss meg nekem”. És Kolhaas Mihály, a történelmietlen, elvont humanizmus áldozata, még egyszer megbocsát: „Utolsó kívánságod. Az elítélt utolsó kívánsága. Megbocsátok, Ferenc. Legyen neked könnyű a hatalom. Nyugodj békében.”
Az olvasó és a néző tudja, hogy Kolhaas most is igazat mondott. Ő, a halálraítélt: a győző, és Müller, az ítéletet hirdető, és a rend, amelynek nevében ítélethirdető: a történelmi halálraítélt. Nagelschmidt, ígérete szerint, azon az úton megy haza, hogy Kolhaas Mihály végrendeletét teljesítse, „amelyik Münzer Tamáshoz vezet”.
Kolhaas ezúttal utoljára, az erkölcsi felmagasodás legfelső lépcsőjén, vállalja Nagelschmidt hitét és útját: „Az a jó. Az a legrövidebb.” Igaz, túl későn ahhoz, hogy saját életét megmentse, de még idejében ahhoz, hogy életútjának erkölcsi példáját és tanulságait összegezve a történelemben tovább lehessen lépni. Mert Sütő András drámájának – minden lehetséges értelmezésen túl – ez a legvégső tanulsága. A forradalomban nem szabad félúton megállni, mert a humanizmus igazi eszméitől áthatott tömeg csak úgy nyerheti el igazi szabadságát, ha az embertől elidegenített hatalom embertelenségeivel szemben mindhalálig védi az erkölcs hatalmát.
Új drámájával Sütő András, a Pompás Gedeonok „kedélyes” világától nagyon messze, a mai európai drámairodalom legnagyobb magaslataira jutott. Magaslatokra, ahonnan nemcsak vissza, az emberiség megtett útjára van tiszta kilátás, hanem arra az erkölcsi útra is, amelyen az alkotó marxizmus etikáját következetesen vállaló új Kolhaas Mihályokkal együtt mennünk érdemes.
*
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Sütő András drámáját Harag György rendezte, immár a színház tagjaként, a legnagyobb színészek, egy kiváló díszlettervező: Mircea Matcaboji és egy ugyancsak kiváló jelmeztervező: Edit Schranz-Kunovits közreműködésével.
Európai rangú dráma, európai rangú rendező, helyüket bármilyen tekintélyes színpadon megálló művészekkel. Ezért volt nagy pillanata ez az előadás az egész romániai magyar színjátszásnak. A legnagyobb színházi pillanat, amelynek itt vagy másutt részese voltam. Igaz, hogy ennek az előadásnak a kolozsvári magyar színházban is voltak előzményei. A trójai nők és A kegyenc például. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának előadása azonban a Harag György korábbi nagy teljesítményeit (Nagy István: Özönvíz előtt, Barta Lajos: Szerelem) is messze fölülmúló rendezés.
Tanulságos volna egy összehasonlító színházi tanulmányban összevetni Harag három nagy előadását (Az özönvíz előttet, a Tragédiát, és a Sütő András dráma kolozsvári előadását), hogy ennek a rendkívüli tehetségű rendezőnek csak most kibontakozó színháztörténeti jelentőségű útját, mesterségbeli „fogásait” és egyre meglepőbb nagy előadásait igazi jelentőségük szerint értelmezhessük. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, úgy tűnik, Harag György pályáján olyan eredmény, amelyet jó ideig felülmúlni aligha lehet. Ha erre mégis rövid időn belül sor kerül, a romániai magyar színjátszás nemcsak ritka pillanatokban válik európai rangúvá.
