Az illiberális Magyarország mindennapjai során nem ritkaság, hogy a dolgozó nép tegnap még Eurázsiával állt hadban, de mára már Keletázsiával vív háborút. Amikor a nyugati civilizáció centrumállamaiban a Putyin, Lukasenka és Erdogan által gyakorolt politika épp vesztésre áll, Orbán Viktor kész leváltani a Nyugatot a Keletre, amint azonban a jórészt Oroszország gyámságát élvező szélsőjobboldali pártok esélyesnek mutatkoznak a kormányzati hatalom megszerzésére, Orbán Viktor mégis megjavíthatónak találja a férgesült és elfajzott, jólétben megromlott nyugati civilizációt. A magyar miniszterelnök jelen pillanatban Donald Trump visszatérésében bizakodik, amelynek tükrében a Nyugat szétrothadásáról kiderült, hogy mégsem helyrehozhatatlan. Mindössze személycserére van szükség az Ovális Irodában, és Orbán Viktor újra biztonságban érezheti magát – márpedig ha ő Amerikából kap felmentést a hitszegései alól, akkor a hitszegés puszta fogalma is újradefiniálódik: ami tegnap árulásnak tűnt, az holnapra reálpolitika lehet. A Nyugat mégis megmenthető – nem is kell hozzá több, mint béke Putyinnal, Doneck és Luhanszk Oroszországhoz csatolása, az „elhibázott szankciók” eltörlése, az Európa-erőd amerikai feladása, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének formálissá jelentéktelenítése és a kontinens kiszolgáltatása Putyin és Erdogan uralmi ambícióinak.
Így esett meg, hogy Orbán Viktor az izraeli–palesztin konfliktus kérdésében szembehelyezkedett Oroszország, Törökország és Kína antiglobalista ihletésű palesztinpártiságával, és az amerikai republikánusokhoz igazodva radikálisan Izrael-párti álláspontot vett fel. Azt, hogy egy rettenthetetlen utcai harcos nindzsa miért áll ebben az egész világot felkavaró kérdésben a globalisták pártjára, csak részben magyarázza a Benjámín Netanjáhúhoz fűződő elkötelezettsége. Orbán Viktor elszigeteltsége a nemzetközi politikában mára annyira súlyossá vált, hogy a rossz viccnek beillő új argentin elnököt, Javier Mileit a magyar miniszterelnök az elsők közt biztosította elismeréséről és megbecsüléséről. A bökkenő csak az, hogy Milei korántsem azt a tréfát űzi, amit Orbán: az argentin államfő egy anarchokapitalista, államellenes, családszkeptikus és kereszténygyűlölő botrányhős, aki felszámolná minden második minisztériumot, megszüntetné a jegybankot, és fizetőeszközként bevezetné Argentínában a dollárt, aki kommunista szarnak nevezi az Orbán-rezsim által ünnepélyesen vendégül látott Szentatyát, aki legalizálná a kábítószereket meg a szervkereskedelmet, és aki a húgából csinál first ladyt, mert eszében nincs szakítani a kicsapongó, gruppenszexpartikban kifejeződő életmódjával.
A Magyar Nemzet szerzője, Scheffer Joakim szerint ez a szélsőliberális playboy, aki valamennyi kultúrharcos topikban tagadja a hazai illiberális rezsim őrjöngve képviselt dogmáit, „a nemzetközi jobboldal ikonikus arca”. Jól látszik, hogy Orbán és rendszere számára az identitás nem betonalap, hanem szabadon mozgatható panel – ha nem hasznos, igény szerint félreállítható vagy leváltható. A visegrádi együttműködés széthullását és Lengyelország jobbközépfordulatát követő kétségbeesett szövetségkeresés sikere aligha Robert Fico vagy Geert Wilders megválasztásában ölt testet: Orbán Viktor jövője Donald Trump visszatérésén áll vagy bukik. Ha az egykori elnök újra elfoglalja a Fehér Házat, Orbán Viktor az új nyugati jobboldal prófétájaként megigazul.
A válság uralása – Orbán Viktor nem hisz abban, hogy a válság megoldható – vagy ha hisz: neki jobb megoldatlanul. Orbán Viktor nem akar többet, mint uralni a válságot.
