Orbán Viktor azt hazudta, hogy neki Magyarország az első, de valójában nem volt neki elég. Lángoló becsvágyát a kilencvenháromezer négyzetkilométerre kiterjedő szuverenitás nem elégítette ki, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének lenni nem jelentett kellően nagy kihívást számára, mert többre vágyott ezer év államiságának örökségénél. Hatalmi piramist emelt a Kárpát-medencében, amelynek a csúcsán trónolt, mégsem volt önmaga nagyságával elégedett: a világtérképen akarta látni magát. Hegemóniájának birtokában a Magyarország kormányfői pozíciója olyan lett számára, mint egy kamasznak a kismotor: jó volt ráhangolódásnak, de ideje váltani egy igazi felnőtt gépre. Az uniós források, a társadalmi bizalom, a kétharmados országgyűlési többségre jogosító választási győzelmek sorozata, a politikai cselekvés rendkívüli szabadsága, mely a történelem kegyelmi pillanatában részére felkínálkozott, csak zsetonok lettek egy nagyobb játszmához. Orbán Viktor nem Magyarországot akarta vezetni, hanem a történelemkönyvekbe akart iratkozni – nemcsak a magyarba, hanem valamennyibe. Nem pusztán miniszterelnök akart lenni, hanem mítosz. Nem a magyarságot akarta felzárkóztatni, hanem önmagát akarta halhatatlanná tenni, mert nem társadalmi, hanem személyes ambíciója volt: nem a sorsközösség érdekelte, hanem a nevezetesség, úgyhogy nem országot épített a magyaroknak, hanem emlékművet önmagának.
Szent István állama nem volt több neki, mint felszállópálya, ahonnan Moszkva megbízásából Brüsszel ostromára indulhat. Magyarország anyagi és emberi erőforrásai nem voltak többek, mint Orbán Viktor nemzetközi hírnevének és politikusi nagyságának eszközei – s mert az ország területe, lélekszáma és gazdasági ereje korlátozott, Orbán Viktor súlyemelésből vett metaforával élve elkezdte a maga mérlegelését meghamisítani. Fölszívta magát propagandaporral, ideológiai izmot épített, ami pedig hiányzott, azt tömegnövelő hatású geopolitikai szteroiddal pótolta, és a nehézsúlyba nyújtotta be nevezését Putyinok, Lukasenkák és Erdoganok mellé. Csakhogy ez nem az ő súlycsoportja volt, így a nehézsúlyhoz tartozó terhek alatt mára testileg, szellemileg és morálisan összeroskadt. Ajkának zavarodott nyalogatása, nyakkendőjének mániákus igazgatása Vlagyimir Putyin jelenlétében annak jeleként szolgált, hogy a magyar kormányfő nem a saját ligájában versenyez – korábban nem tapasztalt dadogása állapotromlásának aktuális stádiumáról tanúskodik. Testének elváltozása és lefegyverző verbális képességeinek látványos leépülése maradék erkölcsi integritásának elvesztésével szinkronban tette Orbán Viktort önmaga árnyékává, míg a gyurcsányi gyalázat fokára nem hanyatlott – de mert sokkal jobb képességei révén Gyurcsánynál sokkal magasabbra hágott, zuhanásának sebessége is arányosan nagyobb, becsapódásának energiája ennek megfelelően pusztító mértékűnek ígérkezik. Márpedig a magyar közélet egyetlen Gyurcsánynál többet nem bír el, így amint Orbán Viktorból Gyurcsány lett, Gyurcsány Ferenc eltűnt a magyar politikából, ez pedig a legrosszabb előjel, ami az illiberális rendszert érheti. A polgári Magyarország egykori prófétája mára közép-ázsiai típusú despotává züllött, aki a béke szólama mögött fegyverkezik, és szuverenitást demonstrál, miközben orosz propagandát ad elő. A veszedelmes kaland során nemcsak Orbán Viktor épült le anyagilag, szellemileg és morálisan, hanem a zsákmánya, Magyarország is. Az uniós források elapadtak, mert Brüsszel nem finanszírozza tovább önmaga ostromát és Orbán hűbéres oligarchiájának mértéktelen gazdagodását. A pedagógusok utcára vonulnak, mert nem kérnek a hazugságból, fiatalok tömege menekül, mert nem akar statisztai adat lenni Orbán Viktor életrajzában, a társadalmi mobilitás megrekedt, és a jövő kiszámíthatatlan. A múlt hivatkozási alappá, a jelen kulisszává, a jövő tússzá vált.
Puzsér Róbert: Az orbáni nemzetárulás megbocsáthatatlan – A publicista a polgári öntudatra ébredés szükségességéről, a gumicsontvázú Orbán-rendszerről, a Harcosok klubja mögött sejthető orosz trollhadseregről és arról, hogy Lázár János a Fidesz saját gyártású Magyar Pétere. Interjú!
De Orbán Viktor legalább nagy ember lett: arca címlapokon virít, kijelentéseit és politikáját nemzetközi elemzők értelmezik, neve az Egyesült Államok legutóbbi elnökjelölti vitájában kétszer is elhangzott. Személyének jelentősége akkora, mintha Magyarország európai középhatalom volna. Orbán Viktor ott van, ahová mindig vágyott: nemzetközi figyelem középpontjában. Valóban sikeressé vált – és a magyarok ezzel lettek kifizetve: a miniszterelnökük karrierje a nemzetük sorsának rovására íródott. Most ennek van vége. A béka, amelyik felfújta magát, hogy nagyobb állatnak tűnjön, most levegőért kapkod, a közélet színpadára már csak az árnyéka vetül. Amikor minden eszköze és lehetősége megvolt a társadalmi konszolidációra, elutasította annak gondolatát is, mert annyira ellentétes volt a személyiségével, most meg hogy a rendszere igazán rászorulna, már késő. A szuverenitásával verető kormányfő úgy írt történelmet, hogy megfosztotta népét a jövőjétől, egy ország adta kezébe a sorsát, de neki nem volt elég egy ország, mert nagyobbnak hitte magát a nemzeténél, ezért feláldozta azt a saját mitológiájának építésére. Most nagyságának tudatában áll a vár fokán, onnan néz le a magyarokra, mint egy király, akinek már nincs királysága, csak egy színpada meg néhány szolgája, akik lejárt szavatosságú hazugságait mantrázzák. Aki mindenét eladta az e világi nagyságért, annak semmije nem marad, amikor elveszíti azt – a magyarság azonban biztos, hogy megérdemel egy olyan jövőt, amelyben végre nem eszköz lesz, hanem cél.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/27. számában jelent meg július 4-én.