Orbán Balázs Mandiner-interjújának az 1956-os szabadságharcra vonatkozó közgyalázata olyan jelenségnek tűnik, mint amikor a gőz túl nagy nyomással feszül a szelepen, és végül utat tör magának. Az egészpályás letámadáshoz szokott Fidesz nem bírja a defenzíva feszültségét, márpedig a kegyelmi ügy kirobbanása óta a kormánykommunikáció bottal üti az uralásra szánt pillanat nyomát, most pedig az utca, a kommentmező és a háztáji ellenzék után a pártállami elit minden jel szerint identitáshazugságának fenntartására vonatkozó képességét is elveszíti. Orbán Balázs előadásában maga a politikai rendszer mutatta be szellemi gyengeségét és működési zavarát.
Eleve rég furdal már a kérdés: mit jelent az, hogy egy miniszterelnöknek politikai igazgatója van? Már maga a kifejezés is groteszk. Az igazgatói pozícióról eddig azt lehetett hinni, hogy egy cég, valamilyen szervezet, esetleg egy kulturális intézmény tartja fenn, de hogy egy személy vagy köztisztség igazgatásra szorul, korábban elképzelni sem lehetett. A miniszterelnök „igazgatása” még egy demokráciában is nevetséges volna, hát még a magyar politikában, amely kifejezetten a vezérelvűségre épül, ahol a miniszterelnök egy személyben dönt, vezet, és ha kell, meghatározza az ország sorsát – különösen 2010 óta. A tisztség bizarr elnevezése arra utal, hogy Orbán Viktor nem egyszerűen kormányfőként, hanem nemzeti intézményként gondol magára. Egyes vélemények szerint Orbán Balázs a miniszterelnök jobbkeze, de jelenleg az igazgató úr legfeljebb Orbán Viktor két balkezének tűnik, akinek ostobasága és felelőtlensége miatt a teljes hatalmi apparátus fejvesztve kapkod.
„Orbán Balázs a Fidesz szívcsakráját találta el” – Lakner Zoltán és Zárug Péter Farkas ’56-ról, a Tiszáról, Magyar Péterről és a konzervatívként „vállalhatatlan” Orbán Viktorról. Páros interjú!
Érdemes felidézni, miként fogalmazott a Mandinernek adott interjújában Orbán Balázs. „Pont ötvenhatból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát. Ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna. Miért? Azért, mert ötvenhatban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Orbán Balázs nem egy marginális közéleti szereplő, hanem olyasvalaki, aki épp az ideológiáért felel, és aki a hatalom legfelsőbb szintjeivel közvetlen kapcsolatban áll. Vállalhatatlan kijelentésével a politikai igazgató a magyar önazonosság egyik alapkövébe vert csákányt, és keverte a „nemzeti” jelzőt valamennyi intézményére, még a dohányboltjaira is identitásképző funkcióval használó hatalmat nemzetgyalázatba. Az eset mélyén egy hétköznapi kommunikációs bakinál súlyosabb probléma rejlik: Orbán Balázs szégyenteljes okfejtése nem nyelvbotlás volt, hanem olyan rendszerszintű diszfunkció jele, amely egyre félreérthetetlenebb.
A miniszterelnök politikai igazgatója a Kohán Mátyással folytatott beszélgetése során nemcsak önmagát leplezte le: a pillanat, amikor beszédében megtorpant, és feltette a kérdést: „miért?”, maga volt a rendszer torz tükre. Ez volt az a momentum, amikor Orbán Balázs ráébredt, hogy amit kimondani készül, az a magyar történelem mélyen tisztelt, hősi emlékének meggyalázása – mégis továbbvitte gondolatmenetét, és Kohán Mátyás segítségével befejezte a mondatot: „azért, mert ötvenhatban az lett, ami lett”. Miért követte el ezt a merényletet Orbán Balázs önmaga meg az általa igazgatott miniszterelnök ellen? Nos, azért, mert a kurucos dac érzelmi hangoltságára épülő illiberális szellemiség nem engedi meg a visszakozást. Nincs helye kételynek, okfejtések átgondolásának: annak, aki a nemzeti radikális kurzust képviseli, végig kell mennie a megkezdett úton akkor is, ha a pokolba vezet.
