Fotó: AFP via Europress/Win McNamee
Ez a világ már nem a régi: a legjobb golfozó fekete, a legjobb rapper fehér, a németek pedig nem akarnak háborúzni.
A 2003-as mondásban említett golfozó Tiger Woods, a rapper Eminem, a háború pedig a szóban forgó év márciusában kirobbantott iraki katonai konfliktus, amelynek kitervelője véletlenül sem az akkori elnök, George W. Bush, hanem minden idők legbefolyásosabb amerikai alelnöke, a nemrég meghalt Dick Cheney volt. A Szaddám Huszein bukásához vezető hadműveletek ürügyét az iraki diktátor tömegpusztító fegyvereire és az Oszáma bin Ládenhez fűződő titkos kapcsolataira vonatkozó hazugságok szolgáltatták, amelyeket az Egyesült Államok kormánya CIA-jelentésekkel igazolt. Hans Blix, az ENSZ vezető fegyverzetellenőre a kezdetektől vitatta a tömegpusztító fegyverek létezését – később aztán nemcsak az igazolódott be, hogy Szaddám és bin Láden közt semmilyen kapcsolat nem volt, és hogy az iraki elnök valóban nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, hanem az is, hogy Colin Powell amerikai külügyminiszter az ENSZ közgyűlésén nem létező iraki fegyverek hamisított felvételeit mutatta be.
Cheney, aki hivatali idejében sokak szerint nagyobb hatással volt az amerikai politikára, mint maga az elnök, radikális változásokat indított el a republikánus pártban. Gazdasági nézeteit tekintve a párt jobb szélén állt, elutasított bármilyen állami beavatkozást, világnézetét nagyjából kifejezi Lázár Jánosnak az a mondása, amely szerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Az amerikai választók szemében Cheney alelnökségének legemlékezetesebb aktusa minden bizonnyal az általa keresztülerőltetett adócsökkentési program volt, amelynek során az Egyesült Államok 2001 júliusa és szeptembere közt harmincnyolcmilliárd dollárt utalt vissza az adófizetőknek háromszáz és hatszáz dolláros csekkek formájában – előbbit egyedülálló amerikaiak, utóbbit házaspárok kapták. 2008-ban Cheney szó szerint duplázta a tétet: a nagyjából százharmincmillió háztartást illető adó-visszatérítés során ismét postán érkeztek csekkek, az amerikai kormány egyedülállóknak hatszáz, házaspároknak ezerkétszáz, és gyermekenként további háromszáz dollárnyi összeget fizetett vissza százmilliárd dollárt meghaladó értékben.
Dick Cheney, egy minden hájjal megkent veterán – Ha valaki valaha élte a trumpi „Tegyük újra naggyá Amerikát!” szlogent, az ő. Portré az Alelnök című film mellé.
A libertárius Cheney népszerű intézkedésével bizonyította, milyen kiváló szemfényvesztő: állampolgárok tízmilliói lelkesedtek az alelnökért, aki nem a levegőbe beszél, és ezt a csekket kézbesítő postás érkezése igazolja. Dick Cheney valójában annak révén aratta le az amerikaiak háláját, hogy azok a saját befizetett adójuk egy részét visszakapták. Mindez persze csak töredéke volt a minimális állam eszméjét valló alelnök ezerhétszáz-milliárdos adócsökkentési programjának, amelynek aligha meglepő módon a leggazdagabbak lettek a legfőbb nyertesei. A bolygó Egyesült Államokon kívüli része Cheney nevének említésekor persze elsősorban nem erre, hanem az iraki háborúra emlékszik. A korábban egy jelentős olajvállalat vezérigazgatói posztját betöltő Cheney kiválóan érezte meg, hogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadást követő hisztérikus közhangulatban rég áhított lehetőség nyílik Irak lerohanására és olajkincsének kifosztására, az amerikai választók pedig nem fognak zavarba esni afelett, hogy a világi, arab nacionalista ba’ath-ideológiát követő Szaddám Huszein rendszerének ugyan mi köze lehet az al-Káidához vagy Oszáma bin Ládenhez.
