beszél Londonban 2024. november 25-én (Fotó: MTI/EPA/Neil Hall)
Egy fekete nőt választottak az egyik nagy brit párt élére, ráadásul egy „másfeledik generációs” bevándorlót, aki bár Nagy-Britanniában született, a szüleivel kiskorában visszaköltözött Nigériába, ott nőtt fel, és csak tizenhat évesen költözött újra a szigetországba. Pártelnökként esélyes a miniszterelnök-jelölti pozícióra, pártjának választási győzelme esetén pedig ő lehet az Egyesült Királyság első színes bőrű miniszterelnöknője.
Mindez úgy hangzik, mint egy woke-álom, pedig legkevésbé sem az. Sőt, az Olukemi Olufunto Adegoke néven született Kemi Badenoch megválasztása a Konzervatív Párt élére maga a woke-rémálom. Badenoch, aki politikai példaképének Margaret Thatchert, és véletlenül sem Rosa Parksot tekinti, elkötelezettnek vallja magát a „woke-ellenes értékek” mellett, és szívből megveti az identitáspolitikát. A jobboldal felé éppen az terelte, amikor az egyetemi évei alatt megismerkedett a radikális baloldali diákmozgalmakkal, amelyeket elkényeztetett, gazdag, városi kölykök bohóckodásának tart.
Kemi Badenoch először Boris Johnson kormányának tagjaként kapott fontos politikai funkciót, és rögtön felbőszítette a progresszíveket, amikor kijelentette, hogy Nagy-Britanniában nincs intézményes rasszizmus, előítéletességgel pedig csak a baloldaliak körében szokott találkozni. Állításának alátámasztására a saját példáját hozza fel: hogy lenne intézményes rasszizmus egy olyan országban, ahová valaki tizenhat évesen érkezik Lagosból, és húsz éven belül miniszter lehet? Badenoch ráadásul genderkritikus feministának vallja magát, és úgy véli, hogy a kultúrharcnak a női egyenjogúsági mozgalomban nincs semmi keresnivalója.
Szigorítaná a bevándorlást a brit konzervatívok új, menekültként érkezett vezetője – Feketeként is tagadja a „woke” ideológia egyik sarkalatos állítását, miszerint a nyugati világban intézményesített rasszizmus működik. A transzneműség eszméjét határozottabban elutasítja. Portré!
A progresszívek mondhatják persze, hogy Kemi Badenoch egy kivétel az interszekcionalista szabályrendszerben, ahol a rassz és a nem határozza meg az identitást. Csakhogy nem ő az első fecske, aki az identitáriusok fészkébe piszkít. Beata Szydlo 2015 és 2017 között volt Lengyelország miniszterelnöke, és ez alatt a rövid időszak alatt leginkább azzal vált nevezetessé, hogy teljes mellszélességgel támogatta azt a törvényjavaslatot, amely tovább szigorította volna Európa eleve egyik legszigorúbb abortusztörvényét, és amely javaslat még a reakciós Jog és Igazságosság-frakcióban is elbukott. Lengyelországban ma is csak akkor legális a mesterséges terhességmegszakítás, ha az anya élete veszélyben van, ha a fogantatás nemi erőszak eredménye, vagy ha a fejlődő magzat súlyos rendellenességgel születne. Ha a Szydlo által felkarolt javaslat átment volna, a lengyel nők még a fenti esetekben sem élhettek volna az abortusz jogával, amelytől ráadásul Lengyelország harmadik női miniszterelnöke fosztotta volna meg őket.
Vajon kire számíthatnak a radikális feministák egy Badenochoktól és Szydlóktól hemzsegő világban? Ha másra nem, talán egy olyan miniszterelnökre, aki nemcsak magát vallja feministának, hanem kijelentette, hogy a fiait is feministának neveli, az országában pedig ő volt az első miniszterelnök, aki a kormányalakítás során nemi kvótát alkalmazott. Nos, a szóban forgó politikus egy fehér férfi: Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke és a progresszívek bálványa világszerte.
A fenti tények kijózanító ökölcsapások gyanánt kellene hogy hassanak mindenkire, aki identitásalapon kvótapárti, mert abban hisz, hogy ha hatalmi pozícióba emel az elnyomottak vagy marginalizáltak csoportjába tartozó személyeket, akkor ők a hatalmukat azok érdekében fogják gyakorolni, akikkel közös csoportot alkotnak. Badenoch, Szydlo és Trudeau példái tűpontosan mutatják, hogy ez a feltételezés mekkora ostobaság: egy afrikai bevándorló tarthatja magát piacpárti konzervatívnak, egy nő politikai nézeteinek fő meghatározója lehet az, hogy hitvalló katolikus, egy gazdag fehér férfi identitásában ugyanakkor meghatározó lehet, hogy kisebbségek iránt felelősséget érző, progresszív feminista.
A világ nem attól lesz jobb hely, hogy az emberiség a hátrányos helyzetben lévő csoportok tagjait hatalmi pozícióba emeli, és abban reménykedik, hogy azok az elit tagjaiként feltétel nélkül képviselni fogják ezeknek a csoportoknak az érdekeit. Aki ebben bízik, azt folyamatosan meg fogják lepni a Szydlók meg a Badenochok, épp ahogy az amerikai demokratákat meglepték azok a tömegesen Trumpra szavazó, bevándorló-hátterű latinók, akik nem óhajtották, hogy újabb migránsok érkezzenek Mexikóból, és elvegyék a munkájukat.
Az identitáspolitika emberképe torz és végletesen leegyszerűsítő, a kvótapolitika pedig soha nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket, legfeljebb azt tudja elérni, hogy hátrányos helyzetű csoportokba tartozó, de a személyes sorsukat tekintve legkevésbé sem elnyomott személyeket hatalomhoz segítsen. Semmi garancia nincs arra, hogy ezt a hatalmat bármi másra használnák, mint a saját érdekeik érvényesítésére vagy a csoporttagságuktól független, akár azzal ellentétes politika megvalósítására.
Aki azt képzeli, hogy egy vezető törvényszerűen azok javára hozza meg a döntéseit, akik vele közös etnikai, nemi vagy szexuális csoportba tartoznak, az nem pusztán képtelennek bélyegzi az embert az együttérzésre meg a szabad identitásválasztásra, de legalább annyira előítéletesen raszszista és szexista szellemű, mint azok, akiktől az általa gyámolított csoportokat védelmezi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/51-52., karácsonyi dupla számában jelent meg december 20-án.
