A magyar állam nem lehet a stricije azoknak a fiatalkorúaknak, akiket javítania meg nevelnie kellene – ha ebből sem válhat nemzeti konszenzus, akkor a magyarság elbukott. István király állama nem lehet strici, nem lehet brutálisan bántalmazó pribék, és nem lehet kussoló tettestárs. Nem vezetheti Magyarországot olyan hatalom, amely gyermekvédelem címén fiatalkorúak erőszakos fenyítését, megalázását és szexuális kiárusítását gyakorolja. Márpedig ami az állami gondozásban és a fiatalkorúak nevelőintézeteiben évtizedes viszonylatban zajlik, az nem mulasztás, nem hiba, és nem elszigetelt eset, hanem intézményes aljasság: a hatalom erkölcsi csődje, amely nem kivétel, hanem szabály, nem botlás, hanem üzem.
Ahogy a javítóintézetben pszichológusként (!) alkalmazott Kovács-Buna Károly növendékének arcát az asztallapba veri, ahogy földre rántja, rátapos és belerúg, az nem ragadható ki abból a kontextusból, hogy az intézmény vezetője a magyarok adójáért szexuálisan megrontotta a rábízott fiatalkorúakat, prostituáltakat csinált belőlük, és árulta a testüket. A Juhász Péter által a fentieket dokumentáló videó képében nyilvánosságra hozott aktus neve: betörés. A magyar társadalom szabadságvágyóbb fele a bántalmazó pedagógusban a bántalmazó államra, a bántalmazott intézetis kölyökben önmagára ismer. Az égre Szűz Máriát drónozó, szemforgató magyar állam az intézményvezetőnek látszó stricire meg a szadista pribékjeire, a megfenyített és megalázott, prostituáltnak eladott emberi erőforrás a megerőszakolt, megrontott, b.zik.rvává gyalázott kölykökre emlékezteti azokat a magyarokat, akik a felhatalmazásukkal, a nevükben és az adójukból elkövetett égbekiáltó bűnök láttán többé nem fordítják el a fejüket.
A kegyelmi ügy, amelybe beleroppant az Orbán-rendszer, nem volt ennyire súlyos. Vásárhelyi János, a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon és Általános Iskola igazgatója megrontotta a rábízott állami gondozottakat, a helyettese, Kónya Endre pedig bűnsegédkezett ebben, hogy a kölykök száját befogva tartsa, és a rajtuk gyakorolt gyalázat híre örökre az intézet falai közt maradjon. Arra, amit Vásárhelyi tett, nincs mentség, de van magyarázat: Vásárhelyi János pedofil. Az Orbán-rezsim a bűnsegédnek köztársasági elnöki kegyelmet adományozott, hogy az visszatérhessen a pedagógusi pályára, ahol elemében van: a gyermekek közé – holott Kónya Endre tettére sem mentség, sem magyarázat nincs. Ugyan milyen előnyben részesülhetett? Netán annyira jó volt igazgatóhelyettes úrnak lennie, hogy megérte ezt az árat?
A Szőlő utcai Budapesti Javítóintézet Dante Poklának mélyebb körében áll: az intézményvezető, Juhász Péter Pál nem érte be azzal, hogy megrontja a rábízott heteroszexuális fiatalokat, hanem homoprostituáltakká „nevelte át”, és adta el őket szexuális használatra a Központi Nyomozó Főügyészség szerint legalább száznyolcmillió forint értékben. Ez nem pusztán a szexuális elfajzottság és a hatalommal visszaélő megrontás közgyalázata: ez maga a rabszolgatartás, maga a homoszexuálissá való betörés, maga az évtizedes viszonylatban zajló stricibiznisz államilag fenntartva, védelmezve, rendőrkapitányságon ügyrendileg vissza-visszasorolva és permanensen eltussolva. Úgy volt, hogy a magyar állam nem hagy senkit az út szélén – ma már egyre több magyar érti, hogy kár volt ezt a magyarság nevében magára vennie: a kijelentés a hűbéri lánc láncszemeiről és láncszemeinek szól. Már az is világos, hogy a magyar állam a futtatott heteroszexuális intézetis fiúkat simán az út szélén hagyja, és még a pénzt is elveszi tőlük. Nem kellett volna legalább egy évtizeden át rejtegetni a gyalázatot, és akkor nem az ezeréves magyar államiság gyalázata volna, hanem csak Juhász Péter Pálé és Kovács-Buna Károlyé.
