Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Orbán Viktor az április 23-án rendezett pilisvörösvári fórumán megismételte 2022. február 12-én előadott emlékezetes uszítását, és kinyilvánította, hogy „ez a közösség – a másik, nem a miénk, hanem a másik –, akik szintén a mi nemzetünk részei, anélkül, hogy bántanám őket, azt szoktuk mondani, hogy ők is benne vannak a nemzetben, mint a balsors a Himnuszban, tehát ők abban biztosan különböznek tőlünk, hogy nem hisznek abban, hogy a sorsunk, mindannyiunk közös sorsa a nemzeti függetlenségen és szuverenitáson fordul meg”. A miniszterelnök szavai magukért beszélnek: az illiberális Magyarországon szó sem lehet politikai véleménykülönbségről, eltérő álláspontok ütközése és evolúciója nyomán formálódó közéletről. Orbán állítása szerint aki nem a Fidesz, hanem más közösség tagja, az átok, amellyel a történelem istene a magyar nemzetet sújtja.
A kijelentés értelmezése céljából érdemes megvizsgálni: ki a magyar nemzet része Orbán Viktor szerint? Álljanak itt a 2024. június 9-ei EP-választás eredményei: a Fidesz–KDNP kétmillió szavazatot szerzett, a Tisza Pártra egymillió-háromszázötvenezren szavaztak, egyéb ellenzéki pártok – a Mi Hazánk Mozgalmat is ideértve – együttesen valamivel több mint egymillió szavazatot kaptak, hárommillió-kétszázezer regisztrált magyar pedig nem vett részt a választáson. A kormányfő magyarságszámítása szerint tehát múlt év nyarán a társadalomnak alig több mint a negyede tartozott a nemzethez. A szavazókorú állampolgárok fennmaradó háromnegyede minden bizonnyal műhibából született, hiszen a választás napján Orbán Viktor nem vette hasznukat. Tényleg ő tartozik a nemzethez? Biztos, hogy nem a nemzet tartozik őhozzá?
A miniszterelnöknek nem árt megkapaszkodnia a nemzeti színű zászló rúdjában, a legfrissebb mérések szerint ugyanis a Tisza Párt megelőzte a Fideszt a pártok versenyében. A politikai széljárás változása minden nappal egyre inkább arra mutat, hogy a magyarok Orbán Viktort azonosítják balsorsként, egy éber álmából lassan ocsúdó nemzetet mindenáron megosztani igyekvő önkényúrként, aki azt hazudja, hogy csakis akkor létezhet szuverén magyar nemzet, ha ő áll az élén. Aligha egyedül én figyeltem meg, hogy Orbán nem a nemzeti szuverenitást, hanem mindig és csakis a maga szuverenitását félti, őrzi és becsüli. Egy tényleges szuverenista az önkormányzatnak, mint helyi államnak, és az Európai Uniónak, mint államközi szövetségnek, egyaránt elismerné és tiszteletben tartaná a szuverenitását – Orbán Viktor azonban minden szuverenitást tagad, elvitat és korlátoz, ami nem a sajátja: nem birtokolja, hanem bitorolja a szuverenitást. Nem különb Gyurcsány Ferencnél.
Orbán Viktor a diktatúra restaurációját készíti elő
Orbán Viktor nem méltó arra, hogy az ezeréves magyar állam miniszterelnöke legyen. Nem államférfi, hanem tizenöt év teljhatalmának birtokában is egy sértett hatalommániákus, egy konszenzust tagadó, ezzel a saját bukását ostromló szektavezér, akinek a következő években szembe kell néznie azzal, hogy a magyarok többsége már nem kér belőle – láthatóan nem készült még fel a keserű élményre. Tényleg komolyan meg van győződve arról, hogy a választói akarat – amit valaha még hellyel-közzel tiszteletben tartott – ma már csak akkor érvényes, ha az ő hatalmi ambícióit teljesíti. Ha nem, akkor több millió választó nem egyéb, mint sok-sok magyarul beszélő balsors. Mi ez, ha nem a hatalom tébolya? Abban a rendszerben, amit Orbán az elmúlt tizenöt évben megalkotott, a nemzet többé nem a magyarok közössége, hanem hatalmi jelvény és belépőkártya egy VIP-szektorba, ahol Habony és Rogán kokaintól szipogva röhög azokon, akik a számlájukat fizetik.
Milyen országot hagy a magyarokra Orbán Viktor azon a megszentelt napon, amikor uralma véget ér? Egy szétszakadt, kifosztott és megtört országot, amelyik az Európai Unióban a legkorruptabb, a kontinensen pedig ugyanebben az összevetésben a harmadik Oroszország és Fehéroroszország mögött. Orbán Viktor, aki a magyarság felzárkózásának legnagyobb elszalasztott esélyéért felelős, 2025-re odáig züllött, hogy már a saját honfitársaitól fél, ezért van minden eddiginél nagyobb szüksége a megosztásukra, ezért kell elhitetnie a híveivel, hogy a másik magyar a balsors. Ez a politikai műsor egy olyan félelemkeltő pszichológiai hadviselés része, amelyet Orbán a saját népe ellen folytat. A jelek szerint elhitte, hogy egyszer s mindenkorra ő és csakis ő definiálhatja a magyarságot saját hatalmi érdeke mentén. A jelek szerint elhitte, hogy ha elég agresszívan rekeszti ki a nemzetből azokat, akiknek mára elvesztette a tiszteletét, azzal a saját kisebbségi pozícióját legitimálni tudja.
