Vége a világnak, oda a parlament méltósága. A képviselők fészkelődnek, megjegyzéseket tesznek, beszólogatnak, mutogatnak, bekiabálnak, amikor más beszél. Tapssal fojtják bele egymásba a szót. Az egyik – történetesen a miniszterelnök – még azt is megtette, hogy elhagyta a székét! Mi történhet legközelebb? Felbont egy müzliszeletet?
A közvélemény megoszlik Magyar Péter parlamenti rendetlenkedéséről. Vannak, akik a Tiszával szimpatizálnak, mégis soknak találják. Talán nem is tudják, mennyire nincsenek egyedül: Lojkó Miklós történész mesélte el egyszer a Tilos Rádió műsorában, hogy a brit polgárok meglepődtek, amikor a média elkezdte közvetíteni a parlament üléseit. Ekkor szembesültek azzal, miféle vitakúltúra uralkodik a tisztelt házban, ahol a felszólalók többnyire a saját hangjukat sem hallják az állandó üvöltözéstől. Ez ma is szokszor így van. Az angol parlament mintáját nyilván nem kell mindenkinek követnie. Azért sem, mert a nyilvános show folyamatos kényszere nem feltétlenül tesz jót a szakpolitikai vitáknak. De főleg azért nem, mert éppen a példásan erős demokratikus hagyományok teszik lehetővé, hogy a brit parlament így működjön. Ez kell ahhoz, hogy a szereplők még a legvadabb viták közben is tiszteletben tartsanak bizonyos határokat. Például tartózkodjanak a durva személyeskedéstől. Ilyen egyensúlyi rendszer megteremtésére Magyarország nincs felkészülve. De némi káoszt azért a magyar parlament is elbír. Ha a képviselők komolyan veszik, amit csinálnak, és nem jól fizetett bürokratáknak tekintik magukat, akkor kell a parlamentbe szenvedély. Kell kiabálás, felpattanás, kirohanás, berohanás, papír-, fotó-, sőt akár molinólobogtatás. Legfeljebb rendreutasítás követi.
Forsthoffer Ágnes házelnök láthatóan a magyar polgároknak ahhoz a táborához tartozik, aki nem így képzeli el a parlamentet. Ez rá is volt írva az arcára. Pontosan úgy nézett ki, mint aki inkább a német szövetségi parlamentre, a Bundestagra vett jegyet, de a brit House of Commonsban találta magát. A szigor épp annyira ráfér a magyar politikára, mint a szenvedély. Az Opera asztalosműhelye biztosan szívesen vállalná egy szépen faragott kalapács elkészítését, amivel Forsthoffer Ágnes a pulpitust püfölheti a következő években. Ha esetleg nem tudjuk ezt elképzelni az új házelnökről, emlékezzünk csak vissza arra, hogy el tudtuk-e képzelni Magyar Péterről két évvel ezelőtt, hogy Magyarország miniszterelnöke lesz. A fejlődés útja a parlamenti munkában a kormányfő előtt is nyitva áll, csak éppen az ellenkező irányba: miután nem egy egyszerű képviselő, hanem miniszterelnökségre adta a fejét, az ő esetében a kevesebb több lenne. De ha a teljes parlament egy kicsit energikusabb lesz, az akár még jól elsülhet. A házelnöknek pedig bőven van még ideje a határok kijelölésére, és arra, hogy megtalálja ehhez a hangerőt, és a pártatlan bölcsességet annak eldöntéséhez, hogy mi az a rendbontás, ami a demokrácia lényegét sérti, és mi az, amiért szólnia kell ugyan, de az élethez tartozik – kövesse el ezeket bármelyik képviselő.
Szükség van rendre egy parlamentben, de a magyar parlament az elmúlt években nem rendes volt, hanem halott. A demokrácia leépült, és a parlament – sokak igyekezete dacára – ennek a leépülésnek lett a szimbóluma. Ráfér, hogy legyen benne élet.
