Orbán Viktor: „Nehogy már előforduljon olyan, hogy holland iskolát követünk! Hát kik ezek? Hát mi kétszer játszottunk vb-döntőt.”
Hajdú B. István: „Mondjuk ők háromszor.”
Orbán Viktor: „De akkor is, hát nehogy már nekem idejöjjön valaki, és elmagyarázza, hogy mi a futball! Hát hogy? Hát hogy?”
Petrovics-Mérei Andrea: „De ez nem azért van, mert az elmúlt negyven évünk úgy sikerült, ahogy?”
Orbán Viktor: „Az mindegy.”
A fenti beszélgetés Orbán Viktor „Én is ember vagyok” podcast-kampányának keretében hangzott el, a miniszterelnök ezúttal a hatalomgyakorlás utáni legfőbb szenvedélyének, a labdarúgásnak a tárgyában fogalmazott meg olyan állításokat, amelyekből az általa tizenöt éve teljhatalommal vezetett illiberális Magyarország valamennyi defektusa felviláglik.
Orbánnak minden jel szerint agyára ment a szuverenizmus, úgyhogy a valóság egészét szabályozó világtörvényt faragott abból, hogy nekünk, magyaroknak nem szabad tanulnunk senkitől és semmiből, hiszen minden elérhető tudás forrása mi magunk vagyunk. Érvelése szerint mi csak ne akarjunk futballt tanulni a klubjaival hat BEK/BL-győzelmet számláló, 1988-as Európa-bajnok Hollandiától, hiszen a magyar válogatott két világbajnoki döntőt is játszott – igaz, hogy az egyiket nyolcvanhét, a másikat meg hetvenegy évvel ezelőtt, miközben Hollandia tizenöt éve szerzett vb-ezüstöt, tizenegy éve meg vb-bronzot. A miniszterelnök szerint nem számít, hogy jövőre lesz Magyarország legutóbbi világbajnoki szereplésének negyvenedik évfordulója, az önérzete ugyanis képtelen befogadni azt a tényt, hogy ma a hollandok azok, akik mi voltunk hét évtizede.
Nem kétséges, hogy a magyar miniszterelnök teljesen a saját kurucos retorikájának a hatása alá került, a futballpálya azonban vízszintes, nem úgy, mint a választási földrajz ravasz deformálásával megbillentett politikai csocsóasztal: azt a torz működést, amit a fideszes igényekre szabott körzethatárok meg a külhonban élő magyarság jogállásának megkülönböztetésére szánt törvények fenntartanak, a labdarúgás igazságos szabályai és a résztvevő felek egyenlő esélyei leleplezik: csak a magyar politikában játsszák addig a meccseket, míg Orbán nem győz. Az érvekből kifogyó rendszerfő végső kijelentése, amely szerint „az mindegy”, hangozhatott volna úgy is, hogy „ne okvetetlenkedjen már, nem veszi észre, hogy én vagyok a miniszterelnök?” – nagy kár, hogy Troy Parrott nem Petrovics-Mérei Andrea.
A magyar futball már legalább fél évszázada válságban van – ugyanabban a válságban, amiben a magyar kultúra, a magyar gazdaság, a magyar politika és a magyar társadalom. A válság neve: hűbériség a modernkori Európában. Aki a magyar futball állapotára tekint, az intenzív osztályon heverő magyar élet lázlapjára tekint – ami hiányzik a labdarúgásunkból, az hiányzik az életünk minden területén: az egyenlő esélyekkel vívott, tisztességes verseny és a teljesítmény tiszelete. Nincs az a szabadságharcos valóságtagadás, ami ezen a diagnózison változtathat.
Orbán Viktor a szocialisták és a liberálisok feudális anarchiájából a nemzeti radikálisok abszolutista monarchiáját építette fel a köztársaság kiüresített intézményei közé, Magyarország történelmi lemaradásához ideológiát gyártott, hogy nemzeti büszkeség tárgyává tegye a romlást, és felszegett állal, önérzetesen vallja virágzásnak a válságot úgy a magyar futballra, akárcsak a magyar élet egészére vonatkozóan. Aki Magyarországon él, és nem imádja vallásosan Orbán Viktort, az aligha osztozik az élethazugságában.
Aki picit is konyít a labdarúgáshoz, az egy végzetesen eltorzult pszichéjű önkényúr viaskodását látja a valósággal. Aki hisz a magyar életben és a magyar jövőben, az belátja, hogy újra kell indítani az időt a Kárpát-medencében, mert a történelem nem vár ránk, a teljesítmény hiányára való büszkeséggel pedig csak az idióták kifizethetők.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. november 22-én.