király ünnepén 2025. augusztus 20-án (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)
A pesti flaszteren született vicc szerint 1941 decemberében, amikor Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak, Roosevelt elnök és külügyminisztere közt az alábbi beszélgetés hangzott el. „Mi ez a Magyarország?” „Kis királyság Európában, elnök úr.” „Csakugyan? És ki a királya?” „Nincs királya, elnök úr. Kormányzója van. Egy tengerész.” „Tényleg? Melyik tenger partján fekszik?” „Nincs tengere, elnök úr.” „És miért üzentek nekünk hadat?” „Területeket akarnak, elnök úr.” „Milyen területeket?” „Szlovák és román területeket, elnök úr.” „Akkor miért nem Szlovákiának meg Romániának üzentek hadat?” „Nem tehetik, elnök úr. Azok a szövetségeseik.” Nos, ez a vicc jól kifejezi a legújabb kori magyar történelem bántó abszurditását. Most, hogy Magyarországon új berendezkedés megalapítása van napirenden, annak kereteit kialakítva érdemes volna szakítani azzal a kétes huszadik századi hagyománnyal, hogy a magyar államiság leginkább egy viccbe illik.
Az 1989-es rendszerváltás súlyos deficitje volt, hogy az elit váltott rendszert a nép feje felett, ki sem kérve a magyarok állásfoglalását olyan alapvető kérdésekben, mint a születő államforma és kormányforma mibenléte. Magyarország a senki által meg nem választott kommunista pártelit és a szintén senki által meg nem választott ellenzéki politikuselit paktuma nyomán lett húsz évre a német alkotmányos berendezkedést magára alkalmazó parlamentáris köztársaság – nem csoda, hogy az így született rendszert a magyarok nem sokkal inkább érezték a magukénak, mint a Kádár-rezsim diktatórikus hatalmi szisztémáját.
Egy valóban legitim rendszerváltáshoz a magyaroknak népszavazás útján kellett volna dönteniük egyebek közt arról, hogy köztársaságban vagy monarchiában óhajtanak-e élni. Fontos megérteni, hogy ezek nem pusztán szimbolikus ügyek: ezek valamennyi berendezkedés közjogi alapjai. Én, e sorok szerzője történetesen köztársasági érzelmű vagyok – de ugyan miért számítana bármelyik honfitársamnál inkább az én vélekedésem, amikor a magyar nép alkotta állam kialakításának ügye van napirenden? Ha rajtam múlna, Magyarország államformájának kérdése népszavazáson dőlne el, amelyen én a IV. Magyar Köztársaság megalapítására szavaznék. Miért nem vagyok hát elégedett? Hiszen Magyarország hivatalba lépő, új kormánya szemlátomást maga is köztársasági államformát tervez. Nos, azért, mert ebben a kérdésben nem az én véleményem az irányadó, és még csak nem is Magyar Péteré, hanem Magyarország valamennyi állampolgáráé.
A királyság államformája csak itt, a félperiférián tűnik törvényszerűen önkényuralomnak. Európa-szerte olyan jól működő demokráciák működnek a monarchikus államforma keretei közt, mint Spanyolország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Svédország vagy Nagy-Britannia királyságai. Magyarországon az Orbán-rendszer a köztársaság intézményeinek kiüresítésével gyakorlatilag feudális abszolutizmust hozott létre, amelynek csúcsán a legfőbb hűbérúr, Orbán Viktor legalább annyira megalapozottan mondhatta, hogy „az állam én vagyok”, ahogy Bourbon XIV. Lajos tette egykor – ezt a berendezkedést keresztelte el Zárug Péter Farkas és Török Gábor szellemes kifejezéssel élve abszolút köztársaságnak. Csakhogy ami egy királyság jogállami és demokratikus jellegét meghatározza, az nem maga a monarchikus államforma, hanem az ahhoz tartozó kormányforma. Az abszolút monarchia a királyság önkényuralmi kormányformája – a parlamentáris monarchia ezzel szemben a királyság jogállami, demokratikus kormányformája. Nem gondolom, hogy a mai Magyarországon Sulyok Tamás köztársasági elnök hivatalának ethosza olyan fokú volna, hogy akár egy Habsburg-házból származó uralkodóval ne lenne kiváltható.
R. KISS KORNÉLIA
Magyar Péter mindennap megüzeni, hogy az orbáni polipot meg fogja grillezni
Török Gábor és Zárug Péter Farkas az Orbán-rendszer gyors széteséséről, az elszámoltatás és önkorlátozás igényéről, illetve a kínálkozó történelmi esélyről. Interjú!
A fentiek fenntartása mellett méltányolható érvnek érzem, hogy Magyarország nem Spanyolország, nem Hollandia, nem Svédország és nem Nagy-Britannia. Közép-Európában a monarchikus államforma nem ment át alkotmányos és parlamentáris átalakuláson: ezen a tájékon a királyság hagyományosan despotizmust jelent, a magyar történelemben pedig a jelenleg zajló jogállamiasodási és demokratizálódási folyamatnak igenis köztársasági hagyományai vannak. Ha az új elit erre hivatkozva mégsem rendez népszavazást az államforma mibenlétéről – ami finoman szólva valószínű, hiszen ilyesmi eddig fel sem merült, a IV. Magyar Köztársaság kormányformájának meghatározása –, akkor is népszavazás keretében volna demokratikus, és kölcsönözne kellő legitimitást a következő berendezkedésnek. A parlamentáris, a félprezidenciális és a prezidenciális kormányforma mellett egyaránt szólnak érvek, a magyarság pedig megérdemelné, hogy tagjai a hatalomgyakorlás alapvető kérdéseiről széles körű társadalmi diskurzus lefolytatása nyomán, népszavazás útján dönthessenek.
