A Müncheni Biztonságpolitikai Fórum margójára – nem dőlt még el Ukrajna sorsa, mert egyelőre NINCS amerikai terv. Amit jelenleg látunk, az nem egy amerikai mesterterv megvalósítása, hanem a kidolgozott terv hiánya. Ez lehetőséget jelent Európának és Ukrajnának is, hogy véleményével, kiállásával alakítsa a Trump-adminisztráció politikáját, nemcsak Ukrajnával, de az európai biztonsággal kapcsolatban is.
A szerdai Trump–Putyin (és Trump–Zelenszkij) telefonhívás óta az internetet elárasztották a különféle, hisztérikusabbnál hisztérikusabb értékelések. Az egyik véglet szerint Trump elárulta Európát és Ukrajnát, és ez egyenes út a világ végéhez. A másik, oroszbarát (oroszbérenc) véglet szerint végre helyreáll a rend, a Nyugat belátta tévedését, és most, hogy a két nagyhatalom, az USA és Oroszország majd jól megegyezik Ukrajnáról – az ukránok és Európa bevonása nélkül –, végre minden visszazökken a régi jó, 19. századi kerékvágásba, amikor a politika kizárólag az erőre alapult.
Szerintem egyik végletnek sincs igaza. Azért nem, mert még nem dőlt el semmi, még bármilyen irányba mozdulhat az a bizonyos inga. A Trump-adminisztráció egyelőre láthatóan nem döntött még el semmit Ukrajna kapcsán, nincs kész, kidolgozott tervük. Bizonyos kontúrok megvannak, de kész terv nincs.
Az egyik kontúr, hogy csökkenteni akarják az Egyesült Államok elköteleződését Európa és az európai biztonság iránt, hogy minél jobban Kínára tudjanak fókuszálni. Ebben semmi új nincs, már az Obama-adminisztráció óta Kína a prioritás. A másik, hogy a háború kapcsán egyelőre a lezárás sebességére, nem pedig a lezárás minőségére és fenntarthatóságára akarnak optimalizálni. Nem is nagyon tehetnek másként, legalábbis most még, hiszen ez volt Trump egyik fő választási ígérete (bár a 24/48 órás lezárást nyilván senki nem vette komolyan, leszámítva a magyar kormánypropaganda félanalfabéta sajtómunkásait).
Ebből a két preferenciából következik egyébként, hogy az USA nem akar biztonsági garanciát adni Kijevnek – erőset semmiképp –, és főleg nem akar csapatokkal hozzájárulni egy esetleges ukrajnai békefenntartó misszióhoz.
A harmadik kontúr az, hogy az Egyesült Államok szeretne koncessziót szerezni Ukrajna ritkaföldfém-készleteinek kitermelésében. Ezt onnan lehet biztosan tudni, hogy Scott Bessent pénzügyminiszter volt az első amerikai vezető az új adminisztrációból, aki ellátogatott Kijevbe (tehát nem a külügyminiszter vagy a honvédelmi miniszter), és a ritkaföldfémek kérdése volt az egyik fő napirendi pont. Zelenszkij egyébként, szerintem nagyon helyesen, nem írt alá semmit, nem mondott le előre az ország ásványkincseinek egy részéről sem, hiszen nem kapott volna cserébe semmit (Bessent nem ígért, nem is ígérhetett semmiféle biztonsági garanciát).
Körülbelül ez az tehát, amit biztosan tudunk a Trump-adminisztráció Ukrajna-politikájáról. Alapvetések vannak, kidolgozott terv viszont nincs. És éppen a kidolgozott terv hiánya magyarázza, hogy a Trump-adminisztráció különböző tagjai egymásnak markánsan ellentmondó dolgokat beszélnek az ukrajnai rendezés kapcsán. Mást mond Vance alelnök, Kellogg tábornok mint különmegbízott, mást mond Hegseth védelmi miniszter, és mást hallani különböző háttér-csatornákon. Nem azért nem képviselnek egységes álláspontot, mert valami nagyon bonyolult kombinációt játszanak éppen, hanem mert nincs egységes álláspont.
Jobb lenne, ha lenne? Nyilván, főleg akkor, ha ezt az egységes álláspontot a transzatlanti szövetségesekkel és az ukránokkal együtt dolgozták volna ki (ilyen értelemben a Biden-adminisztráció jóval egyszerűbb partner volt). Ennek az ellenkezője, tehát az USA kivonulása az európai biztonságpolitikából viszont a lehető legrosszabb forgatókönyv volna.
