Pekingben 2023. október 17-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
A Robert Fico elleni merénylet alapjaiban változtatta meg a Magyarországot uraló trollkurzus attitűdjét. A fölényeskedő gúny meg az erőszakkal való fenyegetőzés helyét az áldozati pózolás és a civilizáció értékvilágára való érzelgős hivatkozás vette át, ami az ország urait új színben tünteti fel: még soha nem látszottak ennyire megszeppentnek. Láthatóan nem hitték, hogy a fizikai erőszak, amellyel olyan gátlástalanul szédelegtek, egy nap visszaüthet rájuk.
Mára kihaltak azok a háborús nemzedékek, amelyek tagjai megtapasztalták, hogy halálos tét mellett milyen gyorsan csökken a harci kedv. Talán újabb generációknak kell elsüllyedniük a tűzben és a vérben, hogy feléledjen ez a tapasztalat?
„Régen a vezető [fáraó, törzsfő, király, sőt a családfő is] szent és sérthetetlen volt. Isten kegyelméből, transzcendens, megkérdőjelezhetetlen felhatalmazással uralkodtak; fel sem merült az átlagemberben, hogy ezt kétségbe vonja.” Ezek az édes-bús sorok Ungváry Zsolt Mandineren megjelent írásából származnak. A szerző leplezetlen nosztalgiát érez a daliás idők iránt – nem pusztán a feudális rend tradicionális vezetési modellje, hanem a rabszolgatartó társadalmak istenkirályságai iránt is. Bizonyára a népszuverenitás csípi a szemét: azokba a korokba vágyik vissza, amikor az uralkodói vérvonal még megfellebbezhetetlen legitimitást képezett. Nos, emlékeztetem Ungváry Zsoltot arra, hogy kurzusának ura és parancsolója, Orbán Viktor kifejezetten a népszuverenitás révén, még pontosabban annak kijátszásával juthatott teljhatalomhoz a posztkommunista Magyarországon – a feudalizmusban még nem létezett az a társasalmi mobilitás, ami egy felcsúti kölyköt abszolutista uralkodóvá emelhet, a rabszolgatartó társadalmakban meg még egyáltalán semennyi társadalmi mobilitás nem volt jellemző. A középkorban Orbán Viktor nagyjából foltozóvarga lehetett volna, az ókorban meg simán rabszolgaként tengődhetne – bármilyen fájdalmas is a gondolat Ungváry Zsoltnak: a felvilágosodás és a francia forradalom nélkül a legfőbb hűbérúr ma a hűbéri lánc alján foglalna helyet, ő meg egy másik uralkodó talpát nyalná, bár nyilván az is biztonságérzettel töltené el. Micsoda nagyszerű korszak volt!
„Hogyan lett ebből a vezetők gyalázása, dehumanizálása? Amikor a nekünk nem tetsző politikus már megsemmisítendő célpont?” – teszi fel álságos kérdését a szerző, mint aki lemaradt a komplett XX. századról. Nos, emlékeztetem Ungváry Zsoltot, hogy a modern kor istenkirályai milliókat éheztettek halálra, lövettek meszesgödrökbe és gázosítottak el – ebből a nézőpontból nem nehéz megérteni a politikai merényletek lélektanát. Bizonyára mámoros érzés töltené el a Mandiner szerzőjét, ha még ma sem merne senki fegyvert fogni ezekre a nagy hatalmú vezetőkre, de ma már senki nem hiszi, hogy az isteni világrend védelmezi őket, csak mert a polgári társadalmakban megnyílt ranglétrán a csúcsok csúcsáig sikerült feltörniük.