Harag György legnagyobb érdeme Sütő András drámájának rendezésében a szöveg erkölcsi-filozófiai tartalmainak és gyönyörű nyelvének képi, színpadi nyelvre való lefordításában jelentkezik. Nyilvánvaló erénye ennek a képi nyelvnek, hogy szinte sehol nem nyomja el a dráma filozofikumát, hagyja szárnyalni Sütő gondolatait és nyelvi bravúrjait. Az előadásnak majdnem minden részlete kitűnő, ötletektől csillogó színpadi kép és játék, de ezek közül is kiemelkedik Héjja Sándor (Kolhaas Mihály) és Sebők Klára (Lisbeth) gyönyörű szerelmi jeleneteinek finom lírája és a harmadik felvonás első képe: Tronkai Vencel báró és zsivány, orgiaéhes elvbarátainak undort és iszonyatot keltő, apácagyalázással végződő „utolsó vacsorája”. Azt hiszem, hogy Harag György nem véletlenül éppen ezeket a képeket finomította tökéletessé. Ellentétes tartalmuk ugyanis rendkívüli élességgel világítja meg Sütő András mondanivalójának egyik fontos elemét: a világ, amelyben a Tronkai Vencelek és történelmi hasonmásaik erkölcse uralkodik, legfennebb csak tünékeny pillanatokra hagyja érvényesülni a legmélyebb és legtisztább emberi érzelmeket, a szerelmet, az alkotó munkát, a játékot. A pallos, az akasztófák, a börtönök és a dogmatizált ideológiák árnyékában nem marad egy talpalatnyi hely sem a szabadság, a tisztaság és a szépség számára.
A dráma összes nagyobb és kisebb szerepeit a kolozsvári színház legjobb színészei játsszák. (Kolhaas Mihály: Héjja Sándor, Lisbeth: Sebők Klára, Nagelschmidt: Vadász Zoltán, Herse: Barkó György, Mária: Balogh Éva, Tronkai Vencel báró: Senkálszky Endre, Günther báró: Nagy Dezső, Müller Ferenc: Péterffy Gyula, Kallheim: Kozma Lajos, Hinz: Maresch Béla, Kunz: Schaaser Richárd, Zauner: Mihály Pál, Eibenmeyer: Kincses Elemér, Várnagy: Pásztor János, Vámos: Higyed Imre, Antónia nővér: Nagy Réka, Luther Márton: László Gerő, Henrik: ifj. Mocsy
László m. v., Mann: Márton János). Teljesítményük ennek ellenére egészében véve is meglepetés volt. Legtöbbjüknek éveken át kihasználatlanul hagyott vagy rutinosságokba fulladó tehetsége ezen az előadáson tűnik fel igazán. Mert nem igaz például, hogy Héjja Sándor, Sebők Klára, Vadász Zoltán, László Gerő, Senkálszky Endre, Nagy Réka vagy Barkó György csak az Egy lócsiszár virágvasárnapjában kapott tehetségéhez méltó szerepet. A felsoroltak közül többen igazán nagy szerepekben nyújtottak jelentéktelen teljesítményt, mert képekben, színpadi helyzetekben gondolkodó rendezők hiányában, nemegyszer elhibázott rendezői felfogások ellen küzdve kellett érvényesíteniük tehetségüket.
Héjja Sándor, aki a látszatok ellenére inkább a nagy, háborgó drámai indulatok kifejezésére érezte magát alkalmasnak, Kolhaas Mihály szerepében az angyali nyugalomtól a felháborodásig majd a jogos forradalmi erőszakig és végül a halállal való bátor szembenézésig ívelő utat soha kétségbe nem vont nagy tehetsége színvonalán rajzolta meg. Nem az ő hibája, hanem alkati adottságok különbözőségének eredménye volt, hogy a színészi pályája ugyancsak legnagyobb alakítását nyújtó Vadász Zoltán egy-egy jelenetben fölébe nőtt. Nemcsak azért, mert Vadász Zoltán forradalmi indulatait nagyobb hévvel is fejezte ki, és a nézők többsége nagyobb rokonszenvvel is nézte, hanem mert Vadász Zoltán gazdag színészi eszköztárának minden, alkati adottságaival is egyező, több évtizedes tapasztalatait hasznosíthatta.