A 2015-ös bevándorlási krízis idején Orbán Viktor kategorikus nemet mondott a migrációra, miközben Angela Merkel részben a nemzetiszocialista múltból fakadó ideológiai kényszer, részben a német multinacionális érdekek kiszolgálása nyomán épp a Wilkommenskultur politikáját hirdette meg. Egy évtized sem telt el, és Európa-szerte konszenzus övezi azt a vélekedést, hogy Merkel politikája megbukott, Orbánnak pedig igaza volt – a migrációhoz fűződő álláspontja tette a magyar kormányfőt az új európai jobboldal kimagasló alakjává. Amikor Vlagyimir Putyin megtámadta Ukrajnát, a nyugati civilizáció színe-java egységfrontba tömörült Oroszországgal szemben, hogy szankcióival sújtsa Putyin rendszerét, és hogy hitelekkel meg fegyverekkel segítse az ukránok önvédelmét, Orbán Viktor pedig kijelentette, hogy Kijev ezt a háborút nem nyerheti meg: tárgyalni kell Oroszországgal, és meg kell vele állapodni, Ukrajnának pedig területi engedményeket kell tennie – a frontról érkező hírek pedig egy ideje már az orbáni prognózist igazolják. Ha az amerikaiak újra megválasztják Donald Trumpot, és az Egyesült Államok ennek nyomán elengedi Ukrajna kezét, a magyar miniszterelnök ismét prófétának bizonyul.
A Kremlnek az ukrajnai győzelem az első számú preferenciája, amelyhez minden jel szerint Donald Trump visszatérése a kulcs, úgyhogy aligha teszi tönkre a virágzó orosz–magyar kapcsolatokat, hogy Orbán Viktor az oroszokkal, a törökökkel és a kínaiakkal dacolva Trump és az amerikai republikánus elit Izrael-pártiságának álláspontját foglalja el. Orbán Viktor a hamvaiból főnixként feltámadó európai szélsőjobb eljövetelének hírnöke és bástyája kíván lenni, a szimbolikus jelentősége pedig Magyarország nemzetközi súlyát máris sokszorosan meghaladja.
Választások éve – Azt kell mondanom, Orbán hithű követői ma már nincsenek is olyan sokan. A választások sorsát többé nem ők döntik el. És ennek a felismerésnek azért lehetne némi hírértéke.
Miért olyan fontos Orbán Viktornak Magyarország uniós tagságát, az ország nemzetközi megbecsültségét és a maga politikai túlélését kockáztatnia, hogy az általa képviselt politika végre elfoglalja Brüsszelt? Lehet-e bármi a Lubjanka téri FSZB-székházban, ami ezt indokolja? Nos, úgy vélem, hogy ennek a hazárdjátéknak a magyarázata nem az orosz titkosszolgálat aktái közt, hanem Orbán Viktor személyiségében keresendő. A magyarok miniszterelnöke vérbeli csatár, a futballt pedig gólra játsszák. A teljhatalmú magyar kormányfő már tönkreverte a hazai riválisait, ellenzéke szemernyi veszélyt nem jelent a számára – sőt: annak alkalmatlansága inkább rendszerének pillére és biztosítéka.
Orbán Viktort már rég untatja a magyar politika – de akkor mire jó az ország felett gyakorolt korlátlan uralma? Hát arra, hogy Magyarországként fellépve aláássa a nyugati civilizáció kulturális, politikai és társadalmi konszenzusait. Így válik az LMBT-mozgalom ellen keresztesharcot vívó Orbán Viktor szövetségesévé a nemváltó műtéteket népszerűsítő Javier Milei: a jelek szerint bárki alkalmas harcostárs, aki a konszenzust hívja ki. Orbán Viktor nagyságra vágyik, az illiberalizmusa sem önérték, hanem a nagyságának eszköze – hiszen volt ő már liberális és konzervatív is, mielőtt nemzeti radikálissá fanatizálta magát, és vezető szerepe az úgynevezett politikai közösségében épp ugyanilyen megkérdőjelezhetetlen volt.
Orbán Viktornak nem a politikájához tartozik az ambíciója, hanem az ambíciójához a politikája. Azért illiberális, mert a nyugati konszenzus a második világháború óta a liberalizmus, ő pedig egy ennyire kicsiny és csekély jelentőségű ország uraként senkinek érezné magát a világpolitikai mezőnyben, ha a konszenzusba simulna – a képlet sajnos ennyire egyszerű. Az a nép pedig magára vethet, amelyik a teljes jövőjét egy kalandor becsvágyára teszi fel. Márpedig ebben a hazárdjátékban a túszul ejtett ellenzéki érzelmű magyaroknak sem marad más választásuk, mint az elragadott Magyarország nevében manőverező Orbán Viktor sikerét óhajtani.
