Fotó: Magyar Hang/Beliczay László
A berlini Stasi Múzeumban meg lehet nézni pár videóinterjút a besúgókkal, akik annyi élet tönkretételében voltak bűnrészesek. Furcsa hallgatni ezeket a beszélgetéseket, miután az ember végigtanulmányozta, milyen aljas módszerekkel hálózta be a rendszer a társadalmat. Volt, aki továbbra is meggyőződéssel vallotta: azért tette, hogy megvédje a szocializmust, a népet az ellenségeitől.
Az ügynökakták megnyitásával újra megnyílhat a vita a felelősség kérdéséről Magyarországon is. Sokak szerint elég a tartótisztekre figyelni, az ügynökök megzsarolt emberek voltak. Mások szerint a besúgók felelősségét is firtatni kell. Valamilyen mértékben még azokét is, akiket zsaroltak és fenyegettek. Az sem teljesen mindegy, mi áll a jelentésekben, már ha megvannak. Magyarországon a szembenézés soha nem volt teljes. A jogszabály máig gátolja, hogy leírják az ügynökök nevét. Az ügynökügy jó példa arra, hogyan tegyünk úgy, mintha továbbléptünk volna, miközben mégsem. Nem úgy, ahogy kellett volna.
A NER-t nyilván nem lehet és nem is kell egy az egyben összehasonlítani a kommunista diktatúrával. De a szembenézést elkerülő mechanizmusok velünk élhetnek a NER lezárása során is. Sok embert vegzált a NER, rendszerszinten. Ezek nem hibák voltak, hanem maga a stratégia. Ellenségnek nevezték őket, és aljas módszereket vetettek be ellenük. Nemrég érkezett a hír, hogy beszántják a propaganda jelképét, a híradónak már régóta nem nevezhető Tényeket, és behintik a helyét sóval. Eltüntetnék hasraütésszerűen kiötölt, visszataszító lejáratókampányok és a menetrendszerűen közölt helyreigazítások emlékét. Úgy tesznek, mint akik ott sem voltak. Túlélték, mégis meghaltak. De ki vállalja a felelősséget azért, ami éveken át folyt ott?
Hasonló a helyzet Balásy Gyulával, aki sírva ajánlja fel a cégeit az államnak, mintha a történet a cégekről szólt volna. Balásy szerint nem történt itt más, mint szuperül lepapírozott közbeszerzések. Ő, szegény, úgyszólván ott se volt. Révész Máriusz államtitkár belülről próbált szabotálni, vagyis ott volt, de nem úgy, az általa megkeresett miniszterek meg „nem tudtak mit tenni.”, vagyis ott voltak, de úgy látszik, csak addig, míg meghozták a rossz hírt, hogy nem tudnak mit tenni. A felelős nem állt elő. Úgy néz ki, itt mindenkit beszerveztek, de valahogy senki se volt tartótiszt.
Pszichológiai szempontból nem biztos, hogy reális azonnali, átfogó, töredelmes beismeréseket és bocsánatkéréseket várni a NER felelőseitől. De idővel igen. És nem reális várakozás az sem, hogy mindenki vállalja a felelősség ráeső részét. Nem fogja mindenki vállalni. De valakiknek mégiscsak vállalnia kellene. Az éveken át tartó, vélhetően változó kimenetelű bírósági eljárások, amelyekben nyilván mindenki mindent tagad majd, kellenek a szembenézéshez minden olyan esetben, amikor a felelősségrevonásnak van jogi alapja. De önmagában ez nem elég, őszinte beszéd is kellene hozzá, a nem csak büntetőjogi értelemben vett felelősség tisztázása. Közben az ország több mint fele reszket a felháborodástól, és válogatás nélkül önti a dühét mindenkire, akinél kisebb vagy nagyobb felelősséget gyanít. Ez sem jó irány. Felelősségre vonni, felelősséget vállalni, szembenézni, feltárni, megérteni, és ha lehet, idővel megbocsátani kellene. Félhetünk, hogy most rontjuk el újra.
