„Amíg a filippin népnek nincs elegendő energiája ahhoz, hogy emelt fővel s fedetlen mellel kinyilvánítsa a társadalmi élethez való jogát, s azért tulajdon önfeláldozásával, tulajdon vérével álljon jót, amíg azt látjuk, hogy honfitársaink a magánéletben magukban szégyenkeznek, s hallják lázongó és tiltakozó lelkiismeretük morajló hangját, a közéletben azonban hallgatnak, kontráznak a kényúrnak, s kigúnyolják a kiszolgáltatottat, amíg azt látjuk, hogy bezárkóznak önzésükbe, s kényszeredett mosollyal dicsőítik a legalávalóbb cselekedeteket, szemükkel részt kéricsgélve a zsákmányból, addig minek szabadságot adni nekik? Akár Spanyolországgal, akár Spanyolország nélkül, mindig ugyanazok volnának, sőt talán még rosszabbak is! Minek a függetlenség, ha a ma rabszolgái a holnap zsarnokai lesznek? Márpedig nem kétséges, hogy azok lesznek, mert szereti a zsarnokságot az, aki aláveti magát! Amíg népünk nem elég felkészült, amíg becsapatva vagy kényszerből megy a harcba, anélkül, hogy világos fogalma lenne arról, mit kell tennie, addig a legbölcsebb kísérletek is csődöt mondanak, s jobb is, ha csődöt mondanak, hiszen minek átadni a vőlegénynek hitvesét, ha nem szereti eléggé, ha nem kész meghalni érte?” (José Rizal, 1890)


A Föld bármelyik országában is kötünk ki hosszabb-rövidebb időre, előbb-utóbb mindenhol belebotlunk a helyi Széchenyibe, a helyi Navalnijba, valakibe, aki életét, egészségét, jó hírét áldozta saját népének felemeléséért, az általa megálmodott társadalmi-politikai reformokért, elveiért. A Fülöp-szigeteken José Riaznak jutott ez a szerep.
Magellán 1521-es partraszállása után a II. Fülöp spanyol királyról elnevezett országban a gyarmattartók 1946 nyaráig egymásnak adták a kilincset. A kezdeti háromszáz éves spanyol gyarmatosítás egyrészt infrastruktúrát, nyomdát, törvénykönyvet, a nyugati civiliázáció progresszív elemeit biztosította a 7641 szigetből álló dél-kelet ázsiai országnak, másrészt erőszakos katolicizmust, spanyol katonai-csendőri gyarmati elnyomást, kizsákmányolást, szerzetesi terrort, cenzúrát hozott a lakosságnak.
José Rizal a kevés fülöp-szigeti diák közé tartozott, aki értelmiségi családi hátterének köszönhetően először a manilai Szent Tamás egyetemen, majd a gyarmattartó anyaország fővárosában, Madridban tanulhatott. Párhuzamosan végezte az orvosi és a bölcsészeti fakultást, és anyanyelvén, a tagalogon kívül beszélt görögül, latinul, spanyolul, héberül, katalánul, franciául, olaszul, angolul, németül, japánul,
hollandul, portugálul, arabul és szanszkrit nyelven is. Szemsebészeti tudását a legkiválóbb európai klinikákon tökéletesítette, először Párizsban, majd Heidelbergben. Hazaérve a Fülöp-szigeteken csodadoktornak tartották. Bentlakásos iskolát építtetett a tehetséges parasztgyerekeknek, ingyenes kórházat nyitott. Etnográfiai, botanikai, zoológiái kutatásokat végzett, s kiterjedt levelezést folytatott európai barátaival. De mégsem volt elégedett: „Huszonhét éves vagyok, beutaztam a világot, közelről tanulmányoztam a főbb nemzeteket, valamint mindama fajokat, melyek leginkább hozzájárulnak az emberi haladás előbbre viteléhez, beszélem a legfontosabb nyelveket, és mindennek ellenére, én, Font atya és hittestvérei szemében nem vagyok egyéb, csupán egy «közönséges kis meszticecske«”
Rizal nem elsősorban azért érdekes számunkra, mert megteremtette a filippin nemzeti öntudatot és a hazája sorsának jobbításáért küzdött. Ilyen embert a saját térségünkből is ismerünk, nem is egyet.
Ami nekünk új, hogy Rizal számunkra egy ismeretlen elnyomási struktúrát mutat be, egy alattomosat, egy minden asszimilációs kísérletnél vagy katonai megszállásnál veszélyesebbet: a kolonizált társadalom pszichéjére épülő alávetést, ami jellegtelen kópiává, a gyarmatosító utánzatává teszi a helyi lakosságot. Amivel szemben nagyon nehéz kialakítani a saját nemzeti karaktert, megőrizni a hagyományokat. A valódi gyarmatosítás belső lélektanát, dinamikáját mi közelről nem ismerjük, nem
értjük. Rizal elmagyarázza nekünk.
Rizalt irritálja honfitársainak béketűrő, spanyolokkal szembeni előzékeny viselkedése. Nem bírja nézni a nyájas „bennszülöttet”, aki „hálásan csókolja a szerzetesek kezét a keresztény civilizáció jótéteményeiért”. Ahhoz, hogy bármiféle reformot ki lehessen csikarni hazája számára, ezt a szemléletet akarja megváltoztatni. Igyekezett felrázni a több mint három évszázad alatt módszeresen elbutított, megfélemlített, tétlenségbe züllesztett honfitársait.
