– Milyen világot élünk má?
– Külföldön nem így van!
– Azért mék mindenki ki!
Az üvegvisszaváltó automata előtt hosszú sor kígyózik. Az automata leállt. A képernyőjén STOP felirat villog.
A párbeszéd két férfi között zajlik. Ránézésre hajléktalanok. Nem tudni, mennyit láthattak a külföldből. A fejük kopaszodó, s a megmaradt hajuk, akárcsak a szakálluk, gondozatlanul szerteszét meredezik. Mintha a fejek és a lábak tartoznának egy emberhez, és közéjük ékelődött volna egy jobb kabát. Az egyikük műanyag zsákot hoz, tele palackokkal, a másik egy kisméretű babakocsit. A kocsiban egy fából készült macskaszobor ül, mellette hátizsák, a tetején szakadás tátong. A zsákok a babakocsira vannak felaggatva.
Előttük fiatal nő várakozik, szőkített haja van, márkás kabátja és edzőcipője, és hosszú, színes műkörmei. A visszaváltható palackokat egy papírszatyorba készítette össze, a tetején kikandikál egy rózsaszín energiaitalos doboz. Előtte egy középkorú férfi áll a sorban, kockás ing, tiszta cipő, szatyrában zöldségek, és egy 50 év körüli nő, aki folyamatosan az ajkát harapdálja gondterhelten. Valahol egészen máshol jár. Utánunk is érkeznek még: két vietnámi fiatal.
Mint kiderül, az ajtó oldalán van egy csengő. Ezzel lehet segítséget hívni a szupermarketből, amely egy utcára nyíló külön kis fülkében rendezte be a visszaváltó pontot. Az előnye, hogy nem kell bemenni az üzletbe. A hátránya, úgy látszik, az, hogy a közönség „felügyelet nélkül” használhatja a helyiséget. Az eredmény már-már apokaliptikus. A szemét kifolyik a kukákból, és a kis fülke padlóján áll. Üvegek, alumíniumdobozok, szatyrok. A falon figyelmeztetés, több is, hogy az emberek ne hagyják itt a szemetet. „Ez nem szemétlerakó” áll az egyik táblán. Ha ez egy állítás, akkor nem tűnik túl hitelesnek.
A szeméttenger közepén az automata, előtte egy idősebb férfi áll, piszkos melegítőben. Láthatóan ittas. Elmerült a részeg magányban, néha táncmozdulatokat tesz, és a kezében lévő palackkal mikrofonba éneklést imitál. Közben elejti az egyik kuponját – úgy látszik, pár üveget sikerült visszaváltania – és a mocskos padlón tapossa. A kockás inges szól neki. Mormol valamit, felszedi a cetlit, és beteszi a melegítőnadrágja zsebébe.
– Megnyomta már valaki a csengőt? – kérdezi ingerülten a mögöttem álló hajléktalan, a babakocsis. A másik, aki korábban érkezett, megnyugtatja, hogy megnyomták, már jó ideje. Érdekes, hogy a sorban állók nem lázadoznak, nem szidalmazzák az ittas férfit sem, ahogy lenni szokott. Talán azért türelmesebbek, mert hétvége van. Még öt percet várunk, de a két hajléktalan nem bírja kivárni, együtt indulnak el a zsákokkal és a babakocsival. Ha hátranéznének, még látnák, ahogy a szupermarket alkalmazottja megjelenik. Tíz másodpercet matat az automatán, és máris újra működik.
Az ittas férfi elkezdi bedobálni az üvegeket, majd váratlanul hátrafordul a sorban mögötte állók felé, és üvölt, artikulálatlanul, csak pár szava érthető. Úgy viselkedik, mint egy megtámadott állat. A kockás inges férfi higgadtan azt válaszolja neki, hogy senki nem szólt hozzá egy rossz szót sem. A férfi nem felel. Ki tudja, milyen korábbi sérelemre válaszolt, mert a sorban állóktól tényleg nem kapott szemrehányást, pedig állítólag valamit rosszul csinált, amiatt állt le a rendszer. Befejezi a visszaváltást, és szótlanul eltántorog. Később észreveszem, hogy az ajtó mellett ott maradt egy hátizsák, láthatóan nem tartozik senkihez. Talán az övé. Egy dosszié van letéve a hátizsák mellé, benne befizetett csekkek feladóvevényei. Az egyik szelvény már kiesett, sárosan hever a visszaváltóhelyiség küszöbén.
A soron következők gyorsan intézik a visszaváltást, hamarosan én jövök. Állok a szeméthalmok között, egyenként dobálom be a palackokat, és hallom, amint egy üveg óriás csörömpöléssel érkezik meg a tárolóba. A hangja alapján valószínűleg ripityára tört.