Orbán Viktor csalódni fog, mert a számok kegyetlenek. Olyanok, mint a tükör: nem lehet őket sem betiltani, sem lejáratni, sem marketingkampányokkal megtörni – a számok pedig azt jelzik, hogy a magyarok többsége mára elfordult Orbántól. A magyar nemzet nem a Fideszé. A magyar nemzet nem közbeszerzés. A magyar nemzet nem egy elit klub, ahol csak az lehet tag, aki naponta háromszor megcsókolja a vezér lábnyomát. A magyar nemzet a magyarok közössége: valamennyi magyaré – függetlenül attól, hogy melyik pártra szavaznak, függetlenül attól, hogy becsülik-e Orbán Viktort, vagy előbb csapnának bele egy mosogatórongyba, mint az ő tenyerébe. A szellemi-lelki polgárháború, amit a miniszterelnök szít, nem pártok küzdelme, hanem testvér harca a testvér ellen, apa harca a fiú ellen, magyar harca a magyar ellen. Orbán Viktornak senki bőre nem túl drága az uralmáért vívott hideg polgárháborúban.
Egy olyan politikus rekeszt ki négy magyar közül hármat a nemzetből, aki a széles gesztusokkal előadott szabadságharcát valójában nem Brüsszellel és nem Sorossal, hanem a saját népével vívja. A harc célja, hogy Orbán Viktor elsajátítsa a magyarság kisemmizésének, a feudalizmus restaurációjának és a népfelség felszámolásának szabadságát – másfél évtizedbe telt kivárni, de végre vesztésre áll benne. Ha hinni lehet a friss közvélemény-kutatási adatoknak, a Tisza Pártnak ma legalább négyszázezerrel több szavazója van a Fidesznél. Nem a balsors az a kifejezés, amely leírja ezt a jelenséget, hanem az immunitás: a rothadó politikai szövetet az élő szervezet kilöki magából. Mit tesz ilyenkor egy felelős államférfi? Kiátkozza a nemzetből a magyarság háromnegyedét. Jelzem, hogy a politika a közös ügyek intézését, és nem a teljhatalomhoz való görcsös ragaszkodás megszállottságát kellene, hogy jelentse, úgyhogy amit Orbán Viktor folytat, az biztosan nem politika, retorikának pedig a legutolsó. A fideszesek miniszterelnöke tényleg arra készül, hogy addig átkozódjon a kihalt cirkusz porondján, mint egy leszerepelt illuzionista, amíg már csak az üresség visszhangozza, hogy az ő trükkje igenis működik?
Orbán Viktor tényleg azt hiszi, hogy 2025-ben még bárkit meg bír ijeszteni a nemzetből való kirekesztés kommunikációs módszerével? Ez a technika tizennyolc éve még jól működött, csakhogy a magyarok azóta megtanulták, hogy Orbán átkainál súlyosabb fenyegetésektől sokkal több félnivalójuk van. Sokkal több félnivalójuk van a betegségtől az egészségügyi rendszer állapotát szemlélve, a gyermekeik sorsától a hazájuk jövőtlenségét látva, meg a társadalmi katasztrófától a nyugati szövetségből való szabadságharcos kisodródás jeleit elnézve. A magyarok többsége ma már nem ijed meg a nemzetből való kitaszíttatástól, mindössze viszolyog a hatalommániás nemzetvezetőtől, aki elhitte, hogy ő maga a karokat és lábakat növesztett magyarság, miközben lejárt szavatosságú gőgjének bűze hömpölyögve tölti ki a Kárpát-medencét. „A kevélység a közelgő összeomlás hírnöke, a felfuvalkodottság pedig a bukásé” – írja a Biblia a Példabeszédek könyvében. Orbán Viktor magára ismerhet benne.
A magyar miniszterelnök ökölszabálya: aki vele tart, az magyar – aki nem, az seb a nemzet testén. A tények azonban azt jelzik, hogy a magyarok többsége nem kér a propagandájából, nem kér a gyűlöletkeltéséből, nem kér a fölényes gesztusokkal gyakorolt kizárólagosságából. Magyarország nem a Fidesz magántulajdona: nem maradhat mindörökké Orbán Viktornak és bűntársainak privát játszótere. A magyar nemzet minden magyart magában foglal: kormánypártit, ellenzékit, bizonytalant, kiábrándultat, apolitikust és elárultat egyaránt. Orbán Viktor pedig ebben a képletben maga a balsors, aki kétségbeesve kapaszkodik abba a hegemóniába, amit a magyarok napról napra egyre nagyobb számban vetnek le magukról, mint egy súlyos kabátot, mely inkább fojt, mint melegít.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/18. számában jelent meg április 30-án.