„Önök egyesítik erőiket, hogy hazájukat virágfüzérekkel és rózsaláncokkal kötözzék Spanyolországhoz, s valójában a gyémántnál keményebb láncot kovácsolnak! Jogegyenlőséget követelnek, meg szokásaik elspanyolosítását, s nem látják, hogy amit kérnek, az maga a halál, nemzeti létük lerombolása, hazájuk megsemmisítése, a zsarnokság fölszentelése! Mivé lesznek a jövőben? Jelleg nélküli néppé, szabadság
nélküli nemzetté, minden ízükben utánzatokká, még a hibáikban is. Spanyolosításért esengenek, s nem sápadnak el a szégyentől, amikor megtagadják azt önöktől? S még ha megkapnák is, mit akarnak? Mit nyernek vele? A legjobb esetben egy katonai puccsokkal, polgárháborúikkal sújtott országot, a fosztogatók és elégedetlenek köztársaságát, hasonlatosat némely dél-amerikai köztársasághoz! Mit lovagolnak annyit a spanyol nyelv oktatásán? Nevetni kellene ezen a követelésen, ha nem fenyegetne
oly gyászos következményekkel!”
Írásaiban harcot indított a fülöp-szigetiek öntudatra ébresztéséért, kíméletlenül eléjük tárva helyzetüket, a szerzetesi és csendőri visszaéléseket, kegyetlenkedéseket. Kezdetben spanyol újságokba ír cikkeket, majd nekilát egy regénynek, ami örökre megváltoztatta hazájában a gyarmatosító és gyarmatosított viszonyát. A Berlinben 1887-ben kiadott Noli me tangere (Ne érints engem) című könyv első néhány száz példánya bejutott a Fülöp-szigetekre. A tagalogra fordított részletek felolvasásain tömegek gyűltek össze.
Amíg a leghalványabb lehetőséget is látja arra, hogy a liberális spanyol erők meggyőzésével reformokat érjen el hazája számára, addig Rizal más eszközökhöz nem akar nyúlni. De látva erőfeszítéseinek kudarcát, egyre többet foglalkozik a Spanyolországtól való elszakadás gondolatával.

Elítéli honfitársai jogegyenlőségért folytatott küzdelmét:
„Ezen az úton a legjobb esetben is csak rossz kópiává válhatunk, márpedig a népnek ennél messzebbre kell látnia! Őrültség azon igyekezni, hogy a kormányzó körök gondolkodásmódjára hassanak; azoknak megvannak a maguk eltökélt tervei, szemük nem lát, fülük nem hall, s ezzel önök nemcsak hogy az idejüket vesztegetik el hasztalanul, de hamis reményekkel ámítják a népet is, és segítenek neki fejet hajtani a zsarnok előtt. Éppenséggel a nép elégedetlenségét kellene a saját hasznukra fordítaniok. Nem akarják a spanyol népbe beleolvasztani önöket? Nagyszerű! Különböztessék meg magukat tőle, sajátos, tulajdon jellegüket körvonalazva, s próbálják lerakni a filippin haza alapköveit… Nem akarnak reményeket kelteni önökben? Nagyszerű! Ne reménykedjenek a kormányban, reménykedjenek saját magukban, és dolgozzanak. Megtagadják önöktől a képviseletet parlamentjükben? Annál jobb! Még ha elérik is, hogy kedvük szerint választott küldötteket menesszenek oda, mi egyéb történhetnék ott, mint hogy hangjuk belefúl a sok más hangba, s hogy jelenlétükkel szentesítik a később elkövetendő túlkapásokat és hibákat? Minél kevesebb jogukat ismerik el, annál több lesz később, amikor majd lerázzák az igát, és rosszért rosszal fizetnek. Ha nem akarják megtanítani önöknek a nyelvüket, műveljék a sajátjukat, terjesszék, őrizzék meg a nép számára e nyelv tulajdon gondolatát, ne tartomány vágyjanak lenni, de nemzet; alárendelt gondolatok helyett független gondolatok kellenek, hogy a spanyol sem a jogok, sem a szokások, sem a nyelv jóvoltából ne érezze ezt a földet otthonának, s a nép ne tartsa a spanyolt nemzetebélinek., de tartsa mindig betolakodónak, idegennek, akkor előbb-utóbb szabadok lesznek.”
Rizal már életében a spanyol gyarmati uralom elleni felkelés szimbólumává vált. A szerzetesek a fejét követelték. Rizal tudta, mit vállal, amikor hazatért. „Meg akarom mutatni azoknak, akik nem ismerik el a mi hazafiságunkat, hogy meg tudunk halni
ügyünkért és meggyőződésünkért.”
1896-ban tartóztatták le és haláláig a manilai Fort Santiago foglya lett. December 30-án, 129 évvel ezelőtt hajnalban indították útnak gyalog Bagumbayanba (ma Rizal Park), ahol kivégzőosztag várta, ugyanis golyó által halálra ítélték. A vád lázadás, felforgatás és összeesküvés a spanyol kormány ellen.
„Az ember csak egyszer hal meg. S ha nem jól hal meg, olyan alkalmat szalaszt el, amilyen nem kínálkozik többé” – írja egy korábbi levelében.
Rizal jól halt meg. Bár megalázó módon háttal állították a kivégzőosztag elé, a kivégzés előtti pillanatban megfordult, hogy ne háttal lőjék le, hanem arcát a fülöp-szigeteki nap felé fordítva haljon meg.
És jól halt meg, hiszen ekkor már az ő nevével indultak a csatába a hegyekben harcoló felkelők Andrés Bonifacio vezetésével, hogy rövid időre létrejöjjön az első Fülöp-szigeteki köztársaság. Rövid időre, ugyanis a spanyol gyarmatosítás lerázása után egy új gyarmatosító foglalta el a szigetországot: az Észak-Amerikai Egyesült Államok.
De ez már egy másik történet. Mindenesetre Rizal tanácsai mind a mai napig aktuálisak és érvényesek.
Nem véletlen, hogy otthon a Fülöp-szigetek első számú nemzeti hőseként tisztelik.