Orbán Viktor 2018 júliusában Tusnádfürdőn az alábbi szavakkal hirdette meg rendszerének kulturális küldetését: „A korszak mindig több, mint a politikai rend. A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg. […] Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert.” A miniszterelnök ezt a célkitűzést tizenhat éves uralmának kellős közepén fogalmazta meg, nyolc éve volt tehát arra, hogy megmutassa, mi fán terem az a kultúra, ami az illiberális rezsim hiteles lenyomatát adja. Nos, az idén márciusban adományozott állami kitüntetések méltán fémjelzik Orbán Viktor meg a fideszes elit ízlésvilágát és kultúrához fűződő viszonyát.
Az Orbán-rendszer kultúrájáról először Ferrarik, Lamborghinik, Porschék és Louis Vuitton, Gucci meg Cartier táskák jutnak a tájékozott állampolgárok eszébe, akinek a szemében pedig ennél magasabb nívón kezdődik a kultúra, az felidézheti Habony Árpád Szépművészeti Múzeumban tartott esküvőjét vagy Sulyok Tamás köztársasági elnök nejének bolhapiacos tempóban megkaparintott Rippl-Rónai-festményét. Ha ezt a lesújtó benyomást rontani lehet, az idei díjazottak névsora biztos, hogy képes erre. Pataky Attila és Nemcsák Károly személye és munkássága hű képmását nyújtja annak a kulturális korszaknak, amelyet Orbán Viktor az utókor magyarságának örökéül szán. Jelzem, hogy ez nem pusztán a tényleges magyar kultúrának, de még az első Orbán-kormány kulturális örökségének is a meggyalázásával ér fel.
Orbán arénacirkusza: egy törzsi kultusz szeánsza hívőknek – A „nemzeti felemelkedés” hazugságára épülő politikai projekt mára hitelét vesztette, ezért Orbán Viktor többé nem jövőt kínál a magyaroknak, hanem puszta túlélést az örökké fenyegető apokalipszissel szemben.
A Magyarországot 1998 és 2002 közt vezető Orbán-kormányzat holdudvarában a magyar kultúrát vitathatatlanul gazdagító jobboldali zenészek, színművészek és rendezők sorakoztak. 2026-ban a teljhatalmú miniszterelnök gátlások nélkül juttatja kifejezésre, hogy a maga bulvárkormányzásának hiteles lenyomataként bulvárkultúrát szán a magyarságnak. Így foglalta el Cseh Tamás, Szörényi Levente és Jankovics Marcell hűlt helyét Kis Grófo, Fásy Ádám és Gáspár Győző, így lépett a Hídember helyére a Most vagy soha!, a Fehérlófia helyére az Elk*rtuk. Az 1998-ban hivatalba lépő Orbán-kormány kulturális közegével való szakítás jelképes pillanata az volt, amikor Bayer Zsolt, a rezsim verbális verőlegénye Bereményi Gézát alkoholista vén f@sznak nevezte – talán nem véletlenül épp 2018-ban, néhány héttel Orbán Viktor tusnádi beszéde után. Ennek ismeretében már aligha ért bárkit meglepetésként, hogy Bereményi helyébe a Fidesz-kánonban az a Rákay Philip lépett, aki szolgálataiért a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét maga is épp 2018-ban, a kulturális korszakalkotás meghirdetésekor nyerte el.
Idén pontosan ugyanezt a kitüntetést kapta meg az illiberális rezsimtől Rákay felesége, Wieber Orsolya asztrológus asszony. Wieber a magyar jobboldal hagyományában élő pogány-keresztény kettősséget, a koppányi és az istváni örökség közt feszülő ellentmondást úgy oldja fel, hogy személyében és munkásságában szemrebbenés nélkül mossa egymásba az István, a király című rockopera Asztrik érsekének és Torda táltosának karakterét. Wieber Orsolya nyilvános blogjáról származó szöveghű idézet következik: „Mivel a hit, jog erkölcs bolygója a Jupiter – vagy ahogy a csillagbölcseleti hagyomány nevezi, a „Magyarok csillaga” – is csatlakozott a Szaturnusz-Plútó együtt álláshoz, sőt épp sarlós Boldogasszony szakrális napján, július 2-án egzakt együttállásba is került a Jupiter a Plútóval (Bak Plútó–Jupiter együttállás) azt jelzi, hogy az időszerűen visszatérő eseményekhez kapcsolódva igazságérzetünk, létszemléletünk, erkölcsi hozzáállásunk is változóban van.” Nos, Wieber Orsolya kitüntetése azt biztosan jelzi, hogy az Orbán-rendszer döntéshozóinak erkölcsi integritása és igazságérzete viszont változatlan, különben aligha kapott volna állami kitüntetést az indoklás szerint „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenység elismeréseként”, továbbá „a magyarság küldetéséről, sorsfordulatairól és szakrális jelképeiről publikált művei elismeréseként”.