„Divide et impera! Oszd meg, és uralkodj! Így tudta a városnyi Róma előbb Itáliát, majd a Földközi-tenger térségét uralma alá hajtani, akaratát népek tucatjaira rákényszeríteni. Akik a tényleges hatalmat szeretnék gyakorolni tartományok és kontinensek felett, most is a megosztás fegyverével élnek: nők és férfiak, hetero- és egyéb szexuálisok, bal- és jobboldaliak között szítják a feszültséget. Kijátsszák a fehérek ellen a feketéket, keresztények ellen a muszlimokat. Soha nem az egységre, hanem a kétségre törekednek. Ezt erőlteti a gazdaságot-pénzügyeket-kultúrát-médiát uraló fősodor, amit igyekeznek mindenkire rákényszeríteni, és alternatíva nélküli világképként bemutatni. Ennek következtében országokon, nemzeteken, családokon belül keletkeznek végzetes törésvonalak. Folyamatosan állást kell foglalni, ide vagy oda állni, s a máshová tartozókat ellenségnek tekinteni.”
A fenti sorok Ungváry Zsolt határtalan cinizmusáról tanúskodnak – felhívom a figyelmét arra, hogy a szóban forgó törésvonalak nem keletkeznek, hanem az ő kurzusa vájja azokat évtizedes viszonylatban a magyar társadalom szövetébe. Orbán Viktor visszautasítja a konszolidációt – úgy tekint rá, mint a gyengék és gyávák megalkuvására. Orbán Viktor az, aki a máshová tartozókat ellenségnek tekinti. Ő hirdeti azt, hogy „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük”. Annak, aki minden zsetont egy lapra rak fel, nincs joga a nagyon nagy tét miatt siránkozni.
Hogyan lett a nekünk nem tetsző politikus megsemmisítendő célpont? Nos, úgy, hogy az illető politikus sarokba szorította, megbélyegezte, a nemzettestből kirekesztette mindazokat, akik nem esküdtek feltétlen hűséget neki. Az a tény, hogy most Ungváry Zsolt úgy tesz, mint aki szívből óhajtja a társadalmi megbékélést, legfeljebb annyit jelez, hogy igazán megijedt a Robert Fico elleni merénylettől, és őszintén félti Orbán Viktor életét – a jelek szerint túl nagy lett a tét. Talán nem kellett volna savat csepegtetni a XX. században ütött sebekbe, talán nem kellett volna addig korbácsolni a közgyűlöletet, amíg a polgárháború hőfokára melegszik, talán nem kellett volna olyan fölényesen fürdőzni a kultúrharcban, mintha nem az volna a történelem legfőbb tanulsága, hogy az inga mindig visszaleng.
„Magyarországból »bűz árad« – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.”
E sorok az állampárt ötös számú tagkönyvét birtokló Bayer Zsolt árokbetemető és nemzetegyesítő szándékát fejezik ki. Jelzem Ungváry Zsoltnak, hogy épp az orgoványi erdőn át vezetett az út oda, hogy a nekünk nem tetsző politikus már megsemmisítendő célpont. Tényleg csodálkozik ezen?
Az illiberális rezsim ma már ott tart, hogy az atomháború fenyegetésével érvel a hatalma mellett, miközben a maga egész pályás letámadása nyomán megnövekedett tét miatt siránkozik. Apáti Bence hivatásos propagandista és uszító kampányvideójában Moszkva nevében fenyeget: arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi történne Budapesttel, ha a Kreml nukleáris csapást mérne rá. Arra jut, hogy ha Oroszország a Cár névre hallgató hidrogénbombáját ledobná az operaházra, tizenöt–harminc napon belül minden budapesti meghalna fertőzésben vagy daganatos betegségben – mindössze arra nem ad magyarázatot, hogy miért intézne Putyin Oroszországa nukleáris támadást Orbán Magyarországa ellen. Azért térjünk meg Oroszország anyácska keblére, mert ha nem tesszük, atomcsapást mér ránk? Miért is ne lennénk Oroszország megfélemlített szolganépe? Hiszen az mégiscsak jobb a halálnál. Csakhogy mi, magyarok a NATO tagállama vagyunk, akiket a szerződés 5. cikkelye védelmez – az ehhez tartozó érvelés azonban nem felel meg Orbán Viktor politikájának meg azt szolgáló retorikájának: a Nyugat a Coca-Cola mámorában megrohadt, a feminizmusban elgyengült, a politikai korrektségben meghasonult, az LMBTQ-aktivizmusban elfajzott és a kritikai fajelméletben önmaga árnyékává sorvadt. Jobb lesz a magyaroknak a Kelet szolgájává válni, mint a maguk szilaj erejét feledve fogyasztói komfortban tengődni vagy elporladni egy atomvillanásban – főleg, hogy a magyarok vezére erre a sorsra rendeli őket a maga még biztosabb uralma érdekében.
