Fotó: Unsplash

Egyén és társadalom számára egyaránt súlyos kereszt az állandó bizonytalanság. A XXI. században minden jel szerint az emberi történelem egyik legsúlyosabb válsága, de a nyugati civilizáció történetének biztosan a legátfogóbb változása zajlik. A krízis alapjában véve erkölcsi, ennek nyomán pedig kulturális, a gazdaság és a politika válsága pedig már ebből következik.

A világ drasztikusan átalakul, és alig látni, hogy a folyamatok merre tartanak. A fogalmak, amelyekkel az emberiség az idők kezdete óta leírja a valóságot, rohamosan veszítik el jelentésüket, a kultúra szövete felbomlik, a társadalmak atomizálódnak, és az emberiség a közösségi média polarizáló közegében őrjöngve szektásodik.

A krízis tárgya nem pusztán az, hogy mi a realitás, hanem hogy van-e még: a posztmodern kommunikációs térben virtuális kontinensek létesülnek, ahol az értelmüket vesztett fogalmak jelentéstartománya tovább szűkül, így azok a realitás leírására napról napra egyre kevésbé alkalmasak. Nemcsak az intézményekbe vetett bizalom inflálódik el, és nemcsak a politikai, a kulturális meg a szakmai tekintély devalválódik, de a teljesítmény és a minőség fogalma is egyre kevesebbet jelent. A jelenkor leginkább paradoxonokkal írható le: az emberiség soha nem volt még ennyire gazdag, de soha nem voltak még ennyire nagyok a szociális különbségek; soha nem állt még ilyen fokon a szólásszabadság, de soha nem volt még ilyen természetes és automatikus a cenzúra; az ember soha nem moralizált még ennyit, de soha nem élte a napjait ennyire etikátlanul.

Erős kezű apafigurák és életmódot diktáló cégvezérek, Vlagyimir Putyinok és Elon Muskok kora köszöntött be – az emberiség hozzájuk menekül, mert az életéhez biztonságot és célt igényel. A XXI. századnak már nincs egyetlen átfogó narratívája, amely képes leírni a világfolyamatokat – tucatnyi értelmezés verseng a történetmesélés frontján. Az ideológiák elbomlása nyomán képződő űrt erőtől duzzadó vezetők identitásdemonstrációi töltik ki.

A sodródásnak csak világháború vagy olyan katasztrófa vethet véget, amelyről az emberiség egésze elhiszi, hogy a létében fenyegeti – ma azonban még sem az irracionális politikai és vallási gyűlölet, sem a klímakatasztrófa lehetősége nem éri el ezt a kritikus fokot. Jelen körülmények közt a politikai, gazdasági, kulturális és médiaelit csak úgy tudná behúzni a féket, ha kommunikációs blöffök helyett érdemi cselekvésre, a tömegek kiszolgálása és kiszolgáltatása helyett azok döntéshozatalba való bevonására, identitáskonfliktusok felszítása helyett a feszültségek enyhítésére, a kultúra fogyasztásra szabása helyett a válság jellegének és mértékének feltárására szánná el magát. Ha a demokratikus intézmények visszanyernék tartalmukat, ha az ökológiai szempont a politika fő szervezőjévé válna, ha a multinacionális részvénytársaságok mértéktelen hatalmának kontrollja végre megvalósulna, ha a korlátlan növekedés neoliberális doktrínáját sikerülne együttműködésen és szolidaritáson alapuló elvekkel felváltani, a krízis még megfékezhető volna. Ehhez alapjaiban kellene megváltoztatni az oktatást, a kultúrához való viszonyt és a szociális ellátórendszert, felül kellene vizsgálni a globális kizsákmányolás gyakorlatát, a személyes adatok és az intim szféra biztonságát. A párkapcsolatok lejáró szavatosságának és a női-férfi szerepek újrafogalmazásának kapcsán őszinteségen és együttérzésen alapuló, új diskurzusra lenne szükség. Egyetlen reform nem elég: kritikus mennyiségű változás kellene minden területen – és mert a kultúra alapja a vallás, a fentiek újraalkotásának feltétele egy új evangelizáció.

Mekkora erre az esély? Ez felbecsülhetetlen. Van rá az emberiségnek egy évtizede? Talán. A lesújtó tendencia mellett ugyanakkor számos olyan folyamat is zajlik, amelyek kiutat mutathatnak. Az első számú terület, ahol látványos átalakulás várható: a kultúra. Ennek számos ága jóformán szűz terület – hogy más példát ne említsek, a filmgyártás XX. századi hagyatékát az elmúlt évtizedekben a látványos és igénytelen franchise-hulladék jóformán a sárga földig gyalulta. A narratív filmek helyét tömegével vették át olyan szériák, melyek a XX. századi tévésorozatok színvonalát minden tekintetben felülmúlják – az audiovizuális kultúra a mozivásznakról az okostévék képernyőjére költözött. A tömegkommunikáció demokratizálódott: a kulturális életben az internetes streamingplatformok révén számos autonóm szereplő jutott nyilvánossághoz – jelenlétük némileg ellensúlyozza a soha nem tapasztalt bulvárzsivajt. A digitális játékok piacán egyre több az olyan termék, amelynek megalkotása képes művészetnek látszani, és a legreménykeltőbb fejlemény mind közül a kereskedelmi televíziózás végzetes válsága: a tudat gyarmatosítására épülő üzleti modellnek nem lehet több hátra egy-két évtizednél.

A politikai életben is látszanak biztató folyamatok, mert bár az elmúlt évtizedben sosem látott teret foglalt a tetszés hullámain szörföző trollkurzus és a kulturális eltörlés absztrakt erkölcsét hirdető mártírkurzus, a baloldalon ugyanakkor egyre több szó esik a részvénytársaságok adóterheinek növeléséről, a technológiai óriások feldarabolásáról, a jobbközép még mindig őrzi a jogállamot védelmező értékkonzervativizmust, és egyre gyakrabban fogalmazódik meg a Kínai Népköztársaság térhódításával, a politikai iszlám fenyegetésével, a demográfiai krízissel és a multikulturalizmus válságtüneteivel való szembenézés igénye.

A bolygó zárt rendszer, erőforrásai végesek, így a mértéktelen növekedés következménye csakis összeomlás lehet. A világfolyamatok eltéríthetetlenek, de a globális lufi tágulásának lehetséges mértékéről a durranás pillanatáig nem szerezhető konkrét ismeret. Ami tudható: minél kiterjedtebbre duzzad, annál nagyobb dörejjel robban majd szét. Nehéz megmondani, hogy ebben a várakozásban vajon az emberiségnek dolgozik-e az idő.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/12. számában jelent meg március 20-án.