László Gerő Luther szerepében a bemutatót követő három előadáson tovább érlelte alakítását. Mindenkori nagy erénye, a gyönyörű, értelmi hangsúlyokra is mindig figyelő szövegmondás mindenik előadáson érvényesült, de nem volt mindeniken és minden pillanatban alárendelve a szöveg tartalmának. Ennek ellenére azt a Luthert, akit Ludwig Börne így jellemzett: „a reformáció volt az az aszkór, amelybe a német szabadság belehalt, és Luther volt a sírásója” – néhány szónokiasan ható gesztustól és póztól eltekintve korábbi nagy teljesítményei színvonalán rajzolta meg.
Barkó György, akiről az utóbbi időben teljes joggal egyre többet hallunk, ezúttal is kiváló. A szenvedés, a hűség és az igazságtalanság elleni bátor tiltakozás tökéletes színészi érzékeltetése az, amit nyújt.
Senkálszky Endrének döntő szerepe volt abban, hogy az előadás már említett, legnagyobb jelenete, az „utolsó vacsora”, \olyan félelmetes erővel hatott. Tronkai Vencel báró kíméletlen energiákat sejtető, gonosztevő bátorságát a junkerek történetéből ismert tartalommal idézte.
Az előadás nagy meglepetései közé tartozik Sebők Klára Lisbethje és viszonylag kicsi szerepében Nagy Réka is.
Sebők Kláráról utoljára hét évvel ezelőtt, A bűnbeesés után Maggie-jének értelmezése alapján írtam fenntartások nélküli elismeréssel. Az azóta eltelt időben, bár többször kapott nagy szerepet, semmi számon tartandót nem láttatott. Sőt. Kiváló szerepeinek (Stuart Mária, a Tragédia Évája, A névtelen csillag Mirája) éppen azokat a mélyebb emberi tartalmait nem tudta érzékeltetni, amelyek nélkül nagy szerepek hiteles színészi értelmezése lehetetlen. Ez magyarázza, hogy az utóbbi években a rendezők és a közönség is „beskatulyázta” egy szerepkörbe amelyet külső adottságai alapján találtak ráillőnek. Lisbeth szerepében azonban Sebők Klára (bár ez a szerep sokkal egysíkúbb és kisebb is, mint annak idején a Maggie volt) nemcsak meghatóan szép, de igazán mély lírával is érzékeltette a szerelméért mindent vállaló asszony tragédiáját. Ilyen átszellemülten szépnek, poétikus melegséggel csillogónak és őszintének még csak egyszer láttam.
Nagyon rövid, de annál súlyosabb írói mondanivalót hordozó szerepében Nagy Réka évek óta először emlékeztetett arra, hogy sokat ígérő kolozsvári indulása nem volt véletlen epizód színészi pályáján, és bűn volt egy évtizeden át „elfelejteni”. Kétségbeesett tiltakozása a brutális erőszak ellen szimbolikus jelentőségűvé magasult, és az előadás egyik legjobb epizódja volt.
A kisebb szerepek alakítói (közöttük a gyermek ifj. Mócsy László), akikről nincs módom külön írni, jól illeszkedtek be a nagy előadás színvonalába és hangulatába.
Ezt a színvonalat és hangulatot ritkán látott beleérző készséggel szolgálták Mircea Matcaboji remek, korhű és mégis szimbolikus funkciójú díszlete és Schranz-Kunovits Edit „semmiből teremtett” jelmezei.
Ezért hangzik az előadás egésze alapján megrázó erejű művészi igazságként is a forradalom etikáját a marxizmus szellemében idéző tétel: „Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották.”
(Az előadás kisebb hibái – egy-egy naturalista beütés – annyira nem befolyásolták a színházi élmény mélységét, hogy nem érdemes velük külön foglalkozni.)
Íme, a színháztörténeti jelentőségű „két és fél óra” magyarázata.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 16. számában, 1975. április 18-án.