Égig érő kozmikus rend – miért kapott lovagkeresztet Rákay Philip felesége? – Wieber Orsolya asztrológus Boldogasszonyi reményt kínál az értékvesztett világunkban. De vajon mi köze ehhez Jézus körülmetélésének?
Wieber Orsolyának a magyarság küldetéséről szóló, kozmikus sziruppal leöntött gondolatai különösen ismerősek lehetnek azoknak, akik még emlékeznek Grespik László alakjára. „Az emberi faj DNS-ének adott hosszegységen 2-3 csavarodása van, míg a magyarnak (és a japánnak, akikkel távoli rokonok vagyunk) 9, ami megegyező a Szíriuszról a Földre jövő fény megcsavarodási számával. Ebből is származik a magyar elme, lélek, szellem kivételes volta, kozmikus származása, a magyarok »beválasztottsága«. Az Orion csillagképből való származásunk misztériumára utal többek közt a három gízai nagy piramis és a Pilisben bizonyos helyek pozíciója, léte is. Ezt a tudást az újkor, a teljes napfogyatkozást követő, a Halakat felváltó Vízöntő korszak felszínre hozza, győzni engedi.” E szavakkal fejezte ki Grespik a magyarság népek tengeréből kiemelkedő státuszát az ezredfordulón. „A Jóisten »odaküldte« beékelődni a pusztító Plútó és a halálos nehézségeket és a korlátokat szabó Szaturnusz közé a Magyarok csillagát, a Jupitert! A Jupitert, aki a Naprendszerben is azt a feladatot kapta a Teremtőjétől, hogy hatalmas tömegvonzásának köszönhetően, a testével óvja és védje – a kozmikus szennyeződésektől, a meteorit becsapódásoktól – az Isten által a Föld bolygóra rendelt emberi életet.” E szavakkal fejezi ki nagyjából ugyanezt Wieber Orsolya ma. Az egyetlen különbség, hogy Grespik legalább nem kapott ezért állami kitüntetést – persze az is igaz, hogy nem volt az Orbán-kormány kultúrkegyencének felesége.
Ha Rákay szívének választottja nem törné az anyanyelvét, és képes lenne a magyar helyesírást legalább az általános iskola felső tagozatának színvonalán gyakorolni, talán elkerülhetné azt a benyomást, hogy a Magyar Érdemrend lovagjaként egy aluljáróban kellene kártyából jósolnia. A másodlagos szégyen érzetét csak erősíti azok névsora, akiket a korábbi évekhez hasonlóan a Magyar Színházi Társaság által felkért, tizenkét Kossuth-díjas művészből álló Művészeti Díj Bizottsága Cserhalmi Györggyel és Nagy-Kálózy Eszterrel a soraiban idén is a kitüntetésekről döntő testület figyelmébe ajánlott. Semmi nem tükrözi hívebben az Orbán-rendszer kultúrpolitikáját, mint az a tény, hogy Nemcsák Károlyt Kossuth-díjra érdemesíti, Pintér Béla egyedülálló művészi teljesítményéről azonban tudomást sem vesz.
De fel a fejjel: a magyar kultúrát sem megszállások, sem világháborúk, sem tömeggyilkos diktatúrák nem számolták fel, úgyhogy Orbán Viktor tizenhat évnyi uralma sem fogja tudni megsemmisíteni. Kialakíthatja a maga korszakát, hogy emléket állítson a rossz ízlésének meg a szolgaságot jutalmazó hűbériségének, elhalmozhatja díjakkal a kegyenceit és azok hozzátartozóit, ahogy a bolsevikok is pajzsra emelték a proletárdiktatúra dicsőségét zengő elvtársaikat. Nem kétséges: ahogy Kádár János, úgy Orbán Viktor uralma alatt is a tűrt, nem pedig a támogatott alkotók között találhatók azok, akik a mai magyarok unokáinak irodalomtankönyveiben szerepelni fognak.
Ha pedig az utókor egyszer berendezi az Orbán-rendszer panoptikumát, ott a látogatók Mészáros Lőrinc és Menczer Tamás viaszszobra mellett Pataky Attila és Wieber Orsolya alakmását is megtalálják majd.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/13. számában jelent meg március 27-én.