Az Orbán-rendszer Tölgyessy Péter metaforájával élve a jóléti osztogatás tűzijátékát rajzolja fel a közös magyar égre, hogy elvakítsa vele a társadalmat. Egy piros rakéta, egy kék rakéta, egy sárga rakéta, egy zöld rakéta: minimálbér-emelés, családi adókedvezmény, rezsitrükk, tizennegyedik havi szélhámoskodás. Az élmény elragadó, a felvillanó rakéták látványa letaglózó, a cél pedig az, hogy amíg a színes fények villognak, a magyaroknak se idejük, se idegrendszerük, se kedvük ne legyen körbenézni az omladozó Kárpát-medencében. A hatalom jól tudja, hogy a magyar társadalom mennyire rövidlátó, önző és felvásárolható – erre építi politikai stratégiáját. Nem teljesítménnyel, nem eszmei vagy erkölcsi meggyőződéssel és meggyőzéssel szerez legitimitást, hanem hitelből vásárolja meg azt – az árát nem a hazai illiberális rezsim, hanem a közös jövő fizeti meg: az eladósított nemzedékek, a mai felnőttek gyermekei, akik sorsát az állampárt néhány százaléknyi politikai haszonért zálogosítja el.
A romlott hatalom most azt várja a magyaroktól, hogy elhiggyék: semmiről nem tudott – holott a napnál is világosabb, hogy az állampárt mindössze önmagát védi. Juhász Péter Pál és Kovács-Buna Károly máris őrizetben van: amire egy évtized kevés volt, arra a botrány kirobbanása nyomán néhány óra is elég lett. Mintha nem állna feljelentések, vizsgálati iratok, jegyzőkönyvek és szakmai jelentések tömege tíz éve a kormányzati és rendvédelmi szervek rendelkezésére. Mintha nem irányult volna a magyar állam rendszerszintű akarata arra, hogy ezek a mocskos ügyek láthatatlanok maradjanak. A rezsim vezető politikusai és propagandistáik kétségbeesésükben sietve minősítik át az áldozatokat bűnözőkké, hogy a velük szemben elkövetett bestialitás igazolható legyen – hiszen ha nem ártatlan gyermekek, hanem vásott, intézetis kölykök, ha nem áldozatok, hanem a társadalom selejtjei, akkor lehessen már az arcukat az asztallapba verni, lehessen már a földön megtaposni és megrugdosni őket. Várom Gulyás Gergely, Budai Gyula és Bencsik Gábor válaszát. Ha ezekkel a kölykökkel csak így lehet, úgyhogy így is kell bánni, akkor helyesen tette Juhász Péter Pál, hogy lesz.pta őket? Helyesen tette, hogy prostituáltként árulta őket a kuncsaftjainak? Várom a hatalom erkölcsi hullarablóinak véleményét: a szexuális erőszak is nevelési eszköz volt? Értem, hogy szerintük a rossz gyerekek testi fenyítése meg az emberi méltóságukban való megalázásuk a rend fenntartásának és a növendékek megrendszabályozásának legitim módja – szexuális megrontásuk és testük áruba bocsátása is ilyen konzervatív pedagógiai módszer? Tényleg meg sem rezdül ettől az illiberális rendszer erkölcsi nívópálcája? Ez volna a keresztény gyermekvédelem, amelyről szónokolnak, miközben az intézeteikben iparszerűen termelik a traumát, a megtört sorsokat és a továbbörökítésre szánt erőszakot?
Puzsér: Orbán kampányüzemmódban van, nem engedi el a káderek kezét – A Szőlő utcai ügy miatt nem fognak fejek hullani a Polgári Ellenállás szervezője szerint, de a civil tüntetésüket megtartják, és a Tisza által tervezett demonstrációra is elmegy, mert a fotelből nem lehet elérni változást.
A Szőlő utcai cselekmények módszeres eltussolására kétféle értelmes indíték szolgálhatott: vagy azért kellett az ügy aktáit egy évtizeden át egyre mélyebbre és mélyebbre süllyeszteni, mert az intézetis kölyköket Juhász Péter Pál annyira magas vezetői pozíciókban lévő kuncsaftoknak közvetítette ki, hogy azok lebukása már a hatalom legfelsőbb köreit, akár a Karmelita kolostor lakóját is kompromittálhatta volna – vagy pedig Orbán Viktor és Rogán Antal számára hasznos volt a szexuális szolgáltatásokat igénybe vevő személyek zsarolhatósága, ami a Szőlő utcai stricibiznisz felszámolásával megszűnt volna. A két forgatókönyv közül az előbbi cselekményét félelem, míg az utóbbiét számítás motiválhatta – nyilván az utóbbi feltételez nagyobb aljasságot.
A kérdés már nem az, hogy történt-e bűn. A kérdés az, hogy a magyar társadalom képes-e kimondani az igazságot: ez a hatalom nemcsak kormányozni nem tud, hanem erkölcsileg alkalmatlan arra, hogy gyermekek sorsáról döntsön. Ha a magyarság nem ad méltó választ erre a közgyalázatra, ha ezt nem nevezi végre a nevén, akkor nemcsak az intézetis fiatalokat árulja el, hanem az emberi méltóság ethoszát is, és vele mindazt, ami emberek tömegét társadalommá teszi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi, 2025/51-52. dupla számában jelent meg december 19-én.