A magyar kormány atomháborús retorikája megegyezik a Kreml fenyegetőzésével: eszerint Moszkva nem veszítheti el a Kijev elleni háborúját, mert ez esetben nukleáris csapást mér Ukrajnára vagy akár a NATO-nak erre vagy arra az európai tagállamára. E szerint az érvelés szerint Putyin elnök egója és tekintélye akkorát csorbulna egy elveszített proxiháború nyomán, amit már csak atomcsapással lehetne kiköszörülni. Ennek a blöffnek azonban semmiféle biztonságpolitikai racionalitása nincs. Egy nukleáris nagyhatalom igenis elveszíthet egy proxiháborút anélkül, hogy atomháborút robbantana ki – a Szovjetunió és az Egyesült Államok például egyaránt elveszítette afganisztáni proxiháborúját, mégsem lett nukleáris háború, de az amerikaiak vietnámi proxiháborújuk elvesztése nyomán sem intéztek senki ellen atomcsapást. Egy ilyen lépés teljesen értelmetlen lenne Moszkva részéről – még az ellenséges és védtelen Kijev ellen is, nemhogy a Putyinnal szövetséges, egyébként NATO-tagállam Magyarország ellen. A magyarok persze nem értik a geopolitikát, úgyhogy bizonyára megijednek – vélelmezi a kormány, és nem habozik irracionális félelmet kelteni bennük a gyors és tömeges megsemmisüléstől.
Orbán Viktor 2007-ben az Echo Tv-ben a Maslow-piramisra utalva állapította meg, hogy azon „legalul, tehát a legmélyebben, ezért a legmeghatározóbb erővel a fizikai biztonság iránti vágy jelentkezik az emberben, ezért van az oly gyakran, nemcsak Magyarországon, máshol is, különösen a harmadik világ országaiban, hogy a hatalmon lévők éppen az embereknek ezt a legalul lévő, legmélyebb, legerősebb ösztönökből fakadó igényét vagy életösztönét támadják meg, ez pedig a fizikai biztonság, és ha el tudja hitetni egy kormány vagy egy ilyen harmadik világbeli erő az ellenfeléről, hogy valójában ezen a szinten kell félni az ellenzéktől, mert az a fizikai biztonságot is veszélyezteti már, akkor jó eséllyel pályázhat arra, hogy mindenfajta kormányzati teljesítménytől függetlenül, a rend iránti vágy miatt odafordulnak az emberek”.
Nos, Orbán Viktor ezekkel a szavaival a saját későbbi kommunikációját prófétálta meg, a harmadik világbeli ország pedig, amelyre utalt, az általa elzüllesztett Magyarország lett – fájdalmas megtapasztalni, hogy a latorállamok vezéreinek sorába tartozni vágyó legfőbb hűbérúr nemcsak elméletben, de gyakorlatban is tudja a leckét, és ahogy mindent, úgy ezt is a legmagasabb fordulatszámra járatja: nem éri be a háborús riogatással, mindjárt nukleáris holokauszttal fenyegeti meg a magyarokat arra az esetre, ha nem a megfelelő helyre találnák adni a szavazatukat. Ennek fényében nem kétséges, hogy annak a hatalomnak, amelyiknek a sajtója lépten-nyomon erőszakkal fenyeget, és atomháborút helyez kilátásba a leváltása esetére, nincs joga sopánkodni, ha eldördül egy fegyver: maga juttatta odáig a közhangulatot, hogy meg kelljen tőle rémülnie.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/21. számában jelent meg május 24-én.
