A csütörtöki brit választás után történelmi többséggel került tizennégy év elteltével ismét hatalomra a Munkáspárt. Mindez egy olyan nemzetközi helyzetben történt, amikor számos európai országban komoly eltolódás érzékelhető a nacionalista, populista jobboldal felé, tehát a briteknél ezzel ellentétes folyamatok zajlanak.
A szigetország választási szempontból is különleges. A legenda szerint éppen azért rendezik csütörtökön a választást, hogy döntésképes parlament esetén, már pénteken sor kerülhessen a Buckingham-palotában a miniszterelnöki őrségváltásra, hétvégén megalakulhasson a kormány és hétfőre visszatérhessen az élet a rendes kerékvágásba.
Ez most több szempontból is másképp lesz, a kihívás sokkal nagyobb Sir Keir Starmer számára, mint ami ötvenhat elődje közül a legtöbbre várt. Az elmúlt ötven évben megtartott tizenhárom parlamenti választás közül mindössze három olyan akadt, melyben a Munkáspárt és a Konzervatívok között stafétabot-átadás történt, és éppen ez a három kormányfő – Margaret Thatcher, Tony Blair és David Cameron – az, akiktől Sir Keir példát vehet a kormányzati gépezet gyors átállításában. Helyzete abból a szempontból is hasonló, hogy mindegyikük az emberek által egyre nehezebben viselt adminisztrációt leváltva vonulhatott be a Downing Street 10-be.
Hosszú londoni tudósítói munkám verhetetlen fénypontja volt az 1997. május 1-jét megelőző kampány, az eufórikus választási éjszaka, a Munkáspárt győzelmének ünneplése a Royal Festival Hall-ban. Most azonban mindennek nyomát sem érezni. Sir Keir hatvanegy évével sokkal idősebb, mint az akkor nem egészen negyvennégy éves, Bambinak becézett Tony Blair volt, és messze nem rendelkezik sem annak kisugárzásával, sem víziójával. Bár osztoznak a kormányzati tapasztalatlanságon, Blair és szoros szövetségese, Gordon Brown elég magabiztosnak érezték magukat ahhoz, hogy például napok alatt függetlenséget adjanak a Bank of Englandnek. Nehéz elképzelni, hogy Sir Keir és a financiális felkészültségét éppen a jegybankban megszerzett új pénzügyminiszter, Rachel Reeves hasonló lépésre lennének képesek.
Most talán még inkább igaz az, mint a huszonhét évvel ezelőtti munkáspárti fordulat idején: a kormányváltó hangulatot a politikusokba vetett bizalom teljes összeomlása okozta. Sokkal erősebb az emberek haragja, mint akkoriban. Még alig ocsúdott fel a társadalom a Brexit, majd a Covid-19 által okozott sokkból és az ezekből fakadó gazdasági bajokból, jött az ukrajnai háború, annak minden következményével, a bevándorlási hullám, végül nyolc hónapja az izraeli-gázai konfliktus.
Utóbbiak azt is vonják maguk után, hogy míg Sir Keir Starmer rendkívül óvatos, a részletek minden csapdáját gondosan elkerülő választási stratégiája a gazdaságra és a belpolitikára központosított, a figyelem pillanatokon belül a kevésbé uralt nemzetközi feladatokra terelődik át, rögtön a július 9-11-i washingtoni NATO-csúcsértekezlettel. Kihívás lesz bőven, így minden jel szerint Sir Keir és csapata nem számíthat a korábban természetesnek tekintett mézeshetekre.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 6-án.
