A nyugati nemzetállamokat az utóbbi évtizedekben korrupciós botrányok rengették meg: előbb egy svéd, aztán egy brit miniszternek kellett lemondania hivatali visszaélés miatt. Érdemes-e ezek ismeretében fennakadni azon, hogy Lázár János nyíltan elismerte: Varga Judit kérésére hárommilliós fizetéssel járó pozíciót intézett Magyar Péternek?

Nos, nagyon is értelmes és helyes fennakadni ezen. Az említett svéd miniszternek, Mona Sahlinnak azért kellett távoznia, mert kiderült, hogy bevásárlásra használta a munkahelyi hitelkártyáját, brit kollégája, David Blunkett pedig azért kényszerült lemondásra, mert a sajtó kiderítette: közbenjárt a bevándorlási hivatalnál, hogy a szeretője házvezetőnőjének munkavállalói vízumkérelmét gyorsított eljárásban bírálják el – előbbi eset 1995-ben, utóbbi 2004-ben történt.

Sahlin munkahelyi hitelkártyával végzett magáncélú vásárlása egyéb termékek mellett a számlán szereplő két doboz csokoládé nyomán Toblerone-ügyként vált emlékezetessé, vele szemben Blunkett még ennyire csekély hasznot sem hajtott fel magának vagy a családjának, és másnak sem intézte el, hogy soron kívül kapjon munkavállalási engedélyt, mindössze azért emelte fel a telefont, hogy az ügyintézés folyamatát felgyorsítsa. Magyarországon ilyen ügyek senki ingerküszöbét nem ütnék át.

Lázár János agyában ezzel szemben fel sem merült, hogy amikor önérzetesen előadja, miként szerzett egy másik miniszter házastársának olyan állást, amelyben busásan megfizetik az adófizetők pénzéből, akkor ezzel elsősorban nem Magyar Pétert feketíti be, hanem a saját hivatali visszaélésére vonatkozóan tesz beismerő vallomást – természetesen nem jogi értelemben, politikai szempontból azonban Lázár kijelentésének tartalma nagyon is terhelő. Sajátosan magyar vonás, hogy az építési és közlekedési miniszterben fel sem merült: egy ilyen ügy a bársonyszékébe kerülhet. Nem is csoda, hiszen Lázár minden bizonnyal nyomorult vesztesnek tartja azt, aki két doboz csokoládé miatt lemond hivataláról, hiszen ki amennyit lop, annyit is ér. Arra az újságírói kérdésre, amely szerint belefér-e az, hogy így nevezzenek ki valakit állami pozícióba, Lázár János öntudatosan vágta rá a választ: „hát hogyne férne bele”.

Minden jel szerint igaza van. A magyar választók nem vonulnak utcára, amiért Magyar Péterre vonatkozóan Lázár battonyai fórumán az alábbi fogalmazással élt: „Én fizettem korábban. Azoknál a vállalatoknál dolgozott, ami hozzám tartozott, a közút stb., stb. A felesége eljött hozzám, azt mondta, hogy az ő férjének minimum hárommilliót kell keresnie. Van, aki így élt, és így boldogult, hogy a felesége kijárta a neki fizető állást.” Hozzá tartozott – mondta Lázár, mintha ezek a vállalatok az ő hűbérbirtokai lettek volna, és zavarba sem jött attól, hogy az ott betöltött állásokra a kegyeltjeinek kijáró jutalmakként hivatkozzon.

Jelzem Lázár Jánosnak, hogy a magyar állampolgárok tömegei nem így élnek és nem így boldogulnak – viszont az ő munkájuk után befizetett adó teszi lehetővé a jól fizető állásokat a politikai bizalmasoknak meg a fényes megélhetést a népes rokonságuknak abban a rendszerben, amelyben Lázár János miniszter lehet. Persze, amíg a magyar választókba nem szorul annyi polgári öntudat, hogy egy ilyen visszaélést elkövető politikus távozását követeljék, vagy büntetésként legalább a szavazataikat megvonják tőle, addig Lázár János jól referál arról, hogy mit tehet meg, és nincs is miért aggódnia.

