ingyenes koncerten a múzeum előtt 2022. február 26-án (Fotó: MTI/Kovács Attila)
A nyelvi-kulturális tömbök közé ékelődő zárványközösségek sajátossága a különállásukból fakadó egzotikumuk, akárcsak az, hogy bennük valamennyi szerephez mindössze egy-egy szereplő tartozik.
Így van ez a magyar kultúrával is: ha valaki bejelentkezik egy korszak ikonjának, és elnyeri az épp regnáló hatalom kurzusértelmiségének bizalmát, az útja a közönség kegyeihez már vörös szőnyegen vezet, és a nemzet rajongott művészeként biztosra veheti, hogy kivételezett helyzete és fényes megélhetése a haláláig kitart. Konkurensei nem lesznek, mert ez a szűk közeg zsigerileg irtózik a versenytől, úgyhogy a fiatal tehetségeket megbuktatja, vagy más, még betöltetetlen szerepet oszt rájuk. A magyar elitkultúra hemzseg a számonkérhetetlen festőktől, építészektől, rendezőktől, színészektől, zenészektől és íróktól, akik egykor valóban ígéretes tehetségek voltak, hogy az első nagy dobásuk után életük végéig tetszeleghessenek a nagy művész szerepében, és soha senki ne merjen eléjük állni azzal, hogy „az indulásod rendben volt, de mutass már valami mást is”. Ekkorra annyira mélyen beágyazódnak a kontraszelektált kulturális elitbe, és annyira fontossá válnak valamelyik kurzusnak, hogy soha többé nem bukhatnak meg – ebből fakadóan nem is hibázhatnak: filléres élethazugságaikhoz a magát kultúrafogyasztóként definiáló középosztály és a kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkező szalonok tagjai jóváhagyó bólogatással asszisztálnak.
Az első érkezők a még gazdátlan pozíciókat rendszerint a tehetségük révén foglalják el. Az államszocializmus idején a nemzet dívájának, vagyis a meghatározó jelentőségű drámai színésznő szerepére ketten is pályáztak: Törőcsik Mari és Ruttkai Éva egyaránt alkalmasnak tűnt arra, hogy személyével a színpadon és a filmvásznon a magyar nő alakját esszencializálja. Ha ma élnének, Törőcsiket minden bizonnyal a jobboldal, Ruttkait meg a baloldali-liberális kurzus tekintené a maga ikonikus színművésznőjének, csakhogy Aczél György ennél ravaszabb volt: jól tudta, hogy mindkettőjükre szüksége van – rendkívüli karizmájuk együtt jelenítette meg a Kárpát-medencében tündöklő femme fatale alakját, aki egyszerre hordozza magában a puszták csendjének kimondhatatlan titkait, és ragyogja túl éteri szépségével a nagyvárosi fényeket. A nyomukba lépő Udvaros Dorottya tudta, hogy nem kell és nem szabad versengenie velük: így vált méltó utódjukká – csakhogy ugyanerre a szerepre Eszenyi Enikő is bejelentkezett, az akkori liberális kurzus pedig a maga rossz ízlésének érvényesítéseként nagyon vágyott egy új, harsány dívára, aki egy személyben plebejus-naiva és feslett, nagyvárosi művésznő. Így esett meg, hogy a szabaddá váló művészvilág megmutatta, mit ér Aczél György nélkül: a kulturális feladvány megfejtése Eszenyi Enikő, a rikácsoló hisztérika lett.
Az úgynevezett liberális kultúrelit szemében valahogy nagyon művészinek hatott ez az egzaltált, kiszámíthatatlan, örökké visongó és követelőző, szégyentelen perszóna, aki a személyében hordozta mindazt, amit a kor budapesti értelmisége nőként azonosított. Az üzenetértékű gesztust nem lehetett nem érteni: ilyen az ezredforduló magyar nője – ezt pedig nők és kultúrafogyasztók tömegének kellett volna visszautasítania, de senki nem mert szólni, mert a nőknek nem volt hozzá önérzetük, a kultúrafogyasztóknak nem volt hozzá önbizalmuk, a budapesti művészelit érdemtelen tekintélye pedig megkérdőjelezhetetlennek tűnt.
Az új femme fatale alávaló nívón árazta be a korszak kulturális döntéshozóinak viszonyát az egyetemes emberi műveltséghez, azok pedig minden lehetséges módon megerősítették ebben a szerepében ezt a hol kislányos, hol vénasszonyos akarnokságot, aki a kulturális szerepével már akkor a celebség érvénytelenségét előlegezte, amikor ez a fogalom még nem is létezett. Senki nem merte kifejezésre juttatni, hogy ez a karakter nagyjából száz évet késett, még a feministák is hallgattak, pedig jelezniük kellett volna, hogy Eszenyi Enikő alakjában a színpadokon és a filmvásznon dr. Freud neuraszténiás-hisztériás, ösztönvezérelt nőképe kel életre. A karakter a maga parodisztikus módján persze telitalálat volt: a túlnyomórészt férfiakból álló közeg nyilván ilyennek látta az emancipálódni akaró, öntudatos nőket az ezredfordulón.
Az Eszenyi-hatást máig nyögi a hazai kultúra. Aki járt már magyar színházban, láthatta, hogy három fiatal színésznőből egy továbbra is Eszenyi Enikő akar lenni: amint kiront a színpadra, és belekezd a túlmozgásos, affektáló tolakodásába, minden kultúrát értő ember tudja, hogy egy megkerülhetetlen tradíció kel ezredszer is életre. Az a tény pedig, hogy Eszenyi Enikő szégyentelen dívából színházigazgatóvá, színházi rendezővé, hovatovább színházi vizionáriussá emelkedett, miközben egyetlen gesztusának erejéig nem lépett ki a posztmodern blöfföket pufogtató Alföldi Róbert elnyűtt köpönyegéből, lesújtó bizonyítványt állít ki a budapesti értelmiség tagjairól: nem ismerik fel a kultúrát. Az Orbán-rendszer kultúrharcban kifejeződő szellemi-művészi üressége nem előzmény nélkül való – ennek fényében pedig csak az a kérdés, hogy Pintér Béla színházán kívül létezik-e bármi, amit érdemes a nemzeti radikális kurzustól megmenteni.
Eszenyi Enikő persze nemcsak narcisztikus dívaként, de a megbukni képtelen magyar művész szerepében is gyalázatosat alkotott. A metoo kellett, hogy félresöpörje, mert a Nemzeti dal lemészárlása meg az MTV Icon Ákos-kiadásán rendezett ámokfutása nem volt elég az eltűnéséhez – és még a metoo-ügy is csak ürügy volt: Eszenyi Enikő bukását valójában az okozta, hogy a Vígszínház igazgatójaként az Orbán-rendszer iránti lojalitását azzal próbálta jelezni, hogy óvatosan távol maradt a színész szakma 2019. december 9-én rendezett tüntetésétől. Támogatói jobb- és baloldalon csak nehezen engedték el a kezét – a jobboldaliak csak akkor, amikor észrevették, hogy már megvan az új dívájuk.
És mert amilyen a kulturális szerep, olyan az ünnepelt csillag, Eszenyi Enikő méltó utódja nem lehetett színésznő, hanem ripacs kellett hogy legyen – ezt a szerepet a nemzeti radikális kurzus Tóth Gabira osztotta, mert a döntéshozói belátták, hogy sehol a Kárpát-medencében nem akad nála alázatosabb Eszenyi-epigon