Európa „beleáll” – nagyon helyesen
Adódik a kérdés, hogy mit jelent mindez Európa és Ukrajna számára. Az EU oldaláról azt gondolom, hogy a mostani helyzet minden fenyegető árnyéka mellett elsősorban lehetőséget jelent. Lehetőséget arra, hogy hatni tudjunk az új amerikai adminisztrációra, és olyan ajánlatot, együttműködési keretet tudjunk kidolgozni, amire Washington is úgy tekint, hogy az megfelel a Trump-adminisztráció érdekeinek.
A meghatározó európai hatalmak február 12-i Weimar+ nyilatkozata pont ilyen lépés: kimondják, hogy mindaddig támogatják Ukrajnát, amíg nem születik egy igazságos, átfogó és fenntartható béke. Másképp fogalmazva, deklarálják, hogy a rendezés sebessége helyett annak minőségére kellene optimalizálni. A Weimar+ nyilatkozatot a Bizottság és Kaja Kallas főképviselő mellett aláírta Franciaország, Olaszország, Németország, Spanyolország, az Egyesült Királyság és Lengyelország is.
Két nappal később a balti és északi államok nagyon hasonló nyilatkozatot fogadtak el.
Érdekesség, hogy mind a Weimar+ , mind az északi nyilatkozatban ott vannak nem EU-s tagállamok is aláíróként, ugye az Egyesült Királyság, Norvégia és Izland.
A két nyilatkozat aláírói együttesen már bőven minősített többséget jelentenek az EU-s döntéshozatalban is. Az, hogy a Bizottság is az aláírók között van, nekem azt mutatja, hogy Európa a kül- és biztonságpolitika területén gyors ütemben mozdul el részben a minősített többségi, részben a kormányközi többségi cselekvés felé. Ha nem lehet uniós keretben dolgozni, mert egyes országok kerékkötőként akadályozzák még a legelemibb stratégiai érdekek védelmét is (bár evidens, de azért mondjuk ki: Ukrajna vereségének elkerülése Európa elemi stratégiai érdeke), akkor meg fogják kerülni az illető problémás országokat. És abban, hogy a felelősen gondolkodó tagországok Európa érdekében tudjanak cselekedni, számíthatnak a nem EU-tag szövetségesekre (britekre, norvégokra, és a kétségtelenül kicsi, de elvhű és elszánt izlandiakra) is.
Ami persze felveti azt a kérdést is, hogy miután ez a megkerülési szándék most már elég egyértelműen látszik, vajon mennyiben jó stratégia az illető országok, elsősorban Magyarország és Szlovákia részéről továbbra is vétóval fenyegetőzni – ezzel ugyanis valójában a saját, további marginalizálódásukat, elszigetelődésüket segítik elő.
Mindezeken túl több európai tagállam is jelezte már az Egyesült Államoknak, hogy az EU kész és képes nagyobb szerepet játszani az Ukrajnának juttatott amerikai katonai segélyek finanszírozásában. Másképp fogalmazva, szükség esetén (részben) meg tudjuk venni az USA-tól azokat a fegyvereket, amelyekkel az ukránokat segítik. Vannak olyan uniós országok, amelyek szükség esetén akár jelentős hitelt is készek felvenni ennek érdekében – pont azért, mert értik, hogy Ukrajna veresége milyen óriási fenyegetést jelentene az egész kontinens biztonságára.
A következő hetekben, a fenti európai ajánlatok ismeretében várhatóan az amerikai álláspont is koherensebbé válik majd. Az EU-s és tagállami diplomáciai apparátusok jelenleg gőzerővel dolgoznak azon, hogy a kialakuló amerikai stratégia a lehető leginkább szolgálja Európa érdekeit, ideértve Ukrajna további támogatását is mindaddig, amíg nem születik egy igazságos, valóban fenntartható rendezés – nem az ukránok feje felett, hanem a bevonásukkal.
Mindeközben a magyar miniszterelnök pénteken arról delirált, hogy nem kell kilépni az EU-ból, mert szétesik magától is, utána pedig Tucker Carlsonnak olyasmiket mond, hogy Oroszország mindig tartja a szavát…
Addig azonban érdemes azon gondolkozni, hogy vajon melyik megközelítés szolgálja jobban Magyarország érdekeit: a különutas, a közös európai cselekvést akadályozó, és ezzel a gyakorlatban Moszkva érdekeit szolgáló orbáni magatartás, vagy a nyugat-európai és északi-balti szövetségeseink által választott út.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 15-én.