Akiben esetleg felmerült, hogy Magyar Péter a maga jogán is alkalmas volt arra, hogy igazgatósági tag legyen a Magyar Közút Zrt.-nél és a Volánnál, annak az aggályait Lázár János az alábbi szavakkal oszlatta el: „Nem gondolom, ha Magyar Péternek nem Varga Judit lett volna a felesége, akkor négy-öt jól fizető állami cégnél felfigyeltek volna az ő különleges képességére.” Tehát így mennek a dolgok Magyarországon: a hárommilliós állások a házastársakhoz, és nem a képességekhez tartoznak – Lázár János pedig a legnagyobb természetességgel nyilvánítja ki ezt.

A miniszter persze semmi újat nem árult el: Varga Judit már Hajdú Péternek is elbüszkélkedett azzal, hogy volt férje azért kapott jól fizető állami állásokat, mert ő előbb államtitkár, később meg miniszter lett. Ahogy az egykori legfőbb ügyész, jelenlegi alkotmánybíró felesége, Polt-Palásthy Marianna is aligha azért lett felügyelőbizottsági elnök a Nemzeti Útdíjfizetési Szolgáltató Zrt.-nél, mert a jelentkezők közül a legrátermettebbnek bizonyult.

„Miután a minisztertársam volt, és miután a kollégám volt, mondhattam volna mást? Mindig tanul az ember.” E szavakkal ismertette Lázár János a szegény kis miniszter panaszait, hogy az egyszeri magyar ember igazán át tudja érezni szorult helyzetét. Ugyan mit mondhatott volna? Hiszen jól tudta, hogy a hűbéri rendszerben, amelyet szolgál, egy ilyen kérésre nem lehet nemet mondani: Magyar Péternek pont azon az alapon járt a hárommilliós állás, amilyen alapon Lázár Jánosnak jár a bársonyszék. Lázár tényleg alkalmasabb miniszternek, mint Magyar igazgatósági tagnak? Egy feudalizmusban, ahol minden a legfőbb hűbérúr kegyétől függ, ez soha nem tudható biztosan.

Mit tanulhatott az esetből Lázár János? Sajnos aligha azt, hogy amit művelt, az hivatali visszaélés, úgyhogy legközelebb egy állami cégnél is ugyanúgy versenyezteti majd a jelölteket, ahogy a piacon szokás. Egyrészt: a Fidesz tizenhat éves uralma alatt nem az állam hasonult a piachoz, hanem a piacot uralták le állami pénzen felhizlalt, tényleges versenyhelyzetben életképtelen szereplők. Másrészt: ha Lázár ebből azt tanulta volna meg, amit egy jogállamban politizáló miniszternek meg kell tanulnia, akkor ki sem nyitotta volna a száját.

Na, és mit tanulhat a fenti esetből egy potenciális Tisza-szavazó? Eltántoríthatja ez április 12-én az illiberális rendszer vagy legalább az Orbán-kormány leváltásától? Hiszen azt mindenki jól tudja, hogy Magyar Péter fideszes káder volt, egy miniszter házastársa, aki Orbán évértékelőjén az első sorban tapsolt, az eredményvárón pedig táncot lejtett az újabb kétharmad felett érzett örömében. Lázár János netán azt reméli, hogy az egyszeri Tisza-szimpatizáns majd kiábrándul, ha megtudja, hogy ő intézte el Magyar Péternek azt az állást, amiről eddig is nyilvánvaló volt, hogy azért kapta, mert a politikai kurzus bizalmi köréhez tartozott?

Nem kétséges, hogy az ellenzéki választó pontosan érti: Magyar Péter abban különbözik a többi fideszes kádertől, hogy ő felmondta azt az alkut, amelynek keretében ma is házastársak meg jó barátok tömege ül havi hárommilliós állásokban, és költi az adófizetők pénzét. Hosszabb távon a választók többsége talán azt is megtanulja majd, hogy az ilyen kijelentések nem maradhatnak következmények nélkül. Hosszú az út addig, amíg egy miniszter két doboz Toblerone miatt elveszíti a bársonyszékét, de minden út az első lépéssel kezdődik. Vagy sikerül a magyaroknak a XXI. században polgári társadalmat alkotniuk, vagy továbbra is krumplilevesért kuncsorgó szolgák maradnak, akik nemcsak azt tűrik némán, hogy a befizetett adójuk politikusok rokonságának zsebét tömi ki, hanem azt is alázatosan tudomásul veszik, hogy az általuk választott vezetők szemében ez a világ rendje szerint való.

A cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/09. számában jelent meg február 27-én.