Csakhogy Orbán Balázs botrányát nem egyetlen ember identitásbakija okozta. Ez a felvétel nem egy hűtlenné vált káder szivárogtatása vagy egy hatalomtól független médium leleplezése nyomán került nyilvánosságra – ezt a felvételt a Mandiner állampárthoz lojális orgánuma önként adta közre. Hogy tehették ezt Orbán Viktorral? Egy szerkesztőség, amelynek az volna a feladata, hogy a Fidesz politikai imázsát építse, miként gyárthatott lejárató anyagot az illiberális rendszer ellen? Hogyhogy nem jutott a beszélgetés végén eszébe a politikai igazgatónak, aki elméletileg a rezsim által képviselt világnézetért felel, és akinek munkaköri kötelessége volna tudni 1956 szentségéről, hogy az okfejtés, amely miatt az imént habozás fogta el, nem tartozik a közvéleményre? Hogyhogy nem volt senki sem Orbán Balázs mellett, sem a Mandiner szerkesztőségében, aki jelezte volna, hogy az igazgató úr 1956-ra vonatkozó kijelentése nem kerülhet nyilvánosságra?
Arisztotelész útján hátramenetben Orbán – A hazugság hazugságának hazugsága már igazság. Ez a NER virtuális világának igazsága. A NER a magyar Mátrix.
Talán már egyetlen ember sem akad a rendszer háza táján, aki vállalni meri a felelősséget azért, hogy a népnemzeti kurzus önazonosságának megőrzése érdekében kiálljon egy magas rangú pártállami funkcionáriussal szemben, hogy szóljon, amikor egy megnyilatkozás annyira elfogadhatatlan, hogy a berendezkedés eszmei alapjait fenyegeti? Talán már mindenki tudomásul vette, hogy a hatalmi gépezet a tekintély mindenhatóságának alapján működik, úgyhogy senki nem kérdőjelezi meg azt, amit a vezetők mondanak, még akkor sem, ha az nyilvánvaló identitás-öngyilkosság? Ami a Mandiner szerkesztőségében történt, több volt mint figyelmetlenség: ez egy politikai főtisztviselő és egy kormánypárti szerkesztőség által közösen elkövetett súlyos felelőtlenség és ki nem kényszerített károkozás volt, amely arra mutat rá, hogy valami nagyon nincs rendjén a hatalmi struktúrában. Az Orbán-rendszer önleleplező pillanatában feltárult, hogy az a felhatalmazás és legitimitás, amire az állampárti vezetők mellüket döngetve hivatkoznak, politikai marketinghazugság.
Az eset arról is tanúskodik, hogy nem lehet az idők végezetéig büntetlenül két párhuzamos brosúrából, egy bizalmas és egy nyilvános könyvelést működtetve politizálni, mert az a világ rendje, hogy a párnázott ajtók mögött diszkréten folytatott beszéd a publikusan képviselt szólamokba átszivárog, főleg bizonyos kognitív és kommunikációs képességek hiánya esetén. Orbán Balázs túlságosan is bensőségesnek érezte a Mandiner szerkesztőségének nertársi légkörét, így a hatalom belső köreiben rendjén lévő okfejtés egyszer csak kibukott a száján – ami persze nem magyarázza meg azt, hogy az 1956-os szabadságharcosok önfeláldozását csak úgy odadobott életeknek minősítő kijelentést a Mandiner szerkesztői miként hozhatták nyilvánosságra.
Orbán Balázs eszmefuttatása és annak napvilágra jutása a nehezen félreérthető jelzése annak, hogy az illiberális rendszer önmagát kezdi felemészteni. Talán korai még ez a kijelentés, de meglehet, hogy a politikai igazgató és a rendszerpropagandáért felelős szerkesztőség pártállam elleni identitásmerénylete a rezsim rogyadozására utal. Ha ez igaz, akkor Orbán Balázs eltávolítása és a Mandiner szerkesztőinek megrendszabályozása nem old meg semmit. Ha ez igaz, akkor a magyar történelem újabb korszakhatárhoz közeledik, amelynek eljövetelével a megrendült legitimitású pártállami felépítmény saját belső ürességébe omlik.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/40. számában jelent meg október 4-én.