Két további dilemma mutatkozik ugyanakkor, amelyek elválaszthatatlanok az államforma mibenlététől: Magyarország címerének és a koronázási ékszerek helyének kérdése. Nincs még egy köztársaság a Földön, amelynek a címerén korona volna – ez az anakronizmus az 1989-es politikai fordulat és az annak nyomán kialakított államszervezet teljes átgondolatlanságának és megalapozatlanságának tükre. Indokolt elvárás egy államiságtól meg az ahhoz tartozó legfőbb jelképtől, hogy bármilyenek legyenek is, legyenek olyanok, amilyenek. Orbán Viktor az első miniszterelnöksége idején azért szállíttatta a koronázási ékszereket az Országház épületébe, hogy ezzel a horthysta gesztussal hízelegjen a nemzeti radikális szubkultúrának, és csábítsa magához a Független Kisgazdapártnak meg a Magyar Igazság és Élet Pártjának választóit, s nem mellesleg, hogy ezzel provokálja a balliberális politikai és médiaelitet. Csakhogy a koronázási ékszereknek semmi keresnivalójuk nincs az Országházban, legyen az államforma akár királyság, akár köztársaság – ha pedig az ország államformája köztársaság, akkor a koronának semmi keresnivalója nincs annak címerpajzsán. Ha Magyarország államformája köztársaság, akkor ne legyen megkoronázva a címerpajzsa, a koronázási ékszerek pedig ne az Országházban legyenek, hanem egy köztársasághoz méltó módon a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ezzel szemben: ha a magyar állam királyság, akkor a koronának a címerpajzson van a helye, ez esetben pedig a koronázási ékszereknek a Budavári Palotába kell kerülniük: a palástnak a király vállára, a jogarnak és az országalmának a király kezébe, a koronának pedig a király fejére.
Az a középkorból származó jogelmélet, amelyet Werbőczy István aztán a Tripartitumában kodifikált, és amely szerint a király meg a nemesség közösen alkotják a Szent Korona testét, továbbá a politikai hatalom jogalapja nem pusztán a király személye, hanem a korona, mint közjogi entitás, kizárólag a monarchikus államforma keretei közt értelmezhető – és ezen semmit nem változtat az a tény, hogy Horthy Miklós és az elitje a Szent Korona-tant arra használta fel, hogy úgy utasítsa el a köztársasági államformát, hogy a Habsburg-házat ne kelljen restaurálnia. A király nélküli királyság fogalma legalább annyira nonszensz, mint a korona egy köztársaság parlamentjében és címerpajzsán. Akinek annyira fontos a Szent Korona, hogy abból vezesse le az államiságot, annak érjen meg annyit is, amennyi a királyság államformájához kell, aki viszont köztársasági meggyőződésű, azt ne sértse már a Kossuth-címer, vagy az, ha a koronázási ékszerek a Nemzeti Múzeumban találják meg a méltó helyüket.
Nem győzöm hangsúlyozni: ez a szöveg nem arról szól, hogy a szerzőjének mi az óhaja Magyarország államformájára, kormányformájára vagy címerpajzsára vonatkozóan, hanem arról, hogy az ezekre vonatkozó döntések miként volnának demokratikusak, legitimek és konzekvensek. A királyság és a köztársaság, a parlamentáris és az elnöki berendezkedés, a koronás címer és a Kossuth-címer mellett egyaránt szólnak észszerű érvek és ellenérvek – a sarkalatos kérdés az, hogy ezúttal a népnek, vagy megint csak az elitnek a döntése lesz-e érvényes ezek ügyében, és hogy e döntések nyomán megvalósul-e a legújabb kori magyar jogalkotásból bántóan hiányzó következetesség: nincs más elvárás, mint hogy a magyar államrend végre legyen az, ami. Legyen parlamentáris monarchia királlyal a trónon és koronával a címerpajzson – vagy legyen akár parlamentáris, akár prezidenciális köztársaság Kossuth-címerrel reprezentálva, a koronát múzeumban tartva. Ezek közül nincs rossz választás – amivel szakítani kell, az a következetlenség fenntartása és az identitáskrízis nemzeti hagyománynak maszkírozása. Jogos elvárás, hogy a teljhatalommal rendszert váltó Tisza-elit az államforma és a kormányforma mibenlététől függetlenül egyértelmű és konzekvens berendezkedést valósítson meg, mert egy államot más államok is csak annyira vehetnek komolyan, amennyire az a maga közjogi szisztémáját és jelképrendszerét komolyan veszi.
Ez a cikk a Magyar Hang 2026/24. számában június 12-én megjelent írás bővített változata.
