Nem véletlenül beszélnek a Budapesti Corvinus Egyetem kapcsán oktatói bizalomvesztésről. Ehhez már önmagában az is elég lenne, hogy kiderült: egy hallgató, aki befolyásos család sarja, annak ellenére vizsgázhatott egy tantárgyból soron kívül, hogy bizonyos tantárgyi követelmények teljesítését elmulasztotta.
Ilyen, sőt durvább esetek mindenhol a világon előfordulnak, ám ha napvilágra jutnak, a fejlett világ egyetemei lépéskényszerbe kerülnek.
A Corvinus Egyetem láthatóan nem érezte át ezt a lépéskényszert, adós maradt az ügyben – többek között az egyenes kommunikációval, ami nem minden ugyan, de sokat számít. A nagy múltú intézménynek hangosan és egyértelműen ki kellett volna mondania, hogy ez nem megy. Nem így működünk. Sőt, elhatárolódunk. Alap, hogy nem jár kivételes elbánás egyetlen hallgatónak sem, semmilyen okból. Ehhez képest az egyetemen lezajlott egy etikai eljárás, amely másodfokon felmentéssel végződött, annak ellenére, hogy a kivételezés tényét a másodfokú eljárás is megállapította. Csak azt nem látta bizonyítva, hogy ez a hallgató családja miatt történt, nem más okból. Mintha más okból kivételezni bocsánatos dolog lenne.
Vajon ez egyenes beszéd? Visszaállítja a bizalmat? Ki hallja ki ebből egyértelműen, hogy az egyetem szerint semmiféle kivételezés nincsen rendben? Mintha a lényeg elkeveredett volna lemondás, kirúgás, vizsgálatok, elmarasztalások, felmentések és keresetek útvesztőjében.
Közben távozott az egyetem rektora is, de állítja: nem az ügy miatt, csupán tudományos tevékenységére szeretett volna koncentrálni két évvel a kinevezése után. Végül az egészet megkoronázták azzal, hogy elbocsátották azt oktatót, aki az etikai eljárást kezdeményezte, az indoklás szerint persze nem ezért, hanem más miatt. Az egyetem perben áll, és valószínűleg fog is még. A vezetőknek magyarázkodnia kell kollégáik előtt, állítva, hogy nincs itt semmiféle botrány, pedig van. Sőt, úgy tűnik, hogy éppen az egyetem döntései növelik azt egyre nagyobbra.