A hazai politika már legalább hat éve nem más, mint egy magyar Donald Tusk-szereplőválogatás – és ezen az a tény sem változtat, hogy Tusk csak tavaly december 13-án lett Lengyelország kormányfője. Emlékezetes ugyanakkor, hogy 2007 és 2014 között már volt egy miniszterelnöki időszaka, a köztes években pedig öt éven át töltötte be az Európai Tanács elnöki tisztségét – egyaránt megjárta tehát a varsói és a brüsszeli politika csúcsát, mielőtt véget vetett a nemzeti radikálisok uralmának Lengyelországban. Kétharmados ciklusról kétharmados ciklusra egyre több ellenzéki érzelmű magyar számára válik világossá, hogy Orbán Viktor rendszerének megdöntését nem érdemes azoktól várniuk, akik azt előidézték, és akik a mai napig nem vállalták ezért a felelősséget. Ép ésszel nem feltételezhető, hogy az a Gyurcsány Ferenc, aki Orbán Viktor öttalálatos lottószelvénye, akit szerencsehozó amulett gyanánt őrizget az Országgyűlésben mint a legnagyobb ellenzéki képviselőcsoport vezetőjét, akire hivatkozva újabb meg újabb kétharmados parlamenti többséget kér és kap a magyaroktól, és akinek a személyével országos kampányok keretében mocskolja össze politikai riválisait, egy nap majd leváltja őt. Ciklusról ciklusra egyre több ellenzéki érzelmű magyar számára válik nyilvánvalóvá, hogy a hazai nemzeti radikális uralom a lengyel recept szerint felszámolható: jobbközép erőnek kell legyőznie a szélsőjobbot – ha pedig ilyen erő nincs, akkor meg kell teremteni.
Hiába mocskolja úgy Orbán Viktor revolvermédiája Donald Tuskot, mint a lengyel Gyurcsányt, ennél a kijelentésnél mi sem áll távolabb a valóságtól. Kár az erőlködésért: Donald Tusk nem titkolta el a parlamenti választás évében Lengyelország költségvetésének hiányszámait a szejm képviselői, a lengyel választók meg az Európai Unió intézményei elől, nem idézett elő bizalmi válságot a pártjával és a kurzusával szemben, nem lövette ki az ellene tiltakozók szemét, és nem verette össze őket a nyílt utcán megkülönböztető jelzés nélkül ütlegelő rendőrterroristákkal. Röviden: Donald Tusk Gyurcsány Ferenccel ellentétben nem politikai hulla. Donald Tusk alternatívát képezett, és leváltotta a reakciós kormányzatot, Gyurcsány Ferenc támaszt képez, és hatalmon tartja azt – ettől pedig nem teljesen független körülmény az, hogy Donald Tusk konzervatív politikusként vezette és vezeti Lengyelországot, míg Gyurcsány Ferenc szocialistának hazudta magát, miközben a magyar állam szélsőliberális felszámolóbiztosaként garázdálkodott.
Az Országgyűlés tele van olyan pártok frakcióival, amelyeknek nincs szavazójuk, és itt nem a KDNP-re gondolok, amely csak az állampárt szélhámoskodása nyomán tűnik politikai tényezőnek, miközben Orbán Viktor mentőcsónakjaként várakozik arra az esetre, ha ő valamiféle csoda folytán elvesztené az uralmát a Fidesz felett. Az MSZP-nek, az LMP-nek és a Jobbiknak nincs ötszázaléknyi szavazója, az országgyűlési patkóra tekintve mégis népképviseletnek tűnnek, a Párbeszédre pedig soha a fennállása során nem szavaztak még ötszázaléknyian, de parlamenti frakciója mellé még főpolgármestert is ad Budapestnek, míg a Momentum az ötszázalékos parlamenti küszöb peremén billeg, és leginkább a Magyar Kétfarkú Kutya Párttal küzd a szavazatokért.
Erre volt jó az összefogás: már nemcsak a Fidesz, hanem az őt hatalmon tartó ellenzék is leválthatatlan. A DK testére akaszkodó piócapártok már semmi egyebet nem képviselnek, mint politikusaik megélhetését. Elsősorban Gyurcsány Ferenc érdekének tűnhet, hogy lerázza őket magáról, csakhogy a jelek szerint neki fontosabb, hogy a pártja egy széles népfront vezető erejének tűnjön, mint hogy a társutas pártok politikusai helyett a saját hűséges kádereit juttassa be a törvényhozásba, ez esetben ugyanis a pártjára leadott tizennégy százalék körüli eredménnyel csúnyán beárazná magát meg a feleségét, mint Orbán Viktor kihívóját, és többé nem pózolhatna egy ötvennyolc fős ellenzéki tömb legerősebb embereként az Országgyűlésben. Magyar Péter, a hazai Donald Tusk szerepére jelentkező legfrissebb aspiráns a politikai szerepvállalásával rövid távon nem Orbán Viktor leváltásának, hanem az ő és Gyurcsány Ferenc közös uralma alatt álló, társadalmi támogatottság híján senkit nem képviselő ellenzéki mocsár lecsapolásának lehetőségét hordozza – enélkül azonban nincs ellenzékváltás, ami nemcsak a rendszerváltásnak, de a kormányváltásnak is az alapfeltétele.
A választóknak elegük van már abból, hogy négyévenként legfeljebb az ellenzék vereségének mértékéről dönthessenek – végre bele akarnak szólni abba, hogy ki vezesse Magyarországot. Ha Gyurcsány Ferenc politikai ereje végre nem lesz nagyobb annál, amekkora felhatalmazást pártja a választóktól kap, ha a DK ragadványpártjai végre elnyerik az őket megillető helyet a lefolyó mélyén, ha az egykori szavazóikból meg a választók harmadát kitevő, képviselet nélkül pangó bizonytalanokból Magyar Péter szívóerőt képezve egy harmadik parlamenti tömböt alkot, Orbán Viktornak mindössze három lehetősége marad: vagy elfogadja Magyar demokratikus, jogállamisági és antikorrupciós feltételeit, vagy összefog Gyurcsány Ferenccel, vagy kisebbségben kormányoz tovább. Nem kell szociológusnak lenni annak megállapításához, hogy az ellenzéki érzelmű magyarok többsége e forgatókönyvek bármelyikére örömmel befizetne. Akik a nemzeti radikális uralom felszámolásában érdekeltek, jól teszik, ha belátják, hogy Magyarországnak semmire nincs akkora szüksége, mint friss vérre a törvényhozásban. Azoknak, akik nem a balliberális kurzus, hanem a magyarság érdekeit tekintik elsődlegesnek, érdemes tudomásul venniük, hogy a változás vagy a varsói gyorssal érkezik, vagy további késése beláthatatlan idejű lesz.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/13. számában jelent meg március 28-án.