Ha az amerikaiak nem is láttak át a szitán, az Egyesült Államok hagyományos szövetségeinek egyike-másika igen: nemcsak a németek nem akartak Bush és Cheney oldalán háborúba menni, hanem például a franciák sem, aminek nyomán a hasábburgonyát, amit az amerikai angol a „french fries” nevével illet, a hazafias éttermek „freedom fries” néven kezdték árulni. A francia burgonyának a szabadság burgonyává válása annak a közhangulatnak a szimbolikus aktusává vált, amely lehetővé tette Cheney számára, hogy a maga képére formálja át Amerikát – ez pedig nem merült ki a radikális adócsökkentésben meg a rablóháborúkban: az emberi jogokra hagyományosan érzékeny amerikai közvélemény nemcsak azt fogadta el, hogy hadifoglyok helyett ellenséges hadviselőknek minősítsenek és a guantánamói katonai támaszponton szabadon kínozzanak terrorizmussal vádolt személyeket, hanem azt is, hogy a szövetségi állam korábban elképzelhetetlen módon megfigyelhesse és ellenőrizhesse a saját polgárait a kormányzati magyarázat szerint egy újabb terrortámadás elkerülése érdekében.
Két évtized távlatából visszatekintve nyilvánvaló, hogy Szaddám Huszein megbuktatása volt az első megbillenő dominó a közel-keleti átrendeződésben, amelynek nyomán teokratikus rémuralmak és törzsi háborúk által sújtott, diszfunkcionális államalakulatok jöttek létre, hogy azokból aztán menekültek milliói induljanak útnak Európa felé – ez pedig meghatározó aktusa lett az európai szélsőjobb felemelkedésének és a brexitnek egyaránt. A politikai ingát Dick Cheney lendítette ki először a korábbi kormányzatoknál jóval nagyobb ívben, az pedig azóta egyre fokozódó erővel leng mindkét irányban. Ennek a politikai polarizációnak köszönhető a wokeness és az eltörlés kultúrája éppúgy, mint a bal- és jobboldali identitáspolitika, az altright, valamint Donald Trump diadalmenete, és nem látszik, ki és miként tudná betemetni a hideg polgárháborúba csúszó Egyesült Államok szélsőségei közti szakadékot.
Cheney sokak szerint mesteri stratéga volt, aki a geopolitikai sakktáblán mindenki másnál több lépést tudott előre kiszámítani – azt azonban biztosan nem látta, hogy politikája meg fog ágyazni Donald Trumpnak, aki aztán teljesen lecseréli a republikánus párt elitjét, és felszámolja azokat a neokonzervatív szellemi központokat, amelyek egykor közel álltak Cheney személyéhez, hogy ezek hűlt helyén kiépítsen egy ideológiamentes külpolitikát, amelyben az Egyesült Államok globális vezető szerepe pontosan annyit ér, amennyi ritkaföldfémből vagy bármi másból származó, közvetlen anyagi hasznot eredményez, és amelyben Amerika szövetségi rendszerét nem a szabadság iránt elkötelezett nyugati államok alkotják, hanem bárki, akivel Amerikának épp kifizetődő szövetkeznie.
Dick Cheney pontosan látta Trump első elnöksége idején, hogy mekkora a baj, és ezt csak tetézte a Capitolium ostroma, amely az egykori alelnök értékrendjében az abszolút vörös vonalat képezte. Nemcsak ő bírálta Donald Trump vezetési módszereit, hanem a lánya, Liz Cheney is, akit addig sokan akár az elnökjelöltségre is alkalmasnak tartottak, Trump azonban könnyű kézzel levette őt a sakktábláról. A volt alelnök élete vége felé már Kamala Harrist is nyíltan támogatta Trumppal szemben, pedig kevés olyan amerikai politikus volt az elmúlt évszázadban, akitől távolabb állt a demokraták balszárnyának világnézete – Dick Cheney azonban soha nem vállalta a felelősséget azért az elévülhetetlen bűnéért, amellyel évtizedekre eljátszotta az Egyesült Államok kormányzatának szavahihetőségét, tartósan destabilizálta a közel-keleti régiót, és alapjaiban rengette meg az észak-atlanti világrend erkölcsi alapjait.
2025-öt ír a naptár, és a világ biztosan nem nyugodtabb és biztonságosabb, de még csak nem is érthetőbb vagy kiismerhetőbb, mint 2003-ban volt. A legjobb golfozó ugyan ismét fehér, de a keresztény fundamentalista amerikaiak megválasztanak elnöknek egy többszörösen elvált, finoman szólva kevéssé keresztényi életet élő ingatlanmágnást, aki pornósztárral csalja a terhes feleségét. Megsemmisült a tények és a valóság tisztelete, ez pedig olyan jövőt rajzol a horizontra, amelyet egyre kevesebben akarunk látni. Ha nem lassítja le valaki a szélsőségek közt lengő ingát, újabb két évtized múlva nemcsak az Egyesült Államok lesz felismerhetetlen, hanem az egész világ, de Dick Cheney ezt már nem éri meg – neki talán jobb így, de mi lesz mindenki mással, aki az egykori alelnöktől egy kaotikus és instabil bolygót örököl?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/50. számában jelent meg december 12-